V.
Jer mulassunk a bokrok árnyán…
Közelget már az alkonyat;
S a természet örömre várván,
Im’, nézd,keblére hivogat.
A pázsit is zöldjét kinálva,
Mutat nekünk nyugvó helyset –
És a virág kelyhét kitárva:
Felénk fordul, ránk integet.
Jer, kedvesem! itt a szabadban
Reánk egy boldog óra vár –
S szerelmünkről suttogva halkan,
Dalol majd nékünk a madár.
VI.
Fut az idő… s csak percz az óra,
Midőn együtt vagyok veled;
S míg a nyájas, bizalmas szóba
Vegyitgetem kedves neved.
S ugy von engem vidám kedélyed,
Mint a forrás az utazót, -
Melyből meritve, ujra éled,
Ha elfáradt, ha szomja volt.
Utról jövök én is: - a multnak
Bejártam bús vidékeit…
Találkozánk – s immár az utnak
Nem érzem szenvedéseit.
VII.
És most beszéljünk a jövőről…
De előbb mondok egy regét:
A melyen ülsz, a vén fatőről,
Melyet a villám tépe szét.
Magas fa volt az, - és fejével
kevélyen nyúlt az ég felé,
S csak játszott a vihar szelével –
Sőt azt gunyolni is meré.
„Száz esztendős vagyok! mit árthat
Hát nékem a vihar dühe?”
Hallá a felhő – s mond: „Gyalázat!
Sujtsd le villámaim tüze!”
VIII.
Mi a tanulság e regében?
Elmondom azt is szivesen –
Ne vágyakozzunk mi kevélyen
Föl a magasba, kedvesem!
A magasban villám foganszik,
Szédit a tető, s völgye mély…
S midőn az ég dörög, haragszik:
Könnyebben érhet ott veszély.
Maradjunk mi itt lenn a völgyben,
Hol elrejt az árnyas berek,
S fedezget a fa lombja zölden…
És jók hozzánk az emberek.
Forrás: Családi kör 20. szám – 1866. május 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése