Lisznyai Kálmán életrajza

Barátság, szerelem,

Ábránd és sejtelem,

Kedvencz tündéreim:

Rejtélyes erővel

Fűzik össze érzelmeim

Mult, jelen s jövővel:

E tündérek delejereje

Az én szellemem veleje.

**

… Érzem hogy haldoklom!

Fehér árny röppen rám,

S a mint kiszakad a

Lelkem, olyan tisztán

Érzem mint olvad e

Szent szóba hogy – h a z á m!!!

Lisznyai Kálmán

Lisznyai (Damó) Kálmán, egy ős székely család ivadéka, született Herencsényben (Nógrád-megye) 1823. október 13-án.

Anyját csakhamar elvesztvén nevelését egyedül atyja vezeté, ki maga is – mulatságból verseket írva – költői hajlamokkal birt.

Az elemi és középiskolákat Losonczon végezte, hol Homokai Pál költészettanár észrevéve a gyermek szép tehetségét, annak kifejtésére sokat tőn. – A felsőbb tudományokat Pozsonyban és Eperjesen hallgatá. Utóbbi helyen Sárosy és Kerényivel barátsága jótékony hatással volt költői ösztönére, s többekkel szövetkezve azon „eperjesi önképző társulat” tagja lőn, mely az irodalomnak több jeles írót adott.

Legelső megjelenésekor Pesten Lakner Sándor és Lauka Gusztávval kötött szorosabb barátságot, mely baráti érzelmeket későbben az egész akkori fiatal irodalomra kiterjeszté, és Tompa, Kerényi, Adorján, Petőfi, Bérczy, Berecz, Székely mind meghittei levének.

Legelső költeménye, mely nyomtatásban „Szivemhez” czim alatt megjelent, későbben is legbecsesebb gyöngye maradt költeményeinek.

Bajza – ki rokona is volt –mindent elkövetett, hogy a gazdag költői érrel megáldott ifjut, a correct, tiszta és tömör verselés mesgyéjére terelje; de a fékezhetlen ifjui tüz és erő tulragadá őt a rideg szabályok korlátain, s bár phantasiája mindvégig tündöklő szinben ragyogott, bár lelke legtöbbször a mindennapiság fölé emelte, csak oly füzeteket adott át a közönségnek, melyeket nem szigoru műbirók és szobatudósok, hanem a szeretők és ábrándozók őriznek.

Egy szeretetreméltó kedves éneklő madár volt, ki ha elszállt is a ligetből, dalának kedves emlékeit minden bokron otthagyá.

Minden divatlap, évkönyv, költői gyűjtemény számára verset hozott tőle, melyet a magyar olvasó közönség mindig a legnagyobb örömmel fogadott, s különösen egy időben sok melegséggel irt balladái oly köztetszést nyertek, hogy mindenfelé lelkesülten szavaltatának, a szinház fényes deszkáitól kezdve, le az iskolai egyszerű padokig.

Lyrai dalai a szépnem előtt lettek különösen kedvesek, mint melyhez azon finom, virágos költői hangon szólt, melyet előtte alig birt valaki.

Időközben nógrádmegyei aljegyző, táblabiró s törvényszéki hivatalnok volt, gyakran szónokolt a közgyülésekben is, kevesebb politikai tanulmánnyal vagy tapintattal, de mindig azon melegséggel, honszerelemmel, költői nyelven, mely hatását sehol sem tévesztheté el.

Pesten csakhamar a fiatalság kedvencze lőn s közünnepélyek alkalmával majd mindig szónokul választaték, s átalában eleven, szeretetreméltó egyéniségénél fogva oly népszerüségre emelkedett,minővel kevés iró dicsekedhetett.

Benne egyformán szerették az embert és költőt; az embert, ki minden társaságban elmés és szellemdus vala, és a költőt, ki a nagy közönség izlésének megfelelt, s az időszak fellengős könnyüségét verseiben is visszazengte.

1846-ban jelent meg tőle az első önálló füzet „Tavaszi dalok” czim alatt.

Nem akarjuk állitani, hogy ezen dalok a müvészet örök szabályainak s a műiskola mesterkivánalmainak mindenben megfeleltek volna, de szabad röptükben tiszta sugárban ragyogtak az ég és föld között, ártatlan érzelmekre késztetének, s mint a mezők kevésbé drága és kevésbé exquisit virágai, azok által is élveztethetének, azokat is gyönyörködteték, kik nem műkertekben, nem üvegházakban, hanem csak a szabad mezőn köthetnek kedveseiknek koszorukat.

Későbben rövid időre a költői pályát a katonai pályával volt kénytelen felváltani. Majd 1849 nyarán a császári hadseregbe soroztatott közlegényül s e minőségben Olaszhon, Tyrol és Schlwewigben közel két évig szolgált.

A regényes és költői vidékek, melyeken átutazott, feledteték vele a katonai élet sanyaruságát, teste szenvedett csak, de lelke megifjodva s megerősödve tért hazájába, s ha nem hozott is haza magával kész verseket, de költői reminiscentiáiban hozott anyagot, melyből igen kedves költeményeit alkotá.

1851-ben haza kerülvén, bocsátá közre „Palócz dalait”, melyek nagy tetszés és keletnek örvendettek, annyira, hogy két kiadása hat ezer példányban kering a magyar olvasó közönség kezén, - hire még a külföldre is kihatott, és a költő népszerüségét tetőpontjára emelte.

Egy sajátságos ős magyar faj érzelmeit, szokásait, kedélyvilágát tükrözik e dalok vissza, habár nem mindig hiven is, egy helyt a legköltőibb bizárságokban, máshol a legmüvészibb egyszerüséggel. A költő irodalmi ellenei sokat irtak e költemények ellen, hanem az olvasó közönség pálczát tört itéletök felett – s a költőt azzal védelmezé, hogy kiadásait mind megvásárolta.

Lisznyai költői eredetisége, phantasiájának gazdasága leginkább „Palócz dalaiban” mutatkozott, s habár itt ott nehány sikamlós kitételeket elhagyhatott volna is, az ártatlan szinezés, mellyel tárgyait felruházta, a kedély játszisága, mely azokban nyilatkozott, a gyermeki naivság, mely legtöbbjeiben jelentkezett, ugy tüntették fel azokat,mint ártatlan pajzánságokat, melyek mindössze is haszontalan vagy csekélyértékü tárgyakat törnek szét.

A vallás és erkölcsiség ellen sértőbb kitételeket a legpedansabb erkölcsbiró se birt azokban felfedezni; azokon legfeljebb megsiklani lehetett, de elesni nem.

1853-ban nőül vevé Halász Idát, egy előkelő és tehetős család leányát, kitől fiacskát nemzett, kedves példányaiul a családi boldogság és szeretetnek.

Bár az életet rózsaszinü szemüvegen át tekinteni megszokta, soha se feledé el neje és gyermekei iránti szent kötelességeit. – Legmelegebb érzelmei, a szívtövéről szakasztott legszebb költői virágai, a család élet dicsőitésének valának szentelve. Házassága piros hajnalától élete homályos alkonyáig egyforma szeretettel csüggött nején és gyermekein, s ha az élet vihara kiszólítá is olykor-olykor a szerény fészekből, mindig ölelő karokkal, meleg kebellel s mosolygó arczczal tért oda vissza.

1855-ben jelent meg „Madarak pajtása” czimü költeményfüzére.

E költemények mosolygó visszasugárzásai valának Lisznyai benső életének. – Conceptió, feldolgozás, kivitel egyiránt megfeleltek a czimnek, s az eszmék, melyek a költőt e dalok alkotásakot lelkesiték, a csendes mezei és erdei élet ama szebb óráira emlékezteték az olvasót, melyeket ha átélhettünk, nem feledhetünk soha.

„Szerelem” és „Szavalatkönyvében” azon verseket adta át a közönségnek, melyekben a szeretet legszebb tárgyai, a haza és nő dicsőitettek. Valamint az elsők még soká fognak visszahangozni a gyengédebb keblekben, úgy az utóbbiak az ifjuság örök lelkesitői maradnak.

Utolsó időben irt, részben még ki nem adott költeményei – melyek sajátságos múzsájának igen kitünő termékeit képezik – Lauffer tulajdonává lőnek, s rövid idő mulva fognak megjelenni.

Lisznyai azon ritkább egyéniségek sorába tartozott, kik majdnem kizárólag a szeretetnek élnek. Szivének melege mint a napvilág egyiránt éleszté a kertek és mezők virágait és katangjait. Pályatársai között is, hol gyakran küzdött a szeretet a gyülölséggel, nem volt ellensége. – Fogékony-lelkü, nemesszivü, de könnyelmü fejü ifju volt. Azonban könnyelmüségének szürke felhői mindég saját birtoka felett vonultak el, s haa vihar megindult, vagy a zápor lezúdult, mindig és mindig csak a gazda vetéseit rombolgatá. Ő sokak miatt könyezett, tettei miatt nem könyezett soha senki. Szerette a gyermekeket és virágokat, pajtása volt a madaraknak. Élete: maga a nagy élet volt, comődia és tragoedia, - fátyol és koszoru.

Csinos, nyalka, eleven és kedves egyéniség volt. Beszéde, társalgása szikrázott az eredeti és bizarr ötletektől. A társaságban, hol megjelent, gyútott, de nem mint a tűz, hanem mint a nemes bor, felelevenitve és lelkesitve. A barátság volt religiója, az országban alig van ember, kinek több ismerőse lett volna, mint neki. Az előbbkelő körökben finom, gyengéd modorával és elmés ötleteivel, sorsosai között önzéstelen barátságával, az alsóbb néposztálynál leereszkedő nyájasságával, és emberszerető lelkületével győzött. Öregek és fiatalok, szegények és gazdagok egyiránt ragaszkodának hozzá, azon megbecsülhetlen tulajdona miatt, mit szívbeli jóságnak nevezünk.

Ilyen volt Lisznyai mint költő és mint ember. Gazdag erényekben és gyarlóságokban, erénye gyümölcseit megosztá mindenkivel, gyarlóságának töviseit megtartá magának.

Soká és sokat örült, soká és sokat szenvedett. Mosolyában az egész világ gyönyörködhetett, könyeit csak titokban hullatá. Jobb és szebb napjai dalaiban visszasugároznak az egész hazára, csillagtalan éjjein át, csk egyedül szeretett nejével őrizte gondjait.

Lelke győzelmesen küzdött a sorsviszályokkal, de a test megtörött, a költő még most is él dalaiban, az ember meghalt.

A költő él; mert dalai nem csak hazája határain belül ismeretesek, hanem a külföldre is kihatottak. Költeményei közül többeket leforditott Kertbeni németre, Thales Bernárd francziára, Hackländer pedig nagy lapjában elismerőleg szólott müveiről.

Gyöngyös volt a vidéki városok utósója, mely e kedves költői egyéniséget vendégszeretetével elhalmozhatá. Félholtan tért meg a Császárfürdőbe, hol a nemes szivü irgalmasok, szerető családja és barátjai mindent elkövettek, hogy drága életét megmenthessék.

Az ég megsajnálta küzdelmeit, nem hagyta őt tovább szenvedni.

Február 12-én éjjeli órákban meghalt neje s barátja Szilágyi Virgil karjaiban.

Temetése a keresetlen sajnálkozás és kegyelet ünnepélye volt. Koporsója körül, melyet irótársai emeltek vállaikon, ezrei hullámzottak a minden rendü és rangu résztvevőknek.

Halálának hire nemcsak a fővárosban, hanem az egész országban a megütődés és részvét nyilatkozványaival találkozott.

Költőtársai emlékbeszédekkel és versekkel dicsőiték halálában, a nagy közönség, a haza kegyelettel őrzendi meg emlékét.

Mindössze ez, s ennyi a költők jutalma!

N.

Forrás: Lisznyai-Album – Szépirodalmi zsebkönyv Pest, 1863.