Még nem ére véget a virágok álma
Szerteszét a rónán;
Csend van a ligetben! pelyhes dalnokoktól
Nem viszhangzik még, dal a dalra szólván.
A fűszál se leng, és nem lendüle tánczra
Még a lombok árnya;
Késik a szellő a rózsafák ölében,
Hova elpihenni szálla éjszakára.
Minden alszik… csak a távol csillagoknak
Fénye reszket ébren;
Mintha a mennyország elmerengve csüggne
A nyugalmas, csöndes, éji, földi képen…
- Ime! most a szellő lanyha szárnya lebben,
Véget ére álma;
El-kiszáll az ingó rózsalomb öléből,
Ligeten és rónán légi tánczát járja.
Merre megy, lebegtén rendre ébredeznek
A kicsiny virágok;
Ámde a ledér fut, tovaleng s utána
A virágszemekből harmatkönny szivárog…
A csapongó szellő a ligetet, rónát
Míg ledéren járja.
Ki-kiég egy csillag s halványul az éjnek
Sugarakkal átszőtt fekete ruhája.
Most az égnek alján, hova felhő szállott
Elpihenni este,
pir sugárzik, támad, földerül a felhő,
A hajnali fénytől aranyozva, festve.
Lángra gyul a hajnal; égre, földre árad
Hő sugára, fénye;
Üdvözölni jöttét, szerte a mezőben
Hangzik a madárkák csattogó zenéje.
Falu tornyában is a kicsiny harangnak
Lágy csengése támad;
Ének a madártól, illat a virágtól,
Fohász emberektől, együtt égre szállnak…
Míg repül az illat, szárnyal a fohász és
A madár dalolgat:
Feljön a nap; benne Isten mosolyog és
Mosolya fényében ég s föld összeolvad.
Forrás: Családi kör 17. szám – 1866. ápril 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése