Még látod a hon véghatárait,
Az est elönti rajtok bájait;
Még bérce ormán látsz pásztortüzet,
Folyója partján látod a füzet.
Ó még az édes léget szívhatod,
Mitől e föld oly szép, oly áldatott;
Jól megtekintsd! Midőn hajnal hasad,
Hazád az éjben tőled elmarad.
ne kérdd: ha jősz még vissza, vagy soha?
Sorsnál a válasz – s sorsod mostoha!
Vesztvén szülőket, jó testvéreid,
Hű lányt, barátot, kebled híveit,
Kiket miattad fájdalom viraszt,
Szegény rab ifju, melyiket sirasd?
Ők nem gyanítják éji utadat,
Rég nincs felőled biztos híradat.
S most, a midőn e szép honból kimégy,
Hogy ismeretlen ország rabja légy:
Most, a midőn elmégy örökre tán,
S nem jősz, ha jősz, csak számos év után:
Bucsútlanúl kell tőlök válni meg.
Ez fáj – ezért vagy oly igen beteg.
És nincs, kitől egy jó szót küldenél,
Ha ezt sem, úgy hát kebled mit remél?
Nincs egy betűcske, nincs egy puszta jel,
Mely hírűl adná merre vittek el.
ki már a sírban tölti éjjelét,
Tudják a holtnak is nyugvó helyét:
Te élni fogsz, s nem tudják merre, hol?
Bár azt se tudnák, hogy kinoztatol!
Könnyít e percben mély fájdalmidon
Hogy most veled még itt a drága hon.
Ó itt a hon még! legtovább hive
Annak, kinek leghűbb hozzá szive.
Tőled bucsúzik, búsan nézve rád,
Értsd meg fiadnak néma búcsuját,
Te, kit szerelme mindig hőn ölelt,
Ki rólad annyi jó reményt növelt,
El messze rabnak éretted megy ő,
Tőled bucsúzik a hű szenvedő. –
S tovább, tovább visz a gyötrelmes út,
Nézd nézd hazádban a végső falut!
Bús csöndesen szól ott az estharang,
Átrázza bágyadt idegét e hang:
Fut a szekér bár és gyorsan viszi,
Mintha temetni vinnék, azt hiszi.
és sírni tudna, búban sírni jó,
Gyakran beszélőbb a köny, mint a szó:
De a szekéren ülnek őrei,
S szivébe visszafolynak könyei;
Azok ne lássák őt siralmiban,
Kiknek bajosztó részvét tiltva van.
Ne bánd, ha nem sírsz! foghatsz sírni még,
A nagy magányban lesz időd elég. –
S fölkél a hajnal. Fénye ünnepi
Sugárral a zöld tájat ellepi.
Az éjben eltünt szép hazája már,
A merre lát, néz, idegen határ.
Ki azt hiszi, hogy egy nap fénye süt
A terjedelmes földre mindenütt,
Honán kívül tán kételkedni fog:
Vajjon honott nem más, szebb nap ragyog?
S hogy van fajunknak önnön istene,
Ha messze járnál, hinned kellene.
Ó bár te vallhasd egykor e hitet,
Kit majd a börtön gyászhomálya fed.
Neked lehet még tiszta kék egen
A felkelő nap méltán idegen.
Miként az égő háznak lángjait,
Búsan tekinted tűzsugárait.
Sugárival, hogy most még rád veti,
Nem arcodat, de lelked égeti.
S amint tovább visz a gyötrelmes út,
Mindig kopárabb, pusztább tájra jut.
De ő a tájra nem sokat tekint,
Alig tudá, hogy vészes alkony int.
Egy nagy ború lőn a vidék ege,
El-szétterűlvén sűrü fellege.
Lezúg a zápor, minden oly setét,
Tükrözve látja ő gyászéletét.
kívül a várat meg sem nézheté,
Hová setét út vészben vezeté;
Melynek rideg, mint a sír, belseje,
hol annyi átkot látand bús feje!
És ottan áll ő a négy fal között,
Borzadva látja, milyen helyre jött –
De borzadás még inkább szálla rá,
Midőn az ajtót őre rá csuká.
És ottan áll ő, némán és merőn,
Mély kínja is megállapodva lőn.
Miként a tőr, hahogy mélyen talál,
Az átdöföttnek kebliben megáll.
Kitépve őt ég föld áldásiból,
A zord ítélet számos évre szól.
E gondolatra fölreng kebele,
S ismét tolongó kínnal van tele.
Egy rája ömlő tenger a sok év,
Melyből menekni hol van békerév?
Volnál idős, ó volnál éltesebb,
Oly égetőn nem fájna tán a seb;
De a remény s a tett legszebb korát
Élő halottként hogy húzd itten át? –
Mely szűle téged, szép, de bús hon az:
Kevés az enyh, sok benne a panasz.
Örök viszongás, tettlen ősi dölyf,
Mely hő szivén rág, a kártékony ölyv.
Kicsiny a részvét nemzetüdv iránt,
Ha ád, leginkább sors ád jó irányt.
Téged korán és híven meghata.
Sínlő hazádnak esdő szózata.
Fiúi bánat és a hév remény,
Hogy még derűl az árva népre fény:
Szilárd hatásra birtanak vala,
S lelked, miként sas, fennen szárnyala.
Dicsők valának kebled álmai,
Dicsők a bátor homlok gondjai.
Hol ifju ajkad szótól hangozott,
Vén is gyönyörrel elnémúla ott.
S föl kell-e tárnom még több bűnödet?
Ez, a mi téged börtönéjbe vet!
Az éj körűled sürü, úgy-e bár?
Ott künn a hold ki tudja merre jár?
Benn mit se látnak a nyitott szemek,
Habár merően széttekintenek.
Kicsiny a börtönablak és magas;
Kevés üveg van rajta, több a vas.
Ki lakta elsőbb e zordon tanyát?
Gyilkos talán, ki ölt testvért, anyát,
S kit hosszu rabság múlva, e helyen
Holtan találtak egyik reggelen?
S az ő helyén fogsz hát szenvedni te?
Neked hasonló végzet jutna-e?
Mily gondolat! S nincs rá vigasztalás.
Egy rém eloszlik, s kél utána más.
Eljő a reggel. Megvirad belül.
Több szolga lép be. Őre lép elül.
Szőrbül raböltönyt hoztanak neki –
Ruháit ő bú közt cserélte ki:
Mi volt honából úgy is egyebe,
Mint a ruha, mely testét födte be?
S midőn a rabköntös már rajta volt,
’Le kell fekünni!’ börtönőre szólt.
És ő ijedve a vén őrre néz,
Egész valója rettegésbe vész!
Elgondolá, hogy itt a hatalom,
S oly messze tőle minden oltalom!
De nem, ne rettegd a gyalázatot!
Amott van a lánc, ime láthatod –
Lábadra láncot fognak verni fel.
Terűlj le bizvást! Fojtsd félelmed el.
S fölverve már a lánc; testén csörög.
Ajkin hatalmas szózat mennydörög;
Mely szózat el nem foghat hangzani,
Mely szózat égbe fog felszállani! –
S amint oszolni kezd a szolga nép,
Némán közőlök egy melléje lép;
Fejére durva föveget nyoma,
Mit ismeretlen kéz szőrből fona.
Haragra gyúlt; és négy hó elhaladt,
Hogy fövegéhez nem nyúlt azalatt. –
Bár lassan is, de múlnak a napok.
Nincs perc, midőn ne volna búra ok.
Mi haszna minden szép emlékezet,
Ha mindenik csak búval fog kezet?
Dicső azonban azt éreznie,
Hogy jó ügyért kell ennyit tűrnie.
E gondolatra gyakran büszke lesz,
De büszkesége is csak búba vesz.
Olykor ha kissé csöndesűl a kín,
Boszankodásra kél unalmain.
Mindent kigondol, a mi lehető,
S időt veszítni nem lel módot ő.
S holott beáll a télnek évszaka,
Sokkal homályosb lőn rideg laka.
A dél alig múl, már az este jön;
Magába nyelné őt az éjözön;
De meghajolt az őr, kérelmein,
És mécsvilág ég hosszu éjein.
Órákig elvan a mécsen szeme,
Mulatja őt a kék láng kelleme.
Sőt többre vitte még az unalom:
Éjjel, ha álma késik, a falon,
Hová a mécs fényt vet sugárival,
Gyakorta játszik újja árnyival;
Hisz gyermek ő, a kínnak gyermeke,
Játékra mért ne volna érdeke?
Majd nagy beteg lőn. Rég sorvadt a test,
Végkép pihenni fogna örömest.
Ki ágya szélén fölvirasztana,
Oly messze mért vagy, ó szülőanya!
Szülötted ím itt fekszik, mint a váz.
Szörnyű, midőn elfutja őt a láz,
S a keskeny ágyból talpra vánszorog;
És bús lakában, rémként, tántorog;
Mintha keresni járna a halált;
De azt talán más, boldogabb talált.
Őt ifjusága megvédelmezi,
S lázát naponként múlni érezi.
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
