Wirth Imre: Kertész Imre (1929-2016) - SORSTALANSÁG

Kertész Imre tizenkét évig írta első könyvét, a Sorstalanságot. Az 1944 végén koncentrációs táborba került budapesti zsidó fiú történetét elbeszélő kézirat még hányódott egy ideig, míg végre 1975-ben megjelenhetett. Annak ellenére, hogy a kortárs kritika elismerően fogadta művét, és megállapította, hogy Kertész Imre kész íróként lépett olvasói elé, a könyv jelentősége mégis csak mintegy tíz év múlva tudatosult, amikor másodszor is kiadták.

A Budapesten született szerző a negyvenes évek végén rövid ideig újságíró, majd gyári munkás volt, de 1953-tól kezdve már szabadfoglalkozású íróként, műfordítóként alkotott (Freud, Nietzsche, Hofmannsthal, Canetti műveit fordította). 1988 óta számos irodalmi díjjal jutalmazták, regényei sikert arattak külföldön. „Alapművének”, a Sortalanság születésének hátteréről a 1992-ben kiadott, személyes és olvasói naplót tartalmazó Gályanapló című művében olvashatunk, de az 1988-ban megjelent Kudarc (főszereplője, Köves a Sorstalanság főszereplőjére, Kövecsesre utal) és a Kaddis (1990) című regények, az Az angol lobogó (1991) több elbeszélése és A Holocaust mint kultúra (1993) című esszékötet is a Sorstalansággal felvetett identitásprobléma újabb megközelítéseként értelmezhető. Kivételt talán csak második az 1977-ben megjelent A nyomkereső című könyve jelent, melynek a címadó kisregénye egyszerre imitálja és ironizálja kivételes intenzitással a dél-amerikai próza jellegzetességeit. Kertész Imre életművét mégis egyöntetűbben meghatározza annak a gondolatnak a jelenléte, amiről egy 1973-as naplófeljegyzésben olvashatunk: „Mostanában ismét rádöbbentem, hogy semmi sem érdekel igazán, csakis az Auschwitz-mítosz.” Alapvető motivikus-gondolati összefüggés mutatható ki például a „kaddis” héber szó esetében: a kaddis, a zsidó ima a holtak tiszteletére a Sorstalanságban akkor hangzik fel, amikor a koncentrációs táborban kivégzik a szökött rabokat. A tizenöt évvel később megjelent Kaddis című regényben a szintén zsidó származású főszereplő-elbeszélő a meg nem született gyermekért mondja el az imát, mintegy lezárva ezzel azt a képzeletbeli gondolati ívet, ami az első regény gyerek narrátorával kezdődött. (A sors megtagadásának ez a fájdalmasan radikális módja szakítás az „ártatlan gyermek a jövő reménye” hatvanas-hetvenes években virágzó irodalmi toposzával.) A Kaddis főszereplőjének gyermektelen s ezáltal befejezett sors melletti döntése tragikus válasz az első regény lágerből hazatért gyerek túlélőjének szavaira: „Igen, ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet”. Ezek a példák azt mutatják, hogy míg a Sorstalanság – a koncentrációs táborban történtek után – abszurd módon még esélyként tüntette fel a múlttal való együttélést, addig ez a remény az újabb regények tanúsága szerint elveszett. A Sorstalanságot követő Kudarc című könyvben például már így fogalmaz a narrátor: „Köves csakis abban reménykedhetett, hogy ha ő maga menthetetlen is, története megmenthető még.”

Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában a Sorstalanság írói világképében még meghatározóbbnak érezhetjük az irónia szerepét. Kertész Imre könyvének – ahogy erre ő maga is utal a Sortalanság németországi megjelenése után készült Spiegel-interjúban – „dramaturgiai mesterfogása”, hogy bár megkíméli olvasóit a szörnyűségek leírásától, mégis provokálja, megbántja őket. „Én magam természetesen jóval több borzalmat éltem át – válaszol egy kérdésre Kertész, aki ugyanolyan idősen, mint regényének elbeszélője, szintén az auschwitzi tábor foglya volt. – De én egyszerűen arra számítok, hogy az olvasó erkölcsi érzékét sértik a könyv látszólag erkölcstelen, hideg sorai. Hogy elháborodik azon, amin az elbeszélő nem háborodik fel, sőt látszólag zokszó nélkül elfogadja azt.” A felháborodást tehát (bár inkább szégyenről, zavarodottságról és megrendülésről lehet beszélni) az a fajta, ironikusnak tűnő szemléletmód váltja ki, ami minden szörnyűséget természetesnek tekint. A gyermek narrátor egészen hazatéréséig az összes, vele vagy a környezetével kapcsolatos eseménynek valamilyen (számunkra provokatívan ható) logikus magyarázatát adja. („Természetes” – mondja mindenre.) Kertész óv attól, hogy hősét vele azonosítsuk; a megformált lelki alkat, a szükségszerűségek és következmények olyan tanulságokra utalnak, amelyek a személyes sorson túlmutatóan a történet, a múlt „megmenthetőségét” szeretnék ránk hagyományozni.

SORSTALANSÁG

1944-ben Budapesten kezdődik a történet. A budapesti zsidóság deportálása előtti hónapokban. Az egyes szám első személyű, szubjektív narrátor időben lineárisan előrehaladva beszéli el fogságba kerülését, koncentrációs táborba szállíttatását, lágeréletét és végül hazakerülését.

A cselekményt három részre oszthatjuk; a bevezető és a befejező rész budapesti közjátéka fogja közre az elbeszélő számára elfelejthetetlen, egész életét befolyásoló, Auschwitzban, Buchenwaldban, majd Zeitzben eltöltött hónapokat. A tizenöt éves fiú (évezrednyi távolságra Verne hősétől, a tizenöt éves kapitánytól) mindent tudomásul vesz, ami megtörténik, mintha minden úgy lenne jól, ahogyan van. Munkaszolgálatra behívott apja búcsúztatásakor a szemekben megcsillanó könny látványa „kellemetlen” számára. Az utcán azon gondolkodik, hogy „a könnyű ellenszélben még visszacsapódhatnék a kabátom szárnya, s eltakarná a sárga csillagomat, mai nem volna szabályos.” Zavarja minden, ami eltér a szokásostól, a rend képzetétől, ami ugyan rákényszerített rend, de ő ezen nem töpreng. (Ál)naiv nézőpontja az infantilizmus és a koraérettség különös keveredéséből tevődik össze: infantilis,mert önmaga számára képtelen a jelenségeket a látszattól különválasztani, és koraérett, mert ahogy tárgyilagosan, azonosulva-elfogadva leírja, egyszerre gyötrő, elviselhetetlen abszurditássá fokozza és leleplezi ezt a látszatot. Kertész Imre úgy alkotta meg a narrátort, hogy semmilyen külső nézőpont (magyarázat, értelmezés) ne utaljon az elbeszélésen belül egy másfajta (választható) valóság lehetőségére, s így a valóság ironikusan megjelenő abszurditása kizárólag az olvasói „közreműködés”, a befogadás segítségével mutatkozik meg – az elbeszélő egészen a regény végéig alárendeli magát a rá szabott sorsnak. Például amikor a regény kezdetén a Csepelre munkába tartó,sárga csillagot viselő fiúkat és felnőtteket egyetlen csendőr leszállítja a buszról, és összegyűjti, hogy majd több csoporttal egyesülve menetoszlopban áthaladjanak a városon, néhányan, kihasználva a forgalom zűrzavarát, megszöknek. A fiú észreveszi ugyan, és imponál is neki a tett váratlansága, de jellemzően a következőket gondolja: „Magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy mondjam, a játék kedvéért – mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak -, s azt hiszem, még lett is volna időm: de hát aztán mégis a becsület érzése bizonyult ennem az erősebbnek.” Öntudatlanságából is eredő távolságtartása következtében fokról fokra, lépésről lépésre világosodik meg előtte saját, soha nem vállalt zsidó származásának kényszerű-sorsszerű következménye. Így az olvasó szintén vele együtt éli át azokat a váratlan eseményeket, amikről hiába tud már előzetes olvasmányélményei vagy történelmi ismeretei alapján, mégis megdöbben, amikor bekövetkeznek. A nevelődésregények torz, ironikus imitációjaként követhetjük nyomon Kövecses és a vele együtt dolgozó fiúk begyűjtésével kezdődő felnőtté válási, érési folyamatot. A "Bildungsroman”-hagyományra, illetve a tanulás emberalakító szerepére utalás jellemzően Auschwitzhoz kötődik; a fiúnak ott jut eszébe, hogyan köszöntötte őket „Bocskai”-viseletben az igazgató a gimnáziumi évnyitón, idézve a „nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk” ókori bölcsességét. Amiből az következik, gondolja, hogy „eszerint mindvégig kizárólag Auschwitzról kellett volna tanulnom. Mindent elmagyaráztak volna, becsületesen, értelmesen. (...) De persze elismertem, feszélyező volna, no meg nem is tartozik hozzá a műveltséghez, beláttam.” Azonban Kövecses öntudatlan, minden szempontból átlagos és normális kamaszkora nem a lágerben ér véget, a fordulat sokkal később következik be. Édesapja (a regény végén kiderül: Mauthausenben feladott) levelei, csepeli kényszermunkája a zsidó származásuk miatt a tanulásból kizárt hasonkorú társaival, a rokonokkal-ismerősökkel folytatott beszélgetések arról, hogy mennyi van még hátra a háborúból, illetve, hogy busszal vagy villamossal menjen Csepelre – számára továbbra is ugyanannak a valóságnak a különbség nélküli tényei. Elfogásuk, majd a gyűjtőhelyre, a Budakalászi Téglagyárba szállíttatásuk során Kövecses kegyetlenül érzelemmentes „eseménysorolásai”, személyleírásai olyan lélektani-viselkedési stratégiákkal szembesítene, amik a koncentrációs táborban majd a szemünk előtt semmisülnek meg. Férfiak, akik „fontos munkahelyükre” és „nélkülözhetetlen tudásukra” hivatkoznak, akik megpróbálják félrevonni az őrt, hogy megvesztegessék, vagy balszerencséjüket emlegetve tétován panaszkodnak, hogy feleség és két kisgyerek várja őket; a rabbi, aki az „Ő kifürkészhetetlen akaratáról”beszél. Fiúk, mind tizennégy-tizenhat évesek, az egyik állandóan cigarettázik, mert akkor „kevésbé éhes”, a másik alacsony, vastag szemüveggel, Moskovicsnak hívják, a harmadik a gyűjtőhelyen is „megejt” egy lányt. Csoportokat szerveznek közöttük „önkéntes munkára” Németországba. A mindig kifogástalan, tiszteletre méltó német tisztek komolyan tanácsolják nekik ezt a lehetőséget; még a zsúfolt marhavagonok, a víz és a táplálék hiánya sem kelt gyanút Kövecsesben. Auschwitzba érkezésükkor így kommentálja az elé táruló látványt: „Igen meglepődtem, hisz végtére most először láttam életemben – ilyen közelségből legalábbis – valódi fegyenceket, a gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában.”

Berkes Erzsébet: Galgóczi Erzsébet (1930-1989) - VIDRAVAS

Győrhöz közeli községben, Ménfőcsanakon született középparaszti családban. Nyolcan vannak testvérek, keményen dolgoznak, a fiúkat és a legkisebb lányt – Erzsébetet – mégis taníttatják, úgy tán többre vihetik. Előbb polgárit végez, majd tanítónőképzőt, 1949-ben a pesti bölcsészkarra iratkozik, de két hónap múlva szégyenkezve hagyja ott a fővárost, úgy érzi, kevés a tudása, vidéki esendősége meg sok ahhoz, hogy helytálljon. A győri vagongyárban lesz vasesztergályos, de titkon írogat, s az ifjúsági szervezet pályázatára benevez. Első lesz, Pestről jön a pecsétes levél: köztünk a helyed, elvtársnő, a népi tehetségeket várják a népi kollégiumok. Akár egy tündérmesében: a Hamupipőkére ráillik az üvegcipő!

1950 szeptemberétől a Színművészeti Főiskola dramaturg szakos növendéke, annak élhet, ami mindig is vonzotta: irodalom, politizálás, színház. Kitűnőek az eredményei, és kitűnő a káderlapja is, legyen ő az egyik, aki Moszkvában tanulhat. Szép egyenkosztümöt kap a párttól, télre irhabundát, amikor „leszedik a vonatról”: szüleinek adóhátraléka van, elvtársnő, te eltitkoltad, hogy kulákok vagytok! Hiába minden fellebbezés, haza kell menni, amíg a beadványokra nem jön válasz. Egy év múlva megjön a várt engedély, 1955-ben kézhez veszi diplomáját, de már nem ugyanaz, mint elsőéves korában. Az 56-os események csak elmélyítik belső válságát: rendületlen híve a szocialista eszméknek; lelke mélyén helyesli a közös gazdálkodást, hiszen a maga bőrén tapasztalta, mennyire kellenének a gépek, a falu villamosítása, a továbbtanulás lehetősége; de nem tud fejet hajtani a mindenható politikai érdekeknek, az embertelen téeszszervezéseknek, a mód előtt, ahogy az emberek sorsáról döntenek. Alig használható cikkeket ír a Művelt Népnek, később egy éven át szerencsétlenkedik a Budapest Filmstúdióban, mire elszánja magát: író lesz, és azt írja, amit megtapasztalt, nem azt, amit elvárnak tőle.

Nem sétagalopp ez a pályakezdet: van olyan esztendő, hogy nyolc írását adják vissza  alapok; nem kellenek a parasztok csököttségét szelőztető elbeszélései, nem kellenek a téeszszervezés során megtapasztalt erőszakosságokat feltáró riportjai, és nem kell borúlátó szemlélete sem, hiszen a szocialista irodalomban ki kell domborodjék a jövőbe vetett bizalom, legalább annyi derűlátás, amennyi 1953-as első kötetéből (Egy kosár hazai) kiragyogott. 1961-ben végre megtörik aj ég, közölni kezdik riportjait, elbeszéléseit, de országos hírre csak a Nádtetős szocializmus című szociográfiájával jut (1970). Nyilván az íróban is megerősödött szemlélete, íráskészsége, de a valódi fordulat magyarázata mégiscsak az, hogy a Kádár-kori konszolidáció (a nyolc-tíz éve megszervezett szövetkezetek első sikere, a háztájival megbékített parasztság) már el tudta viselni a kritikus hangot. Nem is az építő hangú kritika – „el van az várva, meg van engedve”! – a baj Galgóczival, hanem az, hogy folyton a tényekkel jön- riportok, szociográfiák -, s még amit ilyen formában nem írhat meg, azt is dokumentarista hűséggel alakítja regénnyé, elbeszéléssé, hangjátékká. A főügyész feleségében rá lehet ismerni az 56-os győri szereplőkre, a Közel a késben saját faluja viselt dolgaira, de még olyan kis (detektív) regénye is, mint A közös bűn tele Győr-Soproni aktualitásokkal. Igazán érthetetlen, hogy nemcsak a hansági tájakon, de az alföldi homokon is megállnak alkotásai. Az író, mint egy rögeszméhez, ragaszkodik módszeréhez: csak az igazat, csak amit megtapasztalt!

Nem is érdekli más, hiába választják országgyűlési képviselőnek, hiába lengetik meg előtte az országos – ámde átláthatatlan – érdekeket, fogadóóráin rendre beszélteti a panaszosokat, amiben tud, hivatalosan eljár, a többit riporterként nyomozza, elbeszéléssé formálja. Úgy tervezi, mindez majd kellhet neki, ha megírja édesanyja történetét az Utolsó paraszt címmel. Ez a műve már nem készülhetett el: Ménfőcsanakon vendégeskedve megállt a szíve.

VIDRAVAS

Utolsó regénye, az 1984-ben publikált Vidravas tekinthető fő művének. Itt adja legszélesebb körű társadalomrajzát, itt leggazdagabb a tényeket műalkotássá építő írói módszere.

A cselekmény alapjául a MAORT-per címszó alatt 1948-ban lefolytatott szabotázsleleplezés ügye szolgált. Ekkor helyezték vád alá a Magyar-Amerikai Olajipari Rt. nyugalmazott igazgatóját, Papp Simont, aki önmaga ellen vallott, s akit halálra ítéltek, de életfogytiglanra változtatták az ítéletet. A szabadlábon maradt kollégák egy idő múlva azt tapasztalták, hogy olyan értelmes utasításokat kapnak, mintha egy nagy tudású, a göcseji olajmezőket ismerő szakértő dolgoznék a minisztériumban. Minthogy azonban ott ilyen személy nem volt, fokonként rájöttek, hogy adataikat Papp Simon számára gyűjtik össze, tőle származhatnak a tanácsok. Galgóczi egy túlélőtől hallotta a történetet, levéltári engedéllyel felkutatta a pert, és az eseményeket saját élete regényébe emelte.

1951 telén Rév Orsolyát ijesztő baleset éri: a baromfiakat dézsmáló menyét ellen kifeszített csapda, a vidravas visszapattan, s elcsapja a kezét. Bal hüvelykujj nélkül ugyan lehetne még élni, de nem neki, aki képzőművészeti főiskolára jár,s kétkezes, azaz ballal is éppoly jól rajzol, mint jobb kézzel. A lány végsőkig elkeseredik: nem elég, hogy most itthon kell rostokolnia, mert kulákká nyilvánított szülei miatt nem járhat egyetemre, de még nyomorék is lehet.

Vasy Géza: Székely János (1929-1992) - SOÓ PÉTER BÁNATA

Az erdélyi magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alkotója, költőként, esszé-, próza- és drámaíróként egyaránt kiemelkedőt alkotott. Az erdélyi Tordán született, Marosvásárhelyen kadétiskolába járt, így kamasziként a frontra került, majd hadifogoly lett. A kolozsvári egyetem filozófiai karán szerzett diplomát 1952-ben. Kiadói lektor, majd 1956-tól 1989-es nyugdíjba vonulásáig az Igaz Szó versrovatának szerkesztője volt Kolozsvárott.

 Előbb költőként jelentkezett, első könyve 1955-ben jelent meg. Másfél évtized múltán gyakorlatilag abbahagyta a versírást, mert úgy látta: „A régi módon nem lehet, az új módon nem érdemes írni. Sehogyan sem lehet, sehogyan sem érdemes írni.  A költészet meghalt.” Semmi – soha című, még a szerző által összeállított gyűjteményes kötete mindennek eleven cáfolata. Konzervatív alkotónak evezte önmagát, s ezt nem kivagyiságból vagy dacból mondotta, hanem ténymegállapításként. A gondolati igényességet a költészetben s annak megítélésében is magától értetődőnek tartotta, s gondolati alapjait és következtetéseit tekintve modern lírát hozott létre. Legfeljebb a formai kérdésekben, a poeta doctusságban volt „konzervatív”, aki a Nyugat nagy hagyományainak örököse, s ha Magyarországon születik, alighanem az újholdasok legfiatalabbja lett volna. Teljesítménye a korszak magyar lírájában egyedülálló. Az egyszerre lét- és történetfilozófiai szkepszis, rezignáció, reményvesztettség különböző életszínterei és gondolati szintjei ilyen mértékben és ilyen jelleggel senki másnál nem találhatók meg. Székely János kétségbeeséstől mentes, ám végzetesen keserű józansága azé az Ádámé, aki az emberiség történelmét végigálmodva, ébredés után nem hallhatja meg sem Éva, sem az Úr szavát, de öngyilkos sem lehet, élnie kell a feloldhatatlan kérdéssel: „Miért a lét, ha gyötrelem, / S miért a gyötrelem, ha élet?” A válasz, a mégis megtalált feloldás csak esztétikai jellegű és érvényű lehet.

Drámái általában történelmi miliőben játszódnak, s kiélezett helyzeteket mutatnak be. Közülük a Caligula (1972, bemutató 1978) aratott először sikert. Caligula római császár (i. sz. 37-41.) szélsőséges nagyzási mániájáról, feltehető elmebetegségéről hírhedt, s arról, hogy éktelen gyilkoltatási kedvén túl kedvenc paripáját konzullá tétette. Maga Caligula meg sem jelenik a drámában, de mivel övé a teljhatalom, mindvégig vele összefüggésben történnek a dolgok a távoli provinciában. A mű központi, mindvégig a színen lévő alakja Petronius római patrícius, a császár szíriai helytartója, akinek – többek között – az a feladata, hogy teljesíttesse a zsidókkal a császári parancsot, mely szerint minden templomban ott kell állnia a császár aranyszobrának – s ez alól a jeruzsálemi sem lehet kivétel. A zsidók azonban ellenállnak, s mint Barakiás főpap kifejti, nem tehetnek eleget a császári akaratnak, mert ha bevinnék a szobrot a templomba, akkor az ő hitük szerint az az épület már nem lenne templom, hiszen idegen istent nem imádhatnak. A zsidók szerencséjére Petronius nem vak végrehajtója a hatalomnak, hanem gondolkodó ember, aki ugyan elutasítja a polgárháborút, a császárváltozás gondolatát, de megérti a zsidók logikáját is. Úgy dönt, hogy nem hajtja végre a parancsot, semmit sem tesz. Hamarosan megérkezik halálos ítélete, majd ezzel szinte egy időben azt is megtudjuk, hogy a császárt megölték testőrei. Időközben azonban a helytartó is bűnössé válik: két ártatlan katonáját végeztette ki árulás vádjával.

A drámák közül a legismertebbek továbbá a Protestánsok, a Vak Béla király és a Mórok. Gyűjteményes drámakötetei a Képes krónika (Bp., 1979) és az Új képes krónika (Kolozsvár, 1991). A Mórok a Kortárs c. folyóirat 1990. évfolyamában olvasható. Esszékötetei: Egy rögeszme genezise (Bukarest, 1978), A mítosz értelme (Bukarest, 1985), A valódi világ (Bp., 1995.)

A romániai diktatórikus politikai viszonyok, és ezeknek a nemzetiségeket különösen sújtó volta miatt a könyörtelen igazmondásra törekvő alkotónak, amilyen székely János is, különösen nehéz volt nemcsak az életsorsa, hanem a műveivel való boldogulása is. A drámai és epikai művek megjelenési és előadási lehetőségei különös élességgel példázzák ezt. A Soó Péter bánata 1957-ben keletkezett, kötetben csak 1969-ben jelent meg. A legfontosabb epikai művek Magyarországon 1988-ban egy kötetben kiadva váltak hozzáférhetővé: Az árnyék – Soó Péter bánata – A nyugati hadtest. Ugyanebben az évben az Újhold Évkönyv második számában olvasható A másik torony című esszéregény – akkor még név nélküli publikációként, ugyanis a diktatúrákról szóló jelképes történet nyílt vállalása életveszélyes lehetett volna a szerzőre nézve.

Az az erőteljes gondolatiság, amely az eddig említett műnemeket és műfajokat áthatja, egyértelműen jellemzi az epikai alkotásokat is. A sokoldalúan elsajátított filozófiai és poétikai ismeretanyag szervesen egészül ki az élettapasztalatokkal, amelyek komorak, akárcsak a belőlük adódó következtetések. Mégsem kietlen írói világ ez az epikában sem: az életerő és az életigenlés szólama minduntalan felbukkan, áttör a legszörnyűbb háborús tapasztalatokon, a legkietlenebb embertelenségen is.

SOÓ PÉTER BÁNATA

A tömören és célratörően megírt regény elbeszélője egy magát átlagosnak nevező tanárember, aki tizenkét évvel a történtek után idézi fel élete meghatározó élménysorát az 1944-45-ös háborús esztendőből. A jelen állapotát a bevezető fejezet első része és az Epilógus tárja fel. Ez az állapot nemcsak átlagos, hanem sivár is: „Nem élek én már, csak élni látszom; haszontalan vagyok én már, vörös és csípős, mint a csalán.” Arra kell a mintegy harmincesztendős embernek rádöbbennie, hogy a gyermekkor és az ifjúság kedvessége végleg odalett, csúf felnőtté változott. E változás lényegét, gyökereit kutatva idézi fel a múltat, azt az időszakot, amelyben: „Volt énnekem testvérem, eszményített másom, akivel egyszerre formálódtunk ugyanabban az anyaméhben.” Az ikertestvérrel átélt éveket, az ő halálát, az utána való végleges magára maradottságot, kietlen társtalanságot, amely egészen a jelenig húzódik, tartja szükségesnek a vallomástévő feltárni.