Ismertető
a „Falu pacsirtája” által újabban is
igazolva látja, miképp Szelestey egyike azon kevés (valódi) népköltőinknek, kik
a legtöbbek által összetévesztett népiest
és póriast megkülönböztetni, s amazt
helyesen megválasztani tudják. Bevallja ezt ismertető anélkül, hogy azon
nézetet,melyet Sz. úr a jelen füzethez írt „Előszó”-ban a népköltészetre nézve
elmond, egészen a mindenben magáévá tehetné.
Való
az, hogy Szelestey azon gazdag kedélyből, mely népünknek sajáta, nagy
osztályrészt öröklött. azon természeties egyszerűség, mely annál szebb és
vonzóbb, minél kevésbé érte meg a civilisatio romlasztó lehelete, hűséggel vagy
kinyomva e füzet igen sok dalán. A nép szokásai, szójáratai, azon a vidéken,
melyet Musája meglátogat, mennyiben a költészet, mint művészet, azt engedi,
gazdagon képviselvék dalaiban: tanúságul, hogy ő megértette hivatását, s azt
avatottsággal tölti be.
Hosszan
tudna szólni ismertető Szelestey népkölteményiről, s ő azt teljes mértékben
megérdemlené csak azért is, mert vannak sajátságai, melyek őt e téren, nemében,
kitűnővé teszik; de későbbre halasztja, midőn a „Kemenesi Czimbalom” készülőben
levő igazán népies kiadása közkézen leend. Addig legyen elég azon egyet
megemlítnie, mit némelyek neki hibául hajlandók felróni, de mit ismertető
Szelestey népköltészetének egyik legszebb erényeül tekint: azon ritka
gyöngédségét a kedélynek,mely többé kevésbé majd minden dalában nyilatkozik.
Nem
jól ismeri a magyar nép lelkületét, ki arról csak durvaságot tud képzelni s
föltenni! A napjainkban divatossá lenni erőlködő soi-disant népköltészet hősei
élnek ily csalódásban.
Ők
nem ismerik a népet, és nem tudják: mi a költészet!
Nézzétek
Aranyt, Petőfi legtöbb dalait, és Tompát,
tanulmányozzátok őket. Ne a fővárosi terhészek és szolgálók közt keressétek fel
a falusi egyszerűségében még szűzen maradt fiatalságot leginkább mulatozási
közt – aztán lesz fogalmatok a magyar faj ritka gyermeteg kedélyéről s a
népköltészetről!
De
térjünk Szelestey jelen füzetéhez.
A
„Falu pacsirtája” majd általán
sikerült népdalokat hoz a kemenesalji vidékről, néprománcokkal vegyeseket.
Néhány merengés kiválólag a költő egyediségének képviselője, de oly alakban,
hogy a népies jelleg azokon szinte megvan. A „Családképek”, mely cím alatt két versezet foglaltatik a füzetben; s
némely alkalmi szokásokat ábrázoló költemények, szinte igen becses adalékul
sorozvák a dalok közé. Ezen utóbbiak azonban, ismertető véleménye szerint
kevésbé bírnak általános érdekkel, mint a dalok, s kedvesek főleg csak azok
előtt lehetnek, kik hazánk különféle vidékein a nép szokásait, szójárásait
ismerni, tanulmányozni szeretik; s ha már a „Fali pacsirtája” azokat hozá: szerette volna ismertető, hogy ne
találja a dalok közé vegyítve. Hanem ezen, akarván, könnyen segíthet Szelestey a második kiadásban, mit hogy
jelen füzete szintúgy meg fog érni, mint megére a „Kemenesi czimbalom”, abban ismertető cseppet sem kételkedik.
Mi
a dalokat illeti, azok közt alig van, mely népies nevének tökéletesen meg nem
felelne, úgy, hogy csupán ízléstől függhet: kinek melyik tetszik jobban.
Ismertetőnek
nehéz a választás azok között; s ha némelyeket mutatványul kiír, csak azért
teszi, hogy az olvasó meggyőződhessék állítása igaz voltáról.
Lássunk
egy párt:
ERRE KIS LÁNY…
Erre kis lány, szép angyalom, ne arra;
Ballagjunk ki a zöldellő ugarra –
Fölleges az ég, a róna táj sötét…
Hallgassuk meg a virágok énekét.
A virágok nyelve egy tündérpatak:
Énekeit a szerelem érti csak!
A szerelmet is e patak termette,
Aranycsillagként ragyog most felette.
Gyere kis lány, te virágos gondolat!
Csaljunk tőle egy pár aranysugarat,
Ha már ugyis lelkemet elragadtad:
Hadd haljak meg szerelmemben miattad!
Eszme,
kép, kifejezés; hang és rím oly tiszta, szép, és harmóniában összeolvadó, hogy
népiesben művésziebbet alig kívánhatunk.
NE NÉZZ REÁM…
Ne nézz reám: pillantásod elragad!
Szőke kis lány, honnan veszed magadat?
Tán a hajnal szült tégedet álmában,
Verőfényes rózsabokor aljában.
Tündérszemed egy bűbájos gondolat,
Melyen sötét szivárvány a foglalat;
Mint a hattyu száll ragyogó sugára,
A szerelem holdvilágos tavára…
Sötét virág, megtört virág vagyok én,
Elmerűlve e tó teljes közepén:
Gyász napom is, gyász éjem is egyaránt,
Szerelem is, búbánat is,a mi bánt.
Ne nézz reám: pillantásod elragad,
Bocsásd inkább karjaimba magadat!
Hajolj ide, kis gyönyörűm, ha lehet,
Hová szemed sziporkákat ereget.
Ilyek,
sőt egyedi ízléshez képest, még tetszhetőbbek a „Falu pacsirtájá”-nak dalai, melyeken, mint már megjegyzém, a mély
népies kedély mellett, keletiesen gazdag képzelődés ragyog. – És vannak aztán
dévaj hangúak, melyeken, bár betyárok szájába advák, nem a betyárság sara
tapadoz, hanem a tiszta magyar kebel ömledez.
Például
csak ez egyet:
A CSENGEI KOCSMA…
A csengei kocsmaháznál
Zólás* legény kelekólál,
Három czigány muzsikálja,
S egyedül egymaga járja.
Éjfélre tart már az idő:
Törődik is biz’ avval ő!
Rózsahajnal – szilaj kedve;
Harmatcsepje – a bor nedve.
Hej csengei korhely banda,
Hadd mozogjon a dézbunda:
Atyafiak, ide vele!
Itt a bánat szemfödele. –
Ha az udvart elhagytátok,
Félre legyen a gucsmátok;
Már messziről hegyezzétek,
Mintha sinóron jönnétek.
De a szomszéd ablak alatt
Békét á a sarkantyunak!
Egy rikkantást se, ha mondom –
Hadd alugyék a galambon.
A
költő saját egyediségét visztükröző költeményekből, minőkül tekinti ismertető,
többek közt a „Bokréta van…” című
bevezetőt, - „Elaludt a kis leány…”
– „Est borong…” – „Csöndes éjjelen…” – „Piros rózsaködben…” stb; úgy azokból
is, melyek a falusi élet némely különösb mozzanatait ábrázolják, minők például
a „Lakodalom lesz…” – „Buda-budabácsi…” – „Bársonyos levelű…” s még egy pár, nem
ír ide mutatványokat, nehogy ismertetése kelletinél hosszabbra terjedjen; de
meg van győződve, hogy azok közől is többeket érdekkel fog olvasni a közönség,
mely ismertetővel együtt örömmel üdvözlendi Szelestey ritka tehetségét és
szorgalmát e téren kivált, mely nemzeti irodalmunkban egyike a
legjelentékenyebbeknek.
Forrás: Divatcsarnok 2. sz. 1854. január 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése