2019. aug. 19.

Sárosy: A huszár



 
A huszárnév onnan ragadt a huszárra,
Hogy: egy halálának mindig húsz az ára;
A vasas is azért tartja tiszteletben,
Mert hol egy huszár van, húszat lát az egyben,
Ki ha leaprítja már a maga húszát,
Gangosan kipedri szép pörge bajuszát.
Hej! gyöngy is a huszár ha felül lovára,
De a ló is szebb, ha huszár ül hátára;
Sőt ha paripáját büszkén táncoltatja,
Büszkévé válik még a ló is alatta.
Az idegen népek bámúlva hirdetik,
Hogy a magyar huszár lóháton születik.
Ki ha le nem pattan saját jó kedvéből –
Mennykő legyen a mi kicsapja nyergéből.
Ha vágtat: a villám pironkodva kéri,
Hogy lassabban menjen, mert utól nem éri.
S a szél – midőn lovát jól megsarkantyúzza –
Sírva jár utána – azt hinnéd, hogy nyúzza.
Nyeregkápájáról lóg a miatyánkja,
Ha szomjazik, onnan gyakran előrántja.
Egyébkor nem igen tekint fel az égre,
Csak mikor ihatik egy kis dicsőségre.
Ha iszik, rendesen emberül megfizet;
De csizmaszárában sem tűri a vizet:
Mert bor és dicsőség szíve tápláléka –
Jólteszi! a vizet igya meg a béka.
A huszárnak azért villámlik a kardja,
Mert égő szivéhez nagyon közel tartja.
Innen a huszárnak minden kardcsapása
A tüzes mennykőnek egy mestervágása.
Történt: hogy a huszár talált egy gyermeket,
Ki az ellenségből a harctérén rekedt,
S míg a gyermek apját halálra koncolta,
Magát a gyermeket megszánta, csókolta.
S egy két öreg cseppet hullatván szeméből:
Kivitte a halál sűrű örvényéből.
Mert a huszár szíve olyan mint a kardja:
Addig hajlik, amíg ő maga akarja,
De meghajoltában, bár kínok gyötörik –
Valamint a jó kard – soha el nem törik.
Csak a vitézségnek van nála kelete:
De kegyetlenkedni, már nem természete.
az ellen ágyúja haraggal mormogja:
Hogy az öreg huszárt a golyó sem fogja;
sőt ha elesnék is, nem hal meg egészen,
Mert az örökélet áll számára készen.
Ki vérrel derített hajnalt hazájára,
Feljegyzi a nemzet arany táblájára.
S ki az igazságért harcol mindhalálig –
Holta után tüstént egy csillaggá válik.

Látnád a huszárt! ha leveti mentéjét,
Végig imádkozván száz teremtettéjét,
S szívét az imádság oly nagy lángra gyújtja,
Hogy neki gyürközvén, két kezét kinyújtja –
Mentéjét pediglen a szél hátra fújja,
S utána csak úgy száll a mente két újja…
Látnád, - óh ha látnád, hogy reszket az ellen,
Ki azt hiszi, hogy az egy négy kezű szellem!
S a bakát kardjának még szele sem éri,
Már megadja magát és a pardont kéri:
De agyoncsapja a huszár az álnokot,
Mert pardont sem adni, sem kérni nem szokott.

Mikor a huszárok csatába indulnak,
Az isten szeméből örömkönyek húllnak,
S innen lehet aztán azt kimagyarázni:
Mért szokott a huszár oly gyakran megázni?
Ha én isten volnék, csak azt vinném végbe,
Hogy lóháton menne a huszár az égbe.
Menyecske! ha feléd huszár nyujtja száját:
Csókold meg a világ első katonáját! -

Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása 1877.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése