Midőn közelgett a várt szép idő már,
Mely összefüzé hittel is szivünket,
Azt irtam egyszer kedvesem tehozzád:
„A kinos, hosszu dráma hát lejár;
Meghozza végét, meg, a hét hosszu év!”*
Azt irtam: oh, mert nem tudtam, mit irok!
Mert boldog szivem boldog dobbanása
Ettől remélte a földön az üdvöt,
Melyet kerestünk, vártunk oly sokáig…
Azt irtam: oh, mert mit beszélne a sziv,
Mikor hűsége s lángja pályabérét
Abban reméli birni, kit szeret!
Ki gondol akkor dörgő fellegekre,
Ki gondol akkor rejtező sziklákra;
Midőn az ég hosszú derűt igér,
S csendes vizekre jut boldog hajónk?
Ámde, most látom: hogy a hosszu dráma
Nem ért végéhez, az oltár előtt sem:
Egy kedves pontja volt ott a darabnak
Csak; egy csillag, mely ránk veté sugárit,
Perczig mosolygó kék egek közül;
Hogy annál szörnyűbb legyen a közel vég
Rám, drámahősre; hogy aztán ne lássak
Többé derűt, és veszszen a nagy éjbe
Meghallgatatlan kinom, jajszavam!
Te alszol! oh, ha látnál gyermekemmel:
Én özvegy, és a drága lányka árva!
Olyak maradtunk, mint a tört hajó, mely
Uszik, de kincse már mélységbe hányva!
Igen! most s igy ért véget a bús dráma.
Gyászos, kegyetlen, szomoru bevégzés;
Koporsó, tört-sziv, árva, fátyol, könnyek,
Ezekből áll a végső jelenés!
De hol van itt a költői igazság?
Ő sirba’ holtan; én megölve élőn!
Ő sirba’ holtan, némán, a fiuval,
Én élve, sirva, itt, a kis leánynyal,
Nincs itt igazság, áldva nincs a hüség;
Csak a szenvedés benne véghetetlen,
Mint a miből fakad, a szerelem!
Folyjon is össze szivem tengerében
Egy szenvedéssé, minden érzelem;
Ez lesz legméltóbb gyász hozzám. te érted,
Örökre kedves, szép álmom nekem!
Ime láttátok: a fő dráma-iró
A sors, eként áld; végre igy jutalmaz.
A függöny indul, a tragödiának
Vége. Oh éj, jer barna fellegiddel
Född, néma csönddel, född be az egészet,
Bús könnyeim közt, födj be engem is!
(* „Családi Kör” 1865.
2-dik számában.)
Forrás: Családi kör 12. szám – 1866. márczius 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése