Tompa Mihály és felesége
(„Részvét könyvé”-ből)
Mikor derül a boldog nap reám:
Hogy ujra látlak, édes öregem!
Hogy tüzhelyemnél s házi istenim
Közt, a bölcset s barátot ölelem!
Jer, jer, siess! Vagy elbiztad magad,
Mert életed tart majd egy századig?
S hiszed, hogy még szabad halasztanod,
S szeszélyed a parkákkal játszhatik?
Tüznek s éltünknek – a költő szerint -,
Eleje füst és vége hamv; - igen!
Az öreg keble hűl és hamvadoz,
Önkínzást vett a tört remény- s hiten;
Irigy, önző, türelmetlen s fukar,
Kor s élet benne rosz birót talál; -
A szövet selyme lassan lekopott…
S nem látszik, csak a vastag durva szál.
Te, az aggság eszménye! fejeden
Idő s az ősz fürt, szép királyi dísz;
Mérsék s erő, méltóság és kedély
Megannyi drágakő, mit rajta birsz;
Nincs gyengeség s kacérkodás vele,
Korod nem áll mellednek vérteül;
S melyet nem vársz, melynek szépen kitérsz:
A hódolat folyvást eléd kerül.
Szemed fénylő s homlokod sima,
Hangod kerek s zöngelmes, mint az érc;
Eszméidben bátorság, frisseség,
A kellő szó az, mit a tárgyra mérsz;
S minő cifrátlan, ódon, tiszta nyelv!
Mint a vasaért becses régi kard;
Minő képek!... hang, szó és szinezés,
Mind összeillő, mind egy célra tart.
Az én időmben… kezded – és e hang
Csodásan hat reám s általhelyez
Más kör-, lég- és világba hirtelen…
Letűnt idők nagy jelenésihez;
Nyilt ügy s ármány, nagyság és törpeség
Láttomra vívnak s győznek ujolag;
S melynek végét ama kor nem lelé!
Előttem a lefejtett gombolyag.
Csatán, törvényben s vendégség alatt
A régiek közt helyet foglalok,
És hallgatom: midőn fájdalmaik
S reményeik felől szólnak magok;
Jól látom a s o r s o
t s
a t é v e d é s t,
Az erkölcsöt, fogalmat, életet;
A férfi mit tőn a becsületért,
Mit ifju és leány ha szeretett!
És hordozol félelmes utakon,
Meredek szirt, zugó örvény fölött;
S hogy szabadon itéljek, elvered
Szemem s lelkemről a sürű ködöt.
Istápolod tántorgó lelkemet,
Hit s tagadás között, ha tétováz;
Hogy fásultság, bűn, kór s álom között:
Ott rejtezik a kelesztő kovász.
S beszédednek varázsa elragad…
Mennyi igazság, nyugalom s kenet!
Ajkamon vész el az ellenvetés…
Hol a bajnok, ki megvivjon veled?!
Magam, gyönyör közt, általengedem
Lelkednek, a mely fenten szállva jár,
Mikép, nem is lenditve szárnyait,
Magát a légre bizza a madár.
S ha könyveinket – férfiak felől,
Kiket látál, tudál, - megolvasod,
S betűzöd a jól ösmért eseményt:
Elváltozik nyugodt pillantatod…
Majd szólsz, itélsz, - s naggyá lesz a kicsiny,
S a bálványok roskadni kezdenek. –
Mesét tanulunk-e, melyet vakon
Irnak kibérelt vagy kontár kezek!?
Jer! a divattan s bölcselet között,
S midőn nincs a közönynek szép, se rút;
Járjuk be ismét a szent helyeket,
Penditsük meg az ismert régi húrt!
Míg a fontoskodók elmék szele
A porzó utakon végig söpör:
Az órákat s napot bizalmasan
Veled tölthetni: tanulság és gyönyör.
Míg hívlak és várlak. szivem dobog,
Hogy itt lészsz: boldogít a gondolat;
De bús leszek rögtön, mert agg korod
Eszembe hozza elmulásodat!...
Mily veszteség leend, ha karjait
Kinyujtja a mulandóság feléd!
Neked örökké élned kellene:
Hogy irjad a világ történetét!
(Forrás: Hölgyfutár XIV.
évf. II. félév 2. sz. 1863. július 4.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése