I.
Én vagyok a Hamlet, kinek
Nincs ereje semmi tetthez, -
Csak nekem ne hittél volna,
Ha mondám, hogy: az,vagy ez lesz.
Gyáva egy sziv ez az enyim,
Nem tud mást, csak sir és érez;
Édes Oféliám! menj te
Nem klastromba, hanem – férjhez.
II.
Haragszom rád, ugy haragszom:
Hogy engem mért mentettél meg;
Ha te nem szerettél volna,
Régen enne már a féreg.
Haragszom rád, hogy jó voltál,
Tiszta, szent és igaz mindég –
Könnyebb volna most meghalnom:
Hogyha semmiben se hinnék.
III.
Ha a boszú kiengesztel:
Meg vagy, meg vagy te boszulva!
Te csak fejed’ hajtottad meg,
Én fetrengtem – porba hullva.
Egy könyedért százat sirtam,
Oh, egy gúnyért ezret adtak,
Én szivedet megkarczoltam,
Az enyimben kést forgattak.
A te szenvedésed szép volt,
Undor, iszony oh az enyim!
Kigyók, ebek lakmároztak
Vérző lelkem nyilt sebein.
Nem oly összeroncsolt, mint én,
A kerékben törött hulla –
Nem oly véres, nem oly sáros…
Meg vagy, meg vagy te boszulva!
IV.
Boldog az a féreg,
Ott a föld porába’.
Buta kis fejével
Les a napsugárra.
Boldog az a koldus,
Kövén a szegletnek, -
Várja: kalapjába
Egy krajczárt hogy vetnek.
Boldog az elitélt –
Egy óra… s jönnek már…
Az boldogtalan csak:
Ki már semmit nem vár.
Forrás: Családi kör 15. szám – 1866. ápril 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése