Lévai József: Csekélység

Titkon epeszt megint a bánat

S lelkem gyötörve égeti;

Az elszállt felhő újra támad,

És könyét ki nem öntheti!

Élesb a fájdalom fulánkja,

Mely véletlen szivembe tört,

Hogy fátyolt kell boritnom rája

S áldnom a kezet, mely megölt.

Oh hisz ittam én már gyakorta

Az élet ürömpoharát;

Lelkem, megtépte, megrabolta

Álszerető, hűtlen barát.

Derült, borult az ég felettem

S lassan lassan gyógyult a seb;

De annál, mely most érte keblem,

Egy sem volt még keservesebb.

Most egy könybe elmerülének

Az élet vágya, öröme,

S méreggé lőn a mult időnek

Gyönyörtől édes tengere.

Széjjelzilált, kihűlt a fészek,

Mely ekkorig védett, takart.

Nem látok mást, bármerre nézek,

Csak vad pusztát, csak zivatart.

Sem hold, sem csillag a sötétben,

Nem látni merre tér az út;

Nem a remény bolygó tüzét sem,

Az is elhagyott, kialudt…

Csekélység! mely mellett az élet

Mosolygva, könnyen elhalad,

S az én szivem bánatba mélyed,

Vérzik miatta, megszakad!

Forrás: Divatcsarnok 3. sz. 1854. január 15.

Kemény Zsigmond: Arany Toldija

II.

Arany a Toldi-hagyománynak csak első részét adja. Beszélyét azon ponton fejezi be, midőn a duna-szigetén viadal után, hősünket Nagy Lajos maga mellé veszi, mondván:

Királyi székemhez választalak téged,

S mán kezdve, tizenkét lóra jár hópénzed.

E kitüntetés után kezdődik Toldinak udvari és lovagi élete. Czifra, aranyos élet, teli dicsőséggel! De hagyjuk azt most. Ne siessünk a harczjátékhoz, hol a barát-ruhába öltözött Toldi a hetyke olasz bajnokot kopjájával a nyeregből „messze földre” veti, s czímerét megvédé jó Magyarországnak. Ne nézzük, midőn ő, hol hol nem? botjával ugy megfenyegeti a Nagy Lajossal ellenes római császárt és a többi tizenegy fejdelmet, hogy mindenik rögtön felpattan székéről és fejet hajt a magyar királynak, kinek méltóságát ily erős férfiu óvja¹. Térjünk a költővel a szerény Nagyfaluba, hol a Toldi-mondakör kezdődik. Nincs miért a poros utczán végig mennünk. Mert

Gyepszélen fehérlik Toldi Lőrincz háza;

Háza megett annak nagy gyümölcskert zöldel,

Mely fölérne holmi alföldi erdővel.

Kertre nyílik a ház egyik ajtócskája;

Ott van Toldinénak a hálószobája:

Rozmarin-bokor van gyászos ablakában.

A rozmarin alkalmasint a hű özvegységet jelenti, mely csendes félrevonultságot ohajt, nem keres tarka vigalmakat, s egyszerű élményei közt mindig szivesen várt vendég a visszaemlékezés, ha szintén könnyező szemmel lép is be.

De igen nagy költői szabadságot vettünk magunknak, midőn már a hálószoba ablakán a rozmarin-bokrot is megláttuk; holott még csak a falu szélén vagyunk, az udvarházank átellenében. S minő zaj hat fülünkig? Mily sürgés forgás az eresz előtt és a tág udvaron!

Tán kigyult a ház is, ugy füstöl a kémény,

Nagy koloncz köszönget a kút méla gémén.

A malacznép sí rí, borju, bárány béget;

Aprómarha-nyáj közt van szörnyü ítélet…

Mit jelent e hű-hó gyászos özvegy házban,

Hol a dínom-dánom régen volt szokásban?

Toldi Lőrincznének most van-e a torja?

Vagy menyekzőjének hozza igy a sorja?

Tán megúnta gyászos özvegysége ágyát,

S ásnak adta élte fonnyadó virágát?

Nincs halotti tora Toldi Lőrincznének,

Napja sem derült fel új menyekzőjének;

Másért sütnek főznek, másért lakomáznak:

György van itthon, első szülötte a háznak.

Toldi György nagy úr volt. Sok becses marhája,

Kincse volt tömérdek, s arra büszke mája;

Sok nemes vitéze, fegyveres szolgája,

Sok nyeritő méne, nagy sereg kutyája.

Látogatni jött most negyvened magával,

Renyhe sáska népnek pusztitó fajával,

És a kész haszonnak egy felét fölenni,

Más felét magának tarsolyába tenni.

Már ennyiből is ismerjük az első szülöttet, s azt is tudjuk, hogy ma özvegy Toldi Lőrinczné házánál idylli csendet hasztalan keresnénk. Ki van sarkából forgatva az egész egyszerű életrend.

A fehércseléd közt a beteg sem lomha:

Holmi kis vásárnál népesebb a konyha.

De hol van a kisebbik fiú, Miklós? Benczét, a hű szolgát talán látjuk a sokaságban vén csontjaival iregni-mozogni. Most rudas csebret visz egy pozsgás leányzóval; majd a válunál a Bimbó és Lombár² helyett idegen szolgák lovait itatja. Ő lehet, vagy más is: ki tudná? Hisz a régi magyar házaknál sok öreg cseléd van. És az eresz alól a pitvarba talán özvegy Toldi Lőrinczné ment be.

Sovány is, halvány is volt az ábrázatja!

De hol késik Miklós? Miért nincs a családünnepen? Dél van. A mezei munka is pihen. Hol leljük meg őt? Forduljunk a falutól a határra. Hátha a parasztok közt és úri kezekhez nem illő dolog mellett feltaláljuk a második szülöttet. Menjünk.

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs egy árva fűszál a torzs közt kelőben,

Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

Boglyák hűvösében tiz tizenkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;

Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,

Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel

Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:

Óriás szunyognak képzelné valaki,

Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.

Válunál az ökrök szomjasan delelnek,

Bőgölyök hadával háborúra kelnek:

De felült Laczkó³ a béresek nakára,

Nincs ki vizet merjen hosszu  csatornára.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,

Meddig a szem ellát puszta földön, égen.

Széles országutra messze, messze bámul,

Mintha más mezőre vágyna e határrul.

Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?

Látd, a többi horkol boglya hűvösében;

Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve,

S a világért sincs most egerészni kedve.

Vagy soha sem láttál olyan forgószelet

Mint az, a ki mindjárt megbirkozik veled,

És az útat nyalja sebesen haladva,

Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?

Nm is, nem is azt a forgószelet nézi,

Mely a hamvas utat véges végig méri:

Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,

Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.

És amint sereg kél szürke por ködéből,

Ugy kel a sohajtás a fiú szivéből;

Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,

Mintha szive lelke a szemében volna.

Szép magyar leventék, aranyos vitézek!

Jaj beh keservesen, jaj beh búsan nézlek.

Merre, meddig menterk? Harczra? háborúba?

Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?

Mentek-e tatárra? Mentek-e törökre?

Nekik jó éjszakát mondani örökre?

Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,

Szép magyar vitézek, aranyos leventék!

Ezen vágyó ifju, ki előre hajoltan és méla bámulattal néz Laczfi vajda kevély dandárára, nem lehet más mint a Toldi-ház ifjabb sarja, az elhanyagolt Miklós, kinek óriási erejéről a molnár legények és béresek annyit mesélnek. Most is nehéz szálfa reng araszos vállán:

Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.

A nyalka, deli huszárok közelgenek. Elül lovagol a vezér:

Délczegen megüli sárga paripáját,

Sok nehéz aranyhím terhei ruháját.

Már Miklós felé fordul:

- Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?

Toldinak e szó szivébe nyilallik:

- Hm, paraszt én! emigy füstölög magában,

Hát ki volna úr más széles e határban?

Én paraszt? én? – A mit még e szóhoz gondolt,

Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt.

Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,

Mint csekély botocskát véginél ragadja;

Hosszan, egyenesen tartja fél kezével,

Mutatván az utat, Budára hol tér el.

Az egész had meg van lepve Miklós ereje által, s mindenik mond neki valami nyájasat vagy szépet.

Egyik igy szól: Bajtárs! mért nem jősz csatára?

Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára!

Másik szánva mondja: Szép öcsém, beh nagy kár,

Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál!

Kemény Zsigmond: Toldi Miklósról

Ki volt Toldi Miklós, mikor élt, és mit tett?

Gyakran gondolkoztam ezen én magamban,

Keveset olvasok róla krónikában.

Mondhatnám Ilosvai szerint.

Sőt, úgy látszik, miként még a XVI. század közepén is igen kevés ének s költői elbeszélés keringett Toldiról, s a fönnmaradtakban is csak egy része volt a nép ajkain élő hőstetteinek közölve.

Legalább ide czéloz Ilosvai, midőn mondja:

Mostan emlékezem az elmult időkről,

Az elmult időkben jó Toldi Miklósról,

Ő nagy erejéről, jó vitézségéről,

Csuda hogy mind eddig sem emlékeztünk erről.

S midőn panaszolja:

„Az énekszerzők is feledkeztek dolgokban.”

Irodalmunk történeteinek legkitűnőbb búvára, Toldy Ferencz, Toldi Miklós létezését is kétsége vonja.

Idézem, hogy kiindulási pontul használhassam, az ő egyetemi előadásaiból¹ a következő sorokat:

„A Toldi Miklós mondája sokkal bensőbben van a magyar népköltészettel összekötve, és sokkal jelentesebb, hogysem puszta megérintésével beérjük. Toldi Miklós korát illetőleg, Ilosvai szerint, ki e mondát a XVI-dik században dolgozta ki, Toldi Miklós, Robert Károlyt és Lajos királyok alatt élt volna; Rádai Pál idejében, ki 1677-ben született, s a Toldi-mondát fészkében, Nógrádban, ismerte, a hős már Mátyás király korába volt áttéve, s ennek hősei közé igtatva; igy ismerte Dugonics is a mult században. A historia ez érdekes alakról mélyen hallgat. Én abban egy, a magyar őskorból, vagy épen eleink mythosából fenmaradt töredéket vélek fölismerni, melyben az a Toldi, kire utóbb a „Miklós” keresztyén név tapadott, a testi erő és ügyesség, a bátorság és szivbeli derékség képviselője volt, körülbelül mint a helléneknél (Herakles), phoenicziaiaknkál, indoknál stb. is tiszteltettek ily magán-életi hősök, kikkel jellemben a mi Toldink meglepőleg egyezik. – E monda aztán a nép emlékezetében századról századra hol csonkult, hol bővült, sőt a változott hitnézettel maga is átalakult, s hova-tovább újabb s újabb korba tétetett.”

Megvallom, nem szeretek Toldy Ferencz barátommal irodalmi történeteinkre vonatkozó kérdésekben meghasonlani; mert ekkor mindig valószinűbb, hogy én tévedtem.

De mégsem hallgathatok el néhány igénytelen észrevételt.

Érjenek, mennyit érhetnek.

Toldy Ferenczet azon elméletre, hogy a Toldi-monda a magyar őskorból vagy épen eleink mythosából szállott volna reánk, természetesen nem historiai nyomok vezették; mert itt adatokról szó sem lehet.

Őt e sajátságos nézetre, mint látszik, főleg következő ok csábitá: Toldy tudta, hogy mind a helléneknél, mind a phoenicziaiaknál, persáknál, indoknál s több más népeknél a mythoszba átment s vallásos tisztelet tárgya volt egy-egy hős, ki rendkivüli testi ereje s csodálatos kalandjai által népeket ragadott bámulatra s a későbbi nemzedékek képzelődését is hatalmasan izgatta. E hős a helléneknél Heraklesnek neveztetett, a persáknál Rustemnek, s más helyt más nevet hordott. De a monda-kör, mely viselt dolgaikról a hitregékbe olvadt, birt némely közös jellemvonással, s birtak azon egyéni tulajdonok is, melyekkel a különböző népek Heraklesei felruházva valának. Miből aztán némi hihetőséggel lehetett gyanítani, miként egyfelül a mondakör közös forrásból támadt s ment néptől néphez át: másfelül az, kinek nevéhez kapcsoltatott, mindenütt csak symbolicus, nem pedig létező egyén volt; vagy ha létezett is, nevén kívül majd mindent, tetteket és jellemet, egymástól távol lakó népeknekköltői s vallásos emelkedettségétől nyert ingyen ajándékul.

Toldy Ferencz az ily symbolicus hősökkel, az ily Heraclesekkel kezdé összemérni a mi jó Toldi Miklósunkat, s közte és amazok közt hasonlatosságokat fedezvén föl, letörlé róla a keresztyén Miklós-nevet, s átköltözteté őt a pogány magyar korba; mit csupa következetességből is tennie kellett, ha a Toldi-mondakör a görög, vagyis inkább az eredetileg ázsiai monda-körhöz lényegesen hasonlítana.

De éppen itt van a bökkenő.

Én előbbször azt sem igen hiszem, miként az indoktól a görögökig ama különböző nevű Herculeseknek, kik mythologiai alakokká váltak, monda-körei oly meglepőn egyeznének, miként közforrásbóli származásuk kétségtelen legyen.

Azonban hagyjuk ezt vitatás nélkül.

Mert a fő kérdés ez: van-e a Toldi-mondakörben csak annyi közös családvonás is, amennyit a hitregei Herculesekében találunk?

Lássuk!

Szelestey László: Falu pacsirtája (könyvismertetés)

Ismertető a „Falu pacsirtája” által újabban is igazolva látja, miképp Szelestey egyike azon kevés (valódi) népköltőinknek, kik a legtöbbek által összetévesztett népiest és póriast megkülönböztetni, s amazt helyesen megválasztani tudják. Bevallja ezt ismertető anélkül, hogy azon nézetet,melyet Sz. úr a jelen füzethez írt „Előszó”-ban a népköltészetre nézve elmond, egészen a mindenben magáévá tehetné.

Való az, hogy Szelestey azon gazdag kedélyből, mely népünknek sajáta, nagy osztályrészt öröklött. azon természeties egyszerűség, mely annál szebb és vonzóbb, minél kevésbé érte meg a civilisatio romlasztó lehelete, hűséggel vagy kinyomva e füzet igen sok dalán. A nép szokásai, szójáratai, azon a vidéken, melyet Musája meglátogat, mennyiben a költészet, mint művészet, azt engedi, gazdagon képviselvék dalaiban: tanúságul, hogy ő megértette hivatását, s azt avatottsággal tölti be.

Hosszan tudna szólni ismertető Szelestey népkölteményiről, s ő azt teljes mértékben megérdemlené csak azért is, mert vannak sajátságai, melyek őt e téren, nemében, kitűnővé teszik; de későbbre halasztja, midőn a „Kemenesi Czimbalom” készülőben levő igazán népies kiadása közkézen leend. Addig legyen elég azon egyet megemlítnie, mit némelyek neki hibául hajlandók felróni, de mit ismertető Szelestey népköltészetének egyik legszebb erényeül tekint: azon ritka gyöngédségét a kedélynek,mely többé kevésbé majd minden dalában nyilatkozik.

Nem jól ismeri a magyar nép lelkületét, ki arról csak durvaságot tud képzelni s föltenni! A napjainkban divatossá lenni erőlködő soi-disant népköltészet hősei élnek ily csalódásban.

Ők nem ismerik a népet, és nem tudják: mi a költészet!

Nézzétek Aranyt, Petőfi legtöbb dalait, és Tompát, tanulmányozzátok őket. Ne a fővárosi terhészek és szolgálók közt keressétek fel a falusi egyszerűségében még szűzen maradt fiatalságot leginkább mulatozási közt – aztán lesz fogalmatok a magyar faj ritka gyermeteg kedélyéről s a népköltészetről!

De térjünk Szelestey jelen füzetéhez.

A „Falu pacsirtája” majd általán sikerült népdalokat hoz a kemenesalji vidékről, néprománcokkal vegyeseket. Néhány merengés kiválólag a költő egyediségének képviselője, de oly alakban, hogy a népies jelleg azokon szinte megvan. A „Családképek”, mely cím alatt két versezet foglaltatik a füzetben; s némely alkalmi szokásokat ábrázoló költemények, szinte igen becses adalékul sorozvák a dalok közé. Ezen utóbbiak azonban, ismertető véleménye szerint kevésbé bírnak általános érdekkel, mint a dalok, s kedvesek főleg csak azok előtt lehetnek, kik hazánk különféle vidékein a nép szokásait, szójárásait ismerni, tanulmányozni szeretik; s ha már a „Fali pacsirtája” azokat hozá: szerette volna ismertető, hogy ne találja a dalok közé vegyítve. Hanem ezen, akarván, könnyen segíthet Szelestey a második kiadásban, mit hogy jelen füzete szintúgy meg fog érni, mint megére a „Kemenesi czimbalom”, abban ismertető cseppet sem kételkedik.

Mi a dalokat illeti, azok közt alig van, mely népies nevének tökéletesen meg nem felelne, úgy, hogy csupán ízléstől függhet: kinek melyik tetszik jobban.

Ismertetőnek nehéz a választás azok között; s ha némelyeket mutatványul kiír, csak azért teszi, hogy az olvasó meggyőződhessék állítása igaz voltáról.

Lássunk egy párt:

ERRE KIS LÁNY…

Erre kis lány, szép angyalom, ne arra;

Ballagjunk ki a zöldellő ugarra –

Fölleges az ég, a róna táj sötét…

Hallgassuk meg a virágok énekét.

A virágok nyelve egy tündérpatak:

Énekeit a szerelem érti csak!

A szerelmet is e patak termette,

Aranycsillagként ragyog most felette.

Gyere kis lány, te virágos gondolat!

Csaljunk tőle egy pár aranysugarat,

Ha már ugyis lelkemet elragadtad:

Hadd haljak meg szerelmemben miattad!

Eszme, kép, kifejezés; hang és rím oly tiszta, szép, és harmóniában összeolvadó, hogy népiesben művésziebbet alig kívánhatunk.

NE NÉZZ REÁM…

Ne nézz reám: pillantásod elragad!

Szőke kis lány, honnan veszed magadat?

Tán a hajnal szült tégedet álmában,

Verőfényes rózsabokor aljában.

Tündérszemed egy bűbájos gondolat,

Melyen sötét szivárvány a foglalat;

Mint a hattyu száll ragyogó sugára,

A szerelem holdvilágos tavára…

Sötét virág, megtört virág vagyok én,

Elmerűlve e tó teljes közepén:

Gyász napom is, gyász éjem is egyaránt,

Szerelem is, búbánat is,a mi bánt.

Ne nézz reám: pillantásod elragad,

Bocsásd inkább karjaimba magadat!

Hajolj ide, kis gyönyörűm, ha lehet,

Hová szemed sziporkákat ereget.

Ilyek, sőt egyedi ízléshez képest, még tetszhetőbbek a „Falu pacsirtájá”-nak dalai, melyeken, mint már megjegyzém, a mély népies kedély mellett, keletiesen gazdag képzelődés ragyog. – És vannak aztán dévaj hangúak, melyeken, bár betyárok szájába advák, nem a betyárság sara tapadoz, hanem a tiszta magyar kebel ömledez.

Például csak ez egyet:

A CSENGEI KOCSMA…

A csengei kocsmaháznál

Zólás* legény kelekólál,

Három czigány muzsikálja,

S egyedül egymaga járja.

Éjfélre tart már az idő:

Törődik is biz’ avval ő!

Rózsahajnal – szilaj kedve;

Harmatcsepje – a bor nedve.

Hej csengei korhely banda,

Hadd mozogjon a dézbunda:

Atyafiak, ide vele!

Itt a bánat szemfödele. –

Ha az udvart elhagytátok,

Félre legyen a gucsmátok;

Már messziről hegyezzétek,

Mintha sinóron jönnétek.

De a szomszéd ablak alatt

Békét á a sarkantyunak!

Egy rikkantást se, ha mondom –

Hadd alugyék a galambon.

A költő saját egyediségét visztükröző költeményekből, minőkül tekinti ismertető, többek közt a „Bokréta van…” című bevezetőt, - „Elaludt a kis leány…” – „Est borong…” – „Csöndes éjjelen…” – „Piros rózsaködben…” stb; úgy azokból is, melyek a falusi élet némely különösb mozzanatait ábrázolják, minők például a „Lakodalom lesz…” – „Buda-budabácsi…” – „Bársonyos levelű…” s még egy pár, nem ír ide mutatványokat, nehogy ismertetése kelletinél hosszabbra terjedjen; de meg van győződve, hogy azok közől is többeket érdekkel fog olvasni a közönség, mely ismertetővel együtt örömmel üdvözlendi Szelestey ritka tehetségét és szorgalmát e téren kivált, mely nemzeti irodalmunkban egyike a legjelentékenyebbeknek.

Forrás: Divatcsarnok 2. sz. 1854. január 10.

Szász Károly: Drága csontok…

Drága csontok szerteszórva

Fekszenek a sötét porba’,

Nem tudom, a vég ítélet

Hogy gyüjtheti össze őket.

Szerteszórva a világon

Mivé lettél, szép családom?

Hány idegen temetőbe

Vannak tagjaid letéve!

Akár merre járok, kelek,

Dél és éjszak, nyugat, kelet:

Mindenütt egy-egy temető,

Enyéimet pihentető.

Sok helyt jártam, sok helyt éltem,

Mindenütt sok rosszat értem;

Itt egy vesztés, ott egy másik,

Mindenütt egy-egy sír ásit!

Mint a sokat próbált vitéz,

Csatáira ha visszanéz:

Itt keblébül sürű vér hullt,

Ott megsántult, itt megbénult;

Egy országba’ keze, másba’

Nyugszik szegénynek fél lába,

Alig van már egy ép tagja,

Mindenütt elhagyogatja.

Ama nap, a vég ítélet,

Hogy gyüjtheti össze őket,

Melyek mostan szerteszórva

Fekszenek a sötét porba’!

Forrás: Divatcsarnok 2. sz. 1854. január 10.