Sárosy: A huszár

 

A huszárnév onnan ragadt a huszárra,

Hogy: egy halálának mindig húsz az ára;

A vasas is azért tartja tiszteletben,

Mert hol egy huszár van, húszat lát az egyben,

Ki ha leaprítja már a maga húszát,

Gangosan kipedri szép pörge bajuszát.

Hej! gyöngy is a huszár ha felül lovára,

De a ló is szebb, ha huszár ül hátára;

Sőt ha paripáját büszkén táncoltatja,

Büszkévé válik még a ló is alatta.

Az idegen népek bámúlva hirdetik,

Hogy a magyar huszár lóháton születik.

Ki ha le nem pattan saját jó kedvéből –

Mennykő legyen a mi kicsapja nyergéből.

Ha vágtat: a villám pironkodva kéri,

Hogy lassabban menjen, mert utól nem éri.

S a szél – midőn lovát jól megsarkantyúzza –

Sírva jár utána – azt hinnéd, hogy nyúzza.

Nyeregkápájáról lóg a miatyánkja,

Ha szomjazik, onnan gyakran előrántja.

Egyébkor nem igen tekint fel az égre,

Csak mikor ihatik egy kis dicsőségre.

Ha iszik, rendesen emberül megfizet;

De csizmaszárában sem tűri a vizet:

Mert bor és dicsőség szíve tápláléka –

Jólteszi! a vizet igya meg a béka.

A huszárnak azért villámlik a kardja,

Mert égő szivéhez nagyon közel tartja.

Innen a huszárnak minden kardcsapása

A tüzes mennykőnek egy mestervágása.

Történt: hogy a huszár talált egy gyermeket,

Ki az ellenségből a harctérén rekedt,

S míg a gyermek apját halálra koncolta,

Magát a gyermeket megszánta, csókolta.

S egy két öreg cseppet hullatván szeméből:

Kivitte a halál sűrű örvényéből.

Mert a huszár szíve olyan mint a kardja:

Addig hajlik, amíg ő maga akarja,

De meghajoltában, bár kínok gyötörik –

Valamint a jó kard – soha el nem törik.

Csak a vitézségnek van nála kelete:

De kegyetlenkedni, már nem természete.

az ellen ágyúja haraggal mormogja:

Hogy az öreg huszárt a golyó sem fogja;

sőt ha elesnék is, nem hal meg egészen,

Mert az örökélet áll számára készen.

Ki vérrel derített hajnalt hazájára,

Feljegyzi a nemzet arany táblájára.

S ki az igazságért harcol mindhalálig –

Holta után tüstént egy csillaggá válik.

Látnád a huszárt! ha leveti mentéjét,

Végig imádkozván száz teremtettéjét,

S szívét az imádság oly nagy lángra gyújtja,

Hogy neki gyürközvén, két kezét kinyújtja –

Mentéjét pediglen a szél hátra fújja,

S utána csak úgy száll a mente két újja…

Látnád, - óh ha látnád, hogy reszket az ellen,

Ki azt hiszi, hogy az egy négy kezű szellem!

S a bakát kardjának még szele sem éri,

Már megadja magát és a pardont kéri:

De agyoncsapja a huszár az álnokot,

Mert pardont sem adni, sem kérni nem szokott.

Mikor a huszárok csatába indulnak,

Az isten szeméből örömkönyek húllnak,

S innen lehet aztán azt kimagyarázni:

Mért szokott a huszár oly gyakran megázni?

Ha én isten volnék, csak azt vinném végbe,

Hogy lóháton menne a huszár az égbe.

Menyecske! ha feléd huszár nyujtja száját:

Csókold meg a világ első katonáját! -

Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása 1877.