„Hányódál: tengerré lett a sok baj alattad,
Vészszé a bal sors, mely űz vala fejedelem, s most
Semmi nem oly csendes, mint sírlakod a rideg éjben.
Tégedet a hajnal még alva hagy, a delelő nap
alva talál, nyugodalmadból ragyogása nem ébreszet.
Még, melyen viharok megharcolnának időnként,
Kő sincs hamvaidon. Pusztán és jeltelenűl áll
Kis halmod, s egyedűl vagyok én mellette kesergőd,
Hontalan agg, lét és nemlét közt ingatag árnyék.
És mi az én könyem? Olcsó nedv tört szűnek eréből,
Régi ütődéstől mindennapos árja szememnek.
Soh egek, oh isten! neked ennyire kell vala jutnod,
Hogy siratód ily sok harcmunkáidnak utána
Én legyek; oh te, kiért országnak kellene sírni.
Melynek halma föd itt, ellenség földe, nem ismer;
Melyben alászállott híreddel előbbi szerencséd,
Árva hazád tiltott nevedet nem zengheti többé.
Vajha ne érezd ezt a súlyos földnek alatta,
S hogy fejedelmi poros nincs emlékezve, ne tudjad:
Ím élő emlék vagyok én, bú rajtam az írás,
És ha magyar tán még e gyászos földre vetődik,
Elmondom neki. „Itt nyugszik fejedelme hazádnak,
Számkivetett onnan, mert nem vala benne szabadság.”
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése