Vecsey Sándornak
Utasokat látok, ifju vándorokat,
Kiket titkos jövő bűbája csalogat;
Mennek nagy vidoran, oh! én is igy menék:
Akkor is ily derült, mosolygó volt az ég!
Oly Pazar volt a nap, ragyogott, tündökölt:
Nem tudtam, melyik szebb, az ég-e vagy a föld;
Hangzott minden bokor, csörrent minden csalit,
Zöld erdő visszhangzá madarak dalait.
Mindenhol örömet leltem föl és alá,
Oly sok volt, hogy lelkem szinte megsokallá;
És végre, hogy talán ez se legyen elég:
Az öröm mértéke egészen megtelék.
Egyszerre csak mint egy varázsige után
Tündérek lebegtek – honnan – azt se tudám.
- Szólj, kérj, vagy parancsolj, és teljesitve lesz
Minden, mi előtted dicső, szép, kellemes. - -
És im látom – ahol épülnek váraim,
Sugárban fürdenek a hegyek ormain.
Keblem feszül, dobog – nyugszik rajt valaki,
Oly édes magamhoz lágyan szoritani.
Összefoly előttem lomb, fű, fa, föld… az ég…
Ismeretlen tüznek érzem lázas hevét;
Csókolja ajkamat ismeretlen ajak,
Lekötik erőmet igézetes szavak.
Lélekzetem szorul, és – és – ah Istenem –
Mért is tevéd, hogy eltünt oly hirtelen!
Tudom hogy hol jártam, hogy micsoda uton,
Tudom micsoda volt: szerelem volt, tudom.
Azóta bujdosom folyton fel és alá,
Lelkem a szenvedést sokszor megsokallá;
Azóta előttem a fényes is setét,
Nagyon lent vagy oh föld, - magasan vagy te ég!
Ama szép világ a nagy messzeségbe vesz,
Segitő hatalom többé föl nem keres!
Az árnyékos erdő, hegy, völgy, rideg vadon –
Oda ama régi varázsló hatalom.
Ver még, dobog a sziv; a kéz forró, remeg,
- De nem öröm miatt, hanem mivel beteg;
Valami titkos vágy olykor még megragad,
- Hogy jó volna lenni mélyen a föld alatt.
Valami erős hit még megszáll olykoron, -
- Hogy eztán az égnek csak átkát hordozom!
… Oh sziv! te büszke sziv – hát eddig sülyedél,
Te vagy az a merésze, ki ily gyáva levél?
Te vagy az a szegény, mely oly gazdag vala;
Te vagy az a boldog, melynek csak jaj – szava?
- Kelj föl! rázd le a port, és járt mint hajdanán –
Nagyobb volt a teher – mint megbirtad talán.
Meghajlottál, - lehet, oh de meg nem törél;
Sok b o l d o g lelkével lelked most is fölér.
Im lásd, elmult a vész – a régi nap ragyog –
- Igaz! hitvány tarló csak, a mit meghagyott!
Boldog vagy; lásd az Úr beköté sebeid:
Hogy meg ne láthassák gúnyos irigyeid.
Boldog vagy; lásd az úr elfojtá könyedet,
Hogy gyöngeségeden ne örvendhessenek.
Boldog vagy; lásd az Úr erődet leköté:
Hogy ne e m e l h e s
s e d kezed az ég felé.
Boldog vagy; lásd az Úr sok mindent meghagyott;
Meghagyta a napot, a sok szép csillagot,
Meghagyá, hogy látnád, kik megsebeztenek,
Kik egykor valának előtted – kedvesek!
Borul le oh szivem! alázd meg magadat:
Hogy csak eddig nyomott az égi akarat.
Elmult a fergeteg! – mit veszténk: mit te bánd –
Csak szegények
vagyunk, mint azelőtt valánk!
(Forrás: Hölgyfutár XIV.
évf. II. félév 3. sz. 1863. július 7.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése