2018. ápr. 25.

Csermelyi Sándor: A megszokás




Az ember végre mindent megszokik,
S utóbb a bajra nem is hunyorit,
A mely miatt egykor őszülni vélt,
S repedni hitte fájdalmas szivét.

Szerelmi kinok mérgezett nyila,
Az éled immár hogy eltompula!
Pedig szeretek most is egyre még –
Oh tudja ezt a jó kis feleség,
S érzik a kedves, apró gyermekek,
Kiket gyakran szivemhez ölelek;
Ámbátor nem kevés gond jár velök,
Midőn a vak sors néha szirtre lök
Hajómmal a közélet tengerén –
De megszokám s biztat a jó remény,
A melytől ugy edződnek a karok,
Hogy a küzdésben el nem lankadok.

A rossz nyelvek hegyes fulánkjait,
Az üldözők hitvány ármányait
Már szintén megszokám, és ugy vagyok,
Hogy ennél kisebb gondom is nagyobb.
Kurtán, röviden elbánok velök,
szereztem egy jó fegyvert ellenök,
Mint tudniillik – a gúny fegyverét,
Melyhez nem kell sem lőpor, sem serét –
Mégis csak elsül és gyakran talál,
A nélkül, hogy volna emberhalál.

A börtön is – ugye-e bár – mily setét!
Hanem a szem,megszokván éjjelét,
Egy-egy sugárt is láthat végre benn,
mely bár hideg és kissé fénytelen-
De csak sugár! s átfázott kebeled
Utóbb ugy érzi, hogy ez is meleg…
S ha már szabadon látod a napot,
Szemednek szinte fáj, hogy ugy ragyog!
Aztán gyakran eszedbe jut, tudom,
A kis pók is a nyirkos falakon,
Mely szótlanul kötött veled frigyet,
És pók létére sem volt irigyed.

Kiket ma már a sirok méhe föd,
S kikért annyit könyeztem azelőtt –
Mikor hozzájuk hiv a kegyelet
És sirköveik mellé térdelek:
Imám száraz szemekkel végzem el,
Mit értök szivem az éghez emel.
- Megszoktam a sirhalmok mezejét,
Hol senki még a madárnak se vét;
S érzem, nem rémdal, mit a ciprusok
Erdője a temetőben susog,
Hanem vigasz, s mintha igy szólana:
ne sirj, ne félj, föld halandó fia,
Hisz ezek itten a rögök alatt
Oly boldogul, oly békén nyugszanak!...

Oh csak te vagy, te vagy,mély honfibú,
Melyről soha el nem száll a ború!
Te vagy az égő, lobos seb,melyet
A megszokás sirig be nem hegeszt,
Bármennyi év a megtört vállakon –
Nem enyhül a keserü fájdalom.
Oly kinosan is e miatt halunk,
Ez fojtja vissza végső sohajunk,
Mely ugy vágyik fel az isten elé –
Oh, a ki azt egyedül értené…

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév 12. sz. 1863. július 28.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése