Ne mondd ki azt a szót, melyet hallni vágyom.
Óh ne mondd ki, kérlek, hogy szeretsz;
Illetetlenül hagyd szép ábrándvilágom,
Hagyd remélnem s félnem, hogy feledsz.
Lásd, az akáczfának rég lehullt virága,
Őszi szél zug a tarlókon t,
Hol együtt merengtünk, hó borul a tájra,
S eltakarja lábaink nyomát.
És jönnek a hosszu, csillagatlan éjek,
A borongó, bús, ködös napok,
S hogy szemedbe nézzek, veled szót cseréjek,
Hetek mulnak, avagy hónapok.
Jól tudom, hogy egykor jég és hó elolvad,
S rám mosolygva int a láthatár.
Lanyha fuvalomról kérdek hírt terólad,
Röpke szárnyán téged hozna bár!
Ámde jobb igy nékem, távol lenni tőled,
Elmerengve képzelt boldogságomon,
Csak titkon kisérni sorsod és jövődet.
Halvány sugár lenni, távol utadon.
Ne mondd hát ki a szót, melynek üdvét várom:
Oh ne mondd ki, kérlek, hogy szeretsz;
Jéghegyek terülnek köztünk télen-nyáron,
Hagyd remélnem s félnem, hogy feledsz.
Forrás: Családi kör 11. szám – 1866. márczius 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése