2018. aug. 14.

Vachot Sándorné: A karbunkulus torony



- Kárpáti monda

Egykor fényes lovagvár, most mohosult vén omladvány, mint hajdani hírének roppant monumentuma, áll ma a nagy részben rombadőlt késmárki vár.

Midőn éjfélenként fölkél a szélvész s a nyikorgó ajtókat himbálva átsurran zúgó szárnyaival a félig beomlott teremek üregein, s bősz haragjának bömbölő hangja felülmúlja a repkedő baglyok s denevérek szárnycsattogásait, ekkor fölébrednek mély álmukból a romok kísértetei, s összeverdesik avult csont kezeiket, mialatt egymás között hangtalan ajkakkal a hajdani nagyság felől beszélgetnek.

Csöndet kérek! – hangzik ilyenkor a mulandóság harsány szózata. – Itt minden kődarab az én kezem nyomát viseli magán és uralkodásomat hirdeti! Itt őr én vagyok mindenek fölött!

Némuljatok el tehát kísértetek – s szűnj meg bömbölni te is, hatalmas vihar -, ti pedig éjjeli baglyok és denevérek vonuljatok odúitokba, - mert én akarok beszélni, s illő, hogy ti valamennyien hallgassátok a múltak történetét.

Így szólt a múlandóság, s azonnal csend állott be.

Halljuk a mondát, melyet elregélt.

Sok év előtt még más vala,
Egy gazdag vár védasszonya,
Most társaivá lőnek
Lakói az erdőnek.
Garay

Mélyen benn a Kárpátok között, egy zöld pázsittal hímzett völgyben, fából épült szerény házacska állott. Téres juhakol – istállók – s kisded cselédlak vették körül a házat.

Fiatal szép hölgy volt e barátságos hegyi tanya lakónéja, ki nehéz idők viharai elől menekült, hű cselédei kíséretében vonult meg e helyen.

A szerény épületek körül díszlő fákat és bokrokat már évek óta ápolta a szorgalom fáradatlan keze, - a juhtej, sajt és gyapjúból kereskedést űzött a völgyi tanya tulajdonosnője, s szépen gyarapodott vagyonilag évről-évre. De a vevőkön kívül nem volt látogatója egyetlen egy sem a szép kárpáti juhásznénak – ily elnevezést nyert vevőitől -, mintha senki neml éteznek a földkerekségén, kit sorsa érdekelne.

Az ifjú hölgy mint egész lénye, nemes külseje s egész úrias lénye tanúsítá, fényesebb léthez lehetett szokva, mint milyenben őt jelenleg találjuk.

Viharos időket élt a haza s a keblén dúló vészek, mint sok más családanyát, feleséget és leányt megfoszták hősnőnket is szülőitől, testvérei- s rokonaitól, sőt forrón szeretett férjét is elvonták neje mellől honfiúi kötelességei, s a szegény fiatalasszony nem tudta, földönfutó száműzöttnek, fogolynak a neje-e, vagy talán özvegye a csatában elesett hazafinak.

De a remény és a hit Isten irgalmában nem engedé csüggedni hősnőnket, ki otthonát csinosgatta, gazdaságát takarékosan vezette, hogy férjét, ha visszatér, kedvesen lephesse meg. És a zord hegyektől körülölelt szép völgy képe, melynek közepén a kis épületek oly kínálkozólag emelkedtek, s gazdag rétjein a juhok legelésznek, oly vonzó és kedves képet mutattak föl, mintha a háziasság angyalának egyháza rejlenék e völgyben.

De fenn, a magasban a lomnici csúcs kopasz feje emelkedék, s hegyes tornyainak egyike mintha tetején a fényes karbunkulus kő koronája lenne, gőgösen, sőt fenyegetőleg tekintett alá a szerény kis tanyára.

A monda szerint e követ századok előtt egy hatalmas, de gonosz tündér leány varázsolta oda, ki földi szerelmesében csalódván, meggyilkolta őt, s fejét karbunkulussá varázsolva át, a lomnici csúcs tornyainak egyikére helyezé, s azon átkot mellékelte hozzá; hogy szerelmes ifjú keze mozdítsa el onnan, s mint a kő lehengeredvén szétzúzódik, zúzódjék a szerelmesek boldogsága s élete is azon percben szét, melyben a karbunkulus helyéből lezúzatik.

De a szép Jolán nem vette észre a fényes karbunkulus fenyegető tüzét, mely házacskája ablakain beragyogott – ő csak a férjére gondolt -, a csaták vészeire s arra, hogy ha visszasegíti őt Isten, a kis tanyán jólét és nyugalom fogadja a fáradt bajnokot.

- Nézz csak ki jó Sárám – szólt egy napon hű öreg dajkájához, ki gyermekéveinek is gondos ápolónője volt -, úgy tetszik, mintha künn lépteket hallanék.

- Valószínűleg Gáspár érkezett haza – viszonzá az öregasszony guzsalya mellől nehézkesen emelkedvén föl.

- Adná az ég, hogy úgy volna, s jó hírrel érkeznék – mondá áhítattal az úrnő.

- Ritkább most a jó hír a fehér hollónál – dünnyögé Sára a szoba közepét elfoglaló fenyőfa asztalról fölvéve a gazdaságból kiojtott világot, hogy kitekintendő, a kandallónál meggyújthassa azt.

- Ha rád hallgatnék jó Sárám, már régen megőszültem volna – viszonzá sóhaját elnyomva a fiatalasszony. – Olyan jó, Istenfélő teremtés vagy, s még sincs bizalmad a gondviselés iránt, s azt látszol hinni jó Sárám, mintha a béke, nyugalom és boldogság örökre elköltöztek volna hazánk határai közül.

Ha még nem költöztek is el, hidd el angyalom, hogy mindenesetre indulófélben vannak – szólt ingerlékenyen az éltes nő. – Vagy rendjén van az kedvesem, hogy te, előkelő ősök szép fiatal unokája, fáradozzál, hogy megélhess, s csak nem, mint valamely pórnő, dolgozni légy kénytelen.

Minden viharnak voltak is, lesznek is egyes áldozatai, jó Sárám – viszonzá szelíden az úrnő. S hidd el nekem, szerencse, még ha olyat sújt a sors, mint én, kit csapásai között is feltart a hit és reményt. – Meglásd Sárám – folytatá vidámabban -, hogy érünk mi még szebb napokat is.

- Adja Isten, hogy úgy legyen – dünnyögé az öregasszony világgal kezében kilépve -, de nekem fájdalom nem sok reményem van.

De mi nagy volt az agg hölgy meglepetése, midőn a konyhaajtó küszöbén, a volt várnagy Gáspár helyett, ki vele együtt kíséré úrnőjét e völgyi magányba, idegen lovagot pillanta meg fényes fegyverzetben s harciasan öltözve.

- Jézus Krisztusom, segélj meg! – kiáltott a nő keresztet vetve magára. – Ugyan nem régen várt urunkat látom-e magam előtt?

- Hol van, és hogy van asszonyod? – kérdi hevesen a lovag. – Kérlek Sára, vezess rögtön hozzá!

E szavak hangzására a szobaajtó hirtelen föltárult, s Jolán örömtől kipirulva és remegve repült a megérkezett, az óhajtva várt férj karjai közé.

S a férj és nő három évi távollét s oly sok viszontagság után ismét együtt voltak.

Hogy Jolán ezer szerető szóval és kérdéssel ostromolta a megérkezettet, azt elképzelhetni, s Miklós, koronként szünetet tartva, elbeszélte nejének a harci vészek fordulatait s a párt bukását, melyhez Tököli Imre zászlai alatt ő is tartozék.

- S bevégzett munka után ismét itt vagyok kedvesem, újólag a tied, de megfosztva mindenemtől, mint koldus állok a nagyvilágban. Szerelmed és hűségedért koldusbotot nyújthatok, szólj, mondd meg őszintén Jolánom, van-e erőd azt megosztani velem?

A fény és koldusbot között van még középút is Miklósom – viszonzá szelíden a nő, megölelve izgult érzelmeivel küzdő férjét -, s mi e középúton haladva fogjuk egymást ezentúl boldogítani. – Nézz körül e völgyben, mit szemed itt lát, az egész kis gazdaság a mienk, s ha az, mit Jolánod nyújthat, nem túl szerény igényeidnek, pihenj meg hű és szerető keblemen, hiszen fáradalmid után nyugalomra van szükséged.

Miklós mélyen illetődve karolta keblére nejét, s az edzett, a nehéz viharokkal szembeszálló férfiú pilláiról két forró könnycsepp gördült Jolán fehér homlokára.

A jégeső szakad,
Fehérek a habok,
A tajték tánczol, és
A villámlás ragyog,
El, el!

A menydörgés ropog,
A forgószél kereng,
Harangok zugnak, és
Az erdők rengenek,
El, el!

Mint tenger, meg a föld,
Rajt minden romba dől,
Ember, állat,madár
Elbujt a vész elől –
El, el!
Shelley után angolból, Petőfi

A nő kitépi nektek kebléből gyermekét,
-        -        -        -        -        -        -
Szólott, s gyöngéd karokkal átfonja kis fiát,
Hosszan végig csókolja szép arczát, homlokát.
                                                        Garay

A viszontlátás első izgalmai s öröme után alig hajtá fejét álomra az egymást szerető házaspár, midőn a ház külső ajtaján erős zörgés hallatszék.

Miklós és Jolán pár perc alatt fel valának öltözve, mert semmi jót nem sejtének ily iszonyú időben a rendkívüli háborgatástól.

Mert künn zúgott és bömbölt a vihar, mintha a Kárpátok zord hidege frigyet kötött volna a dühöntő szélvésszel s felhőszakadással, úgy pusztítottak s ostromolták a sziklás hegyeket, együttesen.

Hiszen ki nem hallotta még a Kárpátok között az ég haragos szavát megdördülni – ki nem látta éjente a hegyóriásokat cikázó villámok fénye mellett -, s nem döbbent meg a sziklák között iszonyú zúgással, lerohanó csőmosásokat látván annak valódi égi viharról alig lehet fogalma.

Az ember soha magát nem érzi inkább porszemnek, mintha ily látvány fagyasztja meg erejének minden vércseppjét; csak az ítélet napját festheti így a legélénkebb fantázia.


Miklós, követve nejétől kisietett, s fölzárta az ajtót.

A meglepetés, mellyel a házaspár visszahátrált, rémülettel volt határos, midőn esőtől átázva, vihartól megtépve egy hölgyet pillantának meg csecsemő gyermekével karjai között.

De alig múlt el a meglepetés első pillanata, midőn Miklós és Jolán a legmélyebb megindulás s hódolat vegyületével vonásaikon és mozdulataikban, bevezeték szerény hajlékukba a magas hölgyet.

A szerény szobácska egyszerűsége szinte visszatetszőnek látszik e pillanatban, midőn e hölgy zilált, vihartól tépett éjfürteivel oda belépett.

Némely alak selyem- s bársonyban öltözve is köznapias marad,míg más avult köntösben is úgy tűnik föl, mint előkelő és magos származású lény, mert a lélek nemességét tükrözik vissza vonásai, mozdulatai s egész alakja.

Az átázott hölgy egy székre rogyott le, kis, alig pár hónapos gyermekét remegő kebléhez szorítva, - de bármi roncsolt volt is ruházata, lénye oly nemes, oly fenséges volt, míg nagy sötét szemeiből egy világ fájdalma sugárzék, mintha szívének minden dobbanása egy-egy megtörött reménynek volna visszhangja -, hogy első tekintetre elhitette bárki s éreznie kelle a legidegenebbnek is, ki őt látta, hogy ez nem lehet más, mint Zrínyi Ilona.

- Minden, minden oda van – kezdé a hölgy nemes fejét fáradtan hajtva a karszék támlájára. – Mint az űzött vad, nagy kerüléseket téve bujkáltam rengetegekben s barlangok mélyében, míg Késmárki várunkból titkon menekülve, idáig jutottam, hogy gyermekeim közül a legkisebbet, ez egyet legalább megmenthessem, kinek születéséről néhány hű emberünkön kívül senki nem tud még. A ti gondjaitokra kívántam e gyermeket bízni, - az én kedves Jolánom anyai gondviselésére s a te hű szívedre lovag, ki oly sokszor tanusítád irántunk önfeláldozó ragaszkodásodat… Ha a ti oltalmatok védi e kisdedet, könnyebbült kebellel hagyom el e hazát, melyben annyi térhez sincs többé jogom, mennyi hamvaimat egykor befedezné…

Jolán zokogva borult térdre a nehéz fájdalommal küzdő úrhölgy előtt, s kezeit és ruháját csókjaival halmozva esküt tőn le, hogy a csecsemőnek valódi édesanyja fog lenni.

- Légy nyugodt, s nyugtasd meg magas férjedet is a ránk bízott kincs miatt kegyelmes asszonyom – szólt Jolán férje megindulástól remegő hangon -, Héderváry Miklós őrködni fog Tököli Imre és Zrínyi Ilona gyermeke fölött, - élete fő célja: e gyermek oltalmazása leend.

Ünnepélyesen ejtett szavai közben tekintete az ablakon át becsillogó karbunkulus izzó fényébe ütközék, s tagjain anélkül, hogy okát adhatta volna miért, hideg borzadás futott végig.

*

Álmodtam és felébredék…
Petőfi

Vajjon mi ér? vajjon mi történik velem?
Sejtik, s e sejtelem, ez olyan rettentő!
Petőfi

Zrínyi Ilona régen túl volt már e hon határain, s híven osztotta meg idegen földön is Tököli Imre jó és balsorsát, - de a kis völgyben, a Kárpátok között, ha napi munkáját végzé az egymás szerelme által boldog házaspár, s hű cselédeikkel együtt bevonultak: csöndes meleg szobába, ott a beszélgetés folytonos tárgya a magas hölgy és férje, az elmúlt bajvészes napok s egy szebb jövő reménye voltak.

Mintha nem csak híven ápolt kisgyermeke, de maga az anya is jelen lett volna közöttük, oly élénken emlegették a feledhetetlen éjjeli látogatót – mintha a távolban is közel volna hozzájuk, a személye körül rajongó emlékezet, s a hű ragaszkodás melege a távol levő kedves személyét csaknem megérinté…

A kis család –, mert a pici Zoltánnal együtt most már hárman voltak, s így változott a házaspár egész kis családdá – cselédeivel együtt jókor szokott aludni menni, a gazdasági munka megkívánta, hogy a hajnallal talpon legyenek, s így történt, hogy egy zivataros éjjelen, mely csaknem ahhoz volt hasonló, mely Zrínyi Ilonát kisgyermekével együtt hozzájuk vezeté, idején lepihentek ugyan, de míg Jolán pilláira enyhe álom ereszkedék, s csöndes szenderében boldogsága folytatását álmodta talán tovább, azalatt Miklóst éjfél előtti szenderében iszonyú álomképek háborgatták.

Zivataros múltja bajvészes napjai vonultak el lelki szemei előtt, véresen, fenyegetőleg.

Újra látni vélte a sok veszélyt… a vértengert – az elhullott vitéz bajnokokat -, az árulást -, a veszteséget, mely után neje karjai közé menekült…

De mi nagy volt kétségbeesése, midőn éppen itt, a jelentő pillanatban, álmai eltérnek a valótól…

Jolánja nem boldog mosoly s örömkönnyek között fogadja őt, hanem tépett kebellel, halvány arccal tűnik el előtte…

Fenn a magas sziklatetőn, a karbunkulus torony lábainál pillantja meg forrón szeretett nejét, haldokolva, fénytelen szemekkel, s midőn a férj csaknem őrjöngve fut és feljut hozzá, hogy megmentse, akkorra Jolánja helyén egy szál fehér liliom hajlongott feléje…

Miklóst a fájdalom, a kétségbeesés megdermeszté, s mozdulatlan szoborként állt helyén, de felette a karbunkulus kő cikázni látszik kápráztató fényében, s a szerencsétlen férj lelkében iszonyat és düh váltják föl egymást.

- Ez a te műved, átkozott talizmán – szólt öklét fenyegetőleg fölemelve -, de szétzúzlak, porrá foglak morzsolni, hogy milliárd apró részecskében érzed bosszúmat, hogy meddig a Kárpátok sziklabércei fenn állanak, hirdessék gonoszságod méltó büntetését…

De mi nagy vala döbbenése, midőn rohanásában egyszerre gátolva lőn…

A karbunkulus torony aljában magas, halvány hölgyet pillanta meg, ki kezében ásó és kapával fáradtan munkálta a sziklatalajt, hogy oda éppen a fehér liliom mellé egy szép, egy fiatal cserfa sarat ültethessen. Homlokát a nehéz munka közben verejték verte ki, keble láthatólag emelkedék s midőn arcát Miklóshoz emelte, szemeiben könnycseppek látszának csillogni…

Hédervári a hölgy előtt, kiben zrínyi Ilonára ismert, meghajtván térdét, mélyen illetődve hallgatá szavait.

- Vártam, hogy jőni fogsz – kezdé varázshangon a fáradságtól kimerült kertészné. – Hű szívedet ismerve, gondjaidra bízom e cser sarjadékot; ápold és öntözd híven, hogy majd ha magasan felnyúlik s koronája büszkén érinti az ég fellegeit, s én eljövök ismét, hogy látásán örvendhessek, - hogy akkor áldást mondjak reád, ki hű sáfárja valál a reád bízott kincsnek…

E szavak után, valamint az imént Jolán, eltűnt Zrínyi Ilona is, egyedül hagyva Miklóst a sziklák között a gondjaira maradt csersarj és liliomszállal.

Csoda gyorsasággal nőttek az ültetvények egymás közelében. A liliom édes illata felszállt a cserfa ifja sudarai közé, s nevelni, éltetni látszék azokat.

De fenn a sziklatorony tetején fenyegetőleg ragyogott alá a karbunkulus, mintha vesztére törne a sugár fiatal párnak, mert hiszen a cserfa és liliombokor egymás nedve által éltek, egymást szerették.

Miklós érezte, hogy a gondjaira bízott ültetvényeket vész fenyegeti… De mi módon mentse meg?

A vihar a gonosz tündérleány szolgájának szegődék, azon tündérlánynak, ki a karbunkulust a sziklatoronyra bűvölé -, s megértve a lovag töprengését, ily tanácsot zúgott fülébe:

Ha kedves előtted
A cserfa s virágszál,
Ha értök remegve,
S szorongva aggódnál:
Élesitsd fegyvered,
S zuzd szét a fénykövet!...

Alig érté meg Miklós a tanácsot, midőn tagjaiban óriási erőt érzett, s fegyverét fölragadva a sziklatoronynak rontott, s egy csapással lehengeríté a bűvös talizmánt…

De jaj a szerencsétlennek!  A karbunkulus kő ízzé-porrá törve a sziklákon lehengeredék ugyan, hanem magával ragadta, gyökerestől kitépte s szertezúzta a fiatal cserfát s liliombokrot is…

Miklós csaknem őrjöngve rogyott térdre a koronájától megfosztott sziklatorony lábainál, ott, hol pár perc előtt még teljes épségében nyúlt föl a cserfa és díszlék a liliombokor, midőn szemei előtt egyszerre csak Jolánja jelenék meg, halványa s felhőktől körülvéve, s fölszedegeté a liliom néhány elhullott levelét.

Akkor kellett volna semmivé tenned a vészt hozó követ, midőn a liliom nem volt még bokor s megállhatott volna…

Ily szókat hallatott a tünemény, miközben ég elé emelkedék…

- Jaj neked, gondatlan sáfár! – hangzik ezután Zrínyi Ilona szózata. – Jaj neked, ki nem előzted meg a veszélyt, mielőtt lesújthatott volna.

Iszonyú dördülés követé e szavakat, mire Héderváry Miklós fölriadt álmából, s hideg borzadással látta az ablak függönyén keresztül is átragyogó karbunkulus követ a sziklatorony felett.

Jolán is felriadt álmából, a mennydörgés felijeszté őt.

- Valami baj van, Miklósom? – kérdi a nő első ijedelmében, midőn a villámlás fénye mellett férje halvány, izgatottságtól dúlt arcát megpillantja.

- Semmi, kedvesem, hála az égnek! – viszonozza a férj. – Egy iszonyú álom az egész baj, mely fölijesztett.

- Ily viharos idő többnyire zavaros álmokat szokott hozni.

- Csak jelentősége ne legyen – jegyzi meg Miklós.

- Ha lesz, bizonyosan jó jelentősége lesz - hangzik Jolán kedves vigasztaló válasza -, álmainkat mindig ellenkező értelemben kell magyaráznunk. De mondd el nekem álmodat, kedves férjem, meglásd, mi jósnői tehetséggel vagyok felruházva.

Miklós nem szabadulhatván álma nyomasztó utóhatásától, szinte kapott rajta, hogy elbeszélhesse azt.

- Miután a karbunkulus kő megbolygatása okozta álmod kettős veszedelmét, nem szabad azt soha megbolygatnod kedvesem – kezdé nyájasan, de jósnői modort véve föl az enyelgő s bensőleg mégis elkomolyodott Jolán. – Ami pedig a halálomat s a többi zavaros jelenséget illeti – azokat vedd éppen ellenkezőleg. De arra az egyre komolyan kérlek Miklósom, hogy a karbunkulust soha ne kísértsd meg helyéről elmozdítani.

- Úgy legyen – viszonzá Miklós, nejét kebléhez szorítva.

- Add erre nyugalmamért ünnepélyesen szavadat, esküvésedet.

- Szentül s ünnepélyesen fogadom, hogy a karbunkulus köre soha fegyvert nem emelek.

E pillanatban az ablakok egyikét fölszakítá a vihar s letépte a függönyt, s a karbunkulus kő leplezetlenül s fenyegető fénnyel ragyogott be a borzadását le nem győzhető házaspárra.

Öt év múlt el háborítás nélkül, s Héderváry Miklós és Jolánja teljes szívükből élvezték a szerény, de való örömöket, melyet a jelen nyújtott, s a kis gazdaság, melyet a fiatal nő a völgyben teremte, évről-évre gyarapodék az erélyesebb férfikéz vezetése mellett, úgyhogy lassanként híre kezdett szárnyalni, hogy a „Kárpáti juhász” a lovagot ily cím alatt ismerék, igen-igen gazdag ember.

Az élelmes zsidóság már 1698-ik év körül is honos volt a Szepességben, s csakhamar fölfedezte a völgyet, melyben mind a gyapjat, mind a sajtot tiszta kézbőllehetett kapni, s szívesen fizetett jó árt a jó árucikkért, s így történt, hogy Héderváryék völgyi tanyáján a jólét gazdagsággá kezdett emelkedni.

A „Kárpáti juhász” nevét s kilétét egyébiránt senki sem tudta, de nem is kutatta; árus volt, hol csalódás nélkül lehetett jó dolgokhoz jutni, - ennél több nem érdekelte a vevőket, s a komoly férfiú, ki lemondott már hír- és dicsvágyról, elfogadá a szerény címet, kihez a szerény cím mellett is bizonyos tartózkodó tisztelettel közeledék mindenki.

Az örökbefogadott kisfiú is szépen megnőtt az öt év folyama alatt, s nem érezte egy percre sem, hogy nem valódi, hanem csak nevelőszülők szeretete s gondoskodása teszi parányi életét oly széppé s kedvessé, azt azonban annál inkább kelle tapasztalnia, hogy létele mind Miklós apa, mind Jolán mama boldogságához szükségessé vált.

S mégis, midőn a fiatal nő piruló arcokkal bevallotta férjének szíve legédesebb titkát, azt, hogy anyának érzi magát. Héderváry Miklós illetődve, csaknem áhítattal vallotta be Jolánja előtt, hogy legfőbb óhajtása teljesülése leend, ha neje gyermekét kebléhez szoríthatja…

S mintha a házastársak új boldogsága, az új kötelék, mely szíveiket még inkább egymáshoz fűzé, a nevelt fiúcskát is még gyöngédebb szeretettel csatolná hozzájuk, az ábrándvilág képei között, melyet a jövendő felől együtt szőttek-fontak, Zoltán kedves alakja mindig első helyet foglalt gyermekeik között.

Míg a férj s cselédei künn, a gazdaságban a gyermekek jövendője biztosításáért kettőzött erélyt s szorgalmat fejtének ki, azalatt Jolán kis kezei fáradatlanul öltögettek, készíték a parányi ruhácskákat az érkező testvérke számára, kiről Zoltánnak alig győzött mesélni, leírva előtte kedves szavakkal, hogy az a nefelejccsel szegett legszebb hegyi tavacska vizében most még csak mint aranyhalacska úszkál, de nem sokáig -, első érte a hosszúlábú gólyamadár a vízből s szárnyain magával hozza a picikét, hogy legyen a kis Zoltánnak játszótársa s Jolán mamának és Miklós apának annál több öröme. – A kisfiú ily mesékre össze-vissza csókolta mamáját, s napról-napra türelmetlenebbül kérdezgeté, mikor, mely napon jelenik már meg a várva-várt kis játszótárs…

És végre megjelent az, de bölcsője mellett anyja koporsóját is magával kelle hoznia, …. mindjárt születése gyászt hozott magával…

Héderváry fájdalma nem leírható… Hol a cselédség is gyászt ölte és keservesen sírt, ki festhetné a férj, az apa vesztesége – s szenvedésének élét s mélységét…

A kedves asszony hamvait nem vitték messzire, a völgy legszebb pontján emelkedék sírhalma, azon virágok között, miket önkezei ápoltak…

Miklós soká térdelt a halom mellett, mely Jolánja hű szívét örökre elzárta előle -, erős férfilelkében dúlt, tépett a fájdalom, nem hitte, nem bírta, nem akarta elhinni, hogy véd- és vigasztaló angyalától örökre elszakíttaték, s égő szemeit kérdőleg emelte föl, mintha választ és megnyugvást felülről várna vagy remélne – de mi az? -, az ég kék boltozata helyett a karbunkulus villogó fényével találkozik tekintete…

Hideg borzongás futott tagjain végig, s borzadva eszmélt jelentőségteli álmára…

A cserfa sarjadék, melyet Zrínyi Ilona bízott reám, nem Zoltán-e? S vajon örökre eltűnt Jolánom helyén nem maradt-e itt, hogy ótalmazzam: árva leánykája, a fehér liliomszál?

Jaj, ezerszeresen jaj neked – mormogá önkéntelenül hangosan, mialatt kezét ökölbe szorítva megfenyegeté a karbunkulus követ -, ha valaha a két gyermek közül bármelyiknek egy haja szála sérül is meg miattad…

*

Miként a méhnek, nekik is
Egy rózsakert még a világ,
Édes gyönyört rejt, nyújt nekik
Minden bokor, minden virág.
Garay

Ismét évek múltak el s tűntek a semmiség honába, de a kis völgyi tanya képén semmi nem változott, csak a fák koronái emelkedtek magasabbra s a bokrok terjeszték dúsabban szét karjaikat, - különben minden úgy volt, amint Jolán hagyta, amint egykor ő rendezett el mindent.

A cselédség is a régi maradt az utolsó bojtárig; Sára asszony gazdasszonykodik ma is, mint évek előtt, s Gáspár, az egykori hű várnagy, ki a jó öreg Sárával fiatal úrnőjét e völgybe kíséré, mint juhászgazda elnökölt a cselédség között.

De a „Kárpáti juhász” a lefolyt tizenkét év alatt elaggott vénemberré lőn, Jolánnal együtt férfikora, fiatal színe, ruganyossága örökre elköltözék…

Hanem annál szebben nőtt s fejlődék a két gyermek, a fiú nyúlánk és deli, és szép, mint a kikelet, a leányka mintha a völgy tündére volna, kedves bájjal, szépséggel felruházva, olyan vala, hogy öröm volt rá csak nézni is.

Íme, amott enyeleg két fehér csengős báránykával a hegyoldalon, minden mozdulása kecses, járása könnyű, hiszen a fűszál sem hajlik meg kis lába nyomán…

De mi aggaszthatja, miért borul el pillanatokra a kedves s oly boldog gyermek arcocska? Miért nézeget ismételve körül? Kit vár, kit keresnek nagy égszínkék szemei?

Aha! már észrevette a közeledőt! Vonásait az öröm pirossága önti el, s szívecskéje csaknem hallhatólag dobog.

A hegyoldalról karcsú, mintegy tizenhét éves ifjú siet a leányka felé, éjszemei varázsával mintegy elbűvölve a reá váró gyermeket. A fiú kezében íj van és nyíl ragyog, s vállán az elejtett áldozat függ, egy szép karcsú zerge.

-Hol jártál gonosz fiú? – kezdi az aranyhajú kisleány örömét szemrehányás hangjával akarva leplezni. – A nap már magasan van felettünk, s a kis halom keresztjén ma még nincs friss koszorú. Mert ha megkötöttem is már, nélküled csaknem tehetem azt helyére.

- Rögtön helyrehozzuk, amit elmulasztánk – viszonzá le nem írható kedvesen a szép ifjú –, csak ne búsulj kedvesem. Hiszen most is miattad jártam – folytatá hevült arcát a leányka felé fordítva. – Vagy észre sem veszed, mit lőttem? Tegnap azt mondtad, midőn a Szepességi fiatalság mai napra kitűzött vadász versenyéről hallottuk Gáspárt mesélni, hogy szeretnél egyszer már zergét is látni. Hogy óhajtásod teljesüljön – folytatá a kislányt gyöngéden kebléhez szorítva -, megelőztem a hajnalt, fölkelék s íjammal vállamon megindultam, hogy én is versenyezhessen. Hitted volna-e Zelém, hogy a legkitűnőbb íjászok között nem fogok kudarcot vallani? Hitted volna-e, hogy a sok kitűnőség között én leszek a szerencsés, ki e bokrétát, mint első nyertes a versenyben, megnyerjem? – azonközben levette fejéről felbokrétázott kucsmáját, s önérzettel forgatta azt jobbra-balra a bámuló kisleány előtt.

- Ugyan fiú, mi jutott eszedbe, hogy engedelmem nélkül oly messzire menni bátorkodtál – szólt feddőleg Miklós úr, midőn a két gyermek felváltva mesélte az egész ki s háznép előtt a nagy dicsőséget.

Hiszen én is csak mind azt hajtom, nagy jó uram – szólt szemrehányó hangon a vén Gáspár, kit főképpen az bántott, hogy nem lehetett jelen, midőn kedvence megszégyeníté a bajusztalan szepességieket.

- Aztán meg én is azt beszélem – veté közbe Sára néne, ki valamint Gáspár, a ház régi híve feljogosítva érzé magát a gyermekek korholására -, de hiába mai napság minden szó, a csirke mindig többet akar tudni az anyjánál.

- Ne nehezteljen Miklós apa, hiszen Istennek hála, szerencsével jártam – kezdé a fiú leírhatlan szeretetre méltósággal ölelve meg nevelőapját. – Aztán lássa jóságos apám, legalább lesz ezentúl valamire büszkélkednem .- Tevé hozzá kedves mosolyával.

- Hiszen igaz-igaz fiam – viszonzá Miklós titkon örvendve a fiú bátorságán s ügyessége felett, - de mindamellett nem szeretem, hogy egyedül, kíséret nélkül tevéd a merényletet.

- Isten csodája, hogy nem történt baja – veté közbe Gáspár. – Miért nem tudott legalább engem magával vinni.

Ha rám hallgatna a fiatalság, soha nem történnék baj – sóhajtá Sára, kinem akart elmaradni soha, hogy ha Gáspár megszólalt. – Előre tudtam, s megmondhattam volna, miben fő és forr az ifjú úr feje.

Jó Sáránk is, mint igen sok kedves jó öregasszony, azon hitben élt, hogy ő mindent előre lát és tud, csakhogy nem hallgatnak rá.

- Ha tudta jó Sárám, miért nem árultál el? – mondá Zoltán enyelegve, jól ismerve a hű öregasszony szívének minden kicsinyes bibijét.

- Itt van ni! Hiszen azt is tudom, hogy köszönetül még ki is csúfolják az embert – viszonzá a jó öregasszony duzzogva.

- Az istenért Sára néne, mi jut eszedbe? Én téged, hű dajkámat, ápolónémat kicsúfolni? Ha azt tenném, az Isten is megverne – szólt jószívűleg megölelve a vénasszonyt a kedves fiú.

- No, most már aztán haragudjék reá az ember! Hej Gáspár, mindig mondtam én, hogy aki e két gyermeket nem szereti,annak ugyan egy hajítófát sem adok ám a szívére. Dünnyögé könnytelt szemekkel a megindult vén asszonyka, miközben kifordult, hogy az egyszerű ebédfőzés után lásson.

Nincs könnyebb a világon, mint Sára asszony szívét bevenni – kezdé Gáspár féltékenykedve ifjú kedvence nyájas jósága miatt az öregasszonyra – Gáspár és Sára vetélkedve keresék a gyermekek kedvét. – De én most is csak azt mondom, amit az elébb mondtam, ha soha nem szól is hozzám az úrfi, hogy én nagy jó uram helyén el nem tűrném, hogy valaha még oly veszélyes utat magánosan tegyen a hegyek közé.

- Ej, ej öregem – kezdé nyájasan Zoltán -, úgy látszik, magad sem ismered többé magadat. Vagy nem te mesélted nekem, mint győzte le a magányos lovag még a tizenkét fejű sárkányt is? Nem te beszélted az ifjú hős történetét, ki egymaga hat óriást győzött le? És nem te tanítottál Miklós apán kívül bátorságra, önbizalomra? És most hogy beszélhetsz saját szíved ellenére édes jó Gáspár bátya? Szavai közben megölelte az egyszerre lefegyverzett öreget, ki valamint Sára nem csak kiengesztelődék, de tagadta, hogy csak egy pillanatra is neheztelni tudna Zoltánra.

Eközben Miklós mint szakértő érdekkel nézegette a holt zergét s a lövést, mely a lomnici csúcs közelében tanyázó sziklák lakóját, a szabadság igaz bajnokát leteríté, azután elkérdezgette, mi módon ment véghez a verseny, s miután Zoltán mindent híven elmondott, kibocsátá a gyermekeket, hogy az örömnapon szépen megkoszorúzzák Jolán sírhalmát.

Zöld moha lepte a halmot és virágok környezték, felette egyszerűen faragott kőkereszt, s rajta ez egyetlen szó: Jolán.

A koszorúzott kőkereszt lábánál, a zöld halmon kevés perc múlva egymás mellett ült a két gyermek. Körültük enyhe szellő rekedett, s dús fürtjeiket játszadozva lengeté, talán a lenn szunnyadó anya áldását hintette fejeikre.

A hegyoldalból lehallatszék a nyáj kolompolása a bárányok csengői csilingelésével vegyülve, s a pásztorfiú síró furulyája szelíden hangzottle a völgy mélyébe…

A lakház tárt konyha ajtaján át a lobogó lángok oly hívólag, oly barátságosan pattogtak -, de a ház és boldog gyermekek felett a karbunkulus kő fenyegető fényben csillogott…

Áldja meg az Isten
A ki tud magyarul.
Népdal

*

Tőled világom, keblem szép világa,
Ah tőled kell-e megválnom, leány?
Szelid egemből kárhozatra esnem
Egyszerre kelle-e s mind örökre tán?
-        -        -        -        -        -        -
-        -        -        -        -        -        -
Legyen tehát! Én messze utra lépek,
Élj boldogul, szerelmem angyalom!
Vachott Sándor

Még a két gyermek a halmon ült, bizalmas csevegésbe merülve, midőn a meredek hegyek egyikéről két vándor közeledék le a völgy felé.

Az egyik izmos aggastyán volt, torzonborz bajusszal s fején kucsmával kisújtásozott, magyar szabású szőrzekébe,a másik szikár bocskoros, bajusztalan szepességi pór, ijesztő széles karimájú, minden lépésénél libegő kalapban, s vállán mint szűkköpenyt, goromba pokrócot viselt.

Sajátságos látvány lehetett a körmönfont, erőteljes magyar ember mellett, a léha és hosszú lábú szepességi pór alakja.

Míg a piros arcú, izmos öreg hármat-négyet is lépett és minduntalan botlék sarkantyús csizmáiban, azalatt útmutatója, a hosszú bocskoros csaknem kettéhajolva lépdegélt előtte, oly biztosan és óvatosan, mint az öszvér.

- Megállj német! – kezdé egyszerre a magyar vándor, miközben megállt. – Nézd fiam, odalenn nem a kárpáti juhász tanyáját látjuk-e?

A bocskoros saját anyanyelvén válaszolt ugyan, s habár magyarul egyetlen szót sem értett, de az ősz vitéz tekintete oly beszélő volt kérdése közben, hogy a bocskoros megérté kérdését megszakíthatlan szóáramlat között jelekkel tudtára adta a vitéznek, hogy útjok céljához csakugyan közelítenek.

- Fogd be a szád sógor, mert a béled meg talál hűlni. – Így csitítá a türelmét vesztett magyar vitéz a bőbeszédű bocskorost. A patvar hiszi, higy maga is értené, mit saját nyelve hadar – tevé hozzá dünnyögve.

De szerencsére a magyar vitéz türelme nem lőn tovább kísértésnek kitéve, mert alig érinté lába a völgyet, midőn Zoltán és Zele észrevették közeledését, s azonnal eléje siettek nyájas gyermekarcuk szívélyes üdvözletével.

Az agg vitéz bámulva állt meg, szemeit elbájolta, tekintetét földeríté a sok bérc és szikla között, a gyönyörű gyermekpár látása.

- Hozott az ég, jó bátya, bárki légy is – így üdvözlé őt Zoltán kezét nyájasan felé nyújtva.

- Légy üdvöz jövevény! Jer, pihenj meg hajlékunkba – tevé hozzá Zele a fiú szavai kiegészítéseül.

Az aggastyán válasz helyett leemelte fövegét, s áhítattal így sóhajta fel:

- Áldassék az úr szent neve! Végre a zord hegyek között is hallottam magyar szót…

- Kit kereszs bátya, s mi jó hozott hegyeink közé? – kérdé Zoltán barátságosan.

- A kárpáti juhászt keresem – viszonzá a vitéz Zoltán vonásait nyugtalanul nézegetve.

- Úgy hát jó helyen jársz – veté közbe Zele mosolygó tekintettel -, mert atyám tanyája íme előtted áll.

De a jövevény a leányka szavaira alig figyelve mind izgultabban szemlél é a fiú arcát, szemeit…

- Ki vagy, te gyermek? – kezdé végre felindulástól remegő hangon -, hogy tekinteted oly ismerős s hogy szavadnak hangja úgy átrezgé vén szívemet?

- Nevem: Zoltán – viszonzá egyszerűen a fiú.

- Zoltán, nemde Zoltán? – ismétlé az elragadtatás hangján az öreg. – Hála neked teremtőm, hogy szüleihez méltó még külseje is! Hála neked, hogy így vihetem őt magammal.

A két gyermek meglepetve tekintett egymásra.

- Igen fiam – kezdé ismét az öreg -, én messze úti vándor csak azért jövék, hogy téged magammal vigyelek.

Zele elhalványodék, s remegve simult gyermekkori társa kebléhez.

- Már bátya, ha őszinte választ kell adnom, nem hallgathatom el, hogy igen komoly oknak kell annak lennie, amiért én elhagynám egyetlen kedves otthonomat.

Az agg vitéz iratot vőn elő, s átnyújtá azt Zoltánnak.

- Menj fiam, add át e levelet Héderváry Miklósnak, s kérdezd meg tőle, vajon kötelességed-e szülőid hívét, a vén Pernyessy Bálintot követni.

Zoltán kigyúlt arccal kérte fel az ősz vitézt, hogy követné őt és Zelét, kinek remegő kis kezét karjába fűzve siető, könnyű léptekkel közelíte a tanyához.

Alig borult egymás keblére az egymást azonnal felismerő két bajnok, alig jelenté ki Miklós, hogy Zoltánnak, a rá bízott kincsnek távoznia kell mindnyájuktól, midőn a kis tanya békés keblét fájdalom dúlta föl.

Sára néne könnyzápor között látta el Zoltán táskáját sódarral, sajttal, kenyérrel és vajas pogácsával, még a vén Gáspár fel-felsóhajtott, mialatt először életében elszomorodva tisztogatá kedvence ruháit és fegyverét…

Miklós keresztbe font karokkal sétált Bálinttal fel és alá a tágas szobában, koronként egy-egy kérdést intézvén hozzá, vagy egy pillantást vetve Zoltánra, ki Zele kis kezét kezében tartva, majd a halvány leánykának susog néhány vigasztaló szót, majd a nyílt lapot olvassa ismét és ismételve végig, mely e pillanatban sorsa fölött határoz.

A Héderváry Miklóshoz intézett levél tartalma így hangzik:

„Szent zálog vala az, melyet tizenhét év előtt gondjaidra bíztam Héderváry Miklós. - Most, midőn az apa sír széléről terjeszti felé áldó kezeit, anya is a megtörött szívnek végső vigasztalásra van szüksége, íme, vissza kívánom őt egy időre. Bízd Zoltánomat régi hívünkre, ki jól ismert barátod is, az ő gondviselése biztosan hozzánk vezérli forrón óhajtott gyermekünket.

Fogadd hálás köszönetemet addig is, míg fia számára újra kívánni fogja hű gondoskodásodat:

Zrínyi Ilona”

- Ég áldása reád, Miklós apa! – szólt Zoltán könnyzápor közt borulva nevelőapja felindulástól csaknem szétpattanó keblére. – Soha nem éreztem melletted, hogy csak fogadott fiad valék.

Miklós remegő kézzel áldá meg az ifjat, Sára és Gáspár zokogtak, - s az összes cselédség könnyekbe olvadt s nem bírt vigasztalódni.

Zele Jolán halmáig elkísérte Zoltánt. Ott együtt imádkoztak még, mielőtt egymástól búcsút vőnek.

A két gyermek között szó nélkül történt a búcsúvétel. Mind a kettőnek halvány volt az arca és jéghideg a keze. Szívök fájó dobogása nem vala látható.

A távozó ifjú vissza-visszatekintett, mert Zele szoborként állt Jolán sírhalmánál, fehér ruháját s arany fürtjeit búcsú üdvözletül lengeté a szél a távozó felé.

Már alkonyodni kezdett, midőn Zoltán és kísérője elérték a tetőt, s mielőtt eltűnnének, kucsmáját megemelé mégegyszer, s integetett még utoljára is a leánykának, azután – eltűnt.

Zele e pillanatban anyja sírhalmára ájultan rogyott le…

Miklós karjára emelte gyermekét s befelé indult vele.

De alig fordult meg s lépett előre, midőn a baljóslatú karbunkulus kő ismét szemei elé tűnt, s oly fenyegető tűzben villogott, hogy a megrémült apa gyermekével karján önkéntelenül tőn le egy iszonyú esküt:

- Mindenség ura, hatalmas Isten! – kezdé Miklós csaknem fennhangon -, íme, halld ünnepélyes fogadásomat, hogy egyetlen leányom férjeül majd azt választom, ki ama fenyegető követ, a karbunkulust lelövi a tetőről, s így megsemmisíti a bűvös hatást, mely felettem és háznépem felett vészként lebeg.

Zele kebléből fájdalmas sóhaj emelkedék, s a fenyvesek és bokrok Jolán sírhalma körül, hajlongani kezdének az esi szellő érintésére, és halk suhogásuk úgy hangzott, mint ha Zele sóhajtását visszhangozták volna.

*

Le a karddal vitézek! ivet ragadjatok!
Nyíl döntse a csatát el, s ki nyillal győzni fog;
Azt mondom én fiamnak, s a zsiros partokon,
Azé legyen leányom kezével birtokom.
Tompa

Ismét évek, öt év múlt el egymás után, s a kárpáti juhász gazdagsága hírénél nagyobb lőn a hajadon fejlődött leánya szépségének a híre.

Soha talán, mióta Penelope hűsége oly sok ostrommal dacolt, s kísérőit tévútra vezetve éjjelenként fölfejtegeté hímzését, melyet nappal oly szorgalommal készíte, elhintetvén imádói seregével, hogy választani akkor fog közülök, ha hímzése elkészült, - mondom, e költői szép ókor óta soha szép lány annyi kérőtől nem ostromoltaték, mint a bájos Zeke, a gazdag kárpáti juhász csodaszépségű leánya.

De ha Zeke hűsége Zoltán iránt nem lett volna is oly töretlen, az apa fogadása meghiúsítá a szepességi fiatalság reményeit.

A leány oly szép volt, s oly gazdag, hogy messze vidékek leventéi nem röstellték a szerény völgyet felkutatni, s alig pillanták meg a völgy gyönyörű virágát, midőn őrülésig szerelmes lőn valamennyi, s számtalan fiatal élet veszélyeztették a karbunkulus kő elleni tusák közben.

Hasztalan volt azonban minden kísérlet, a kérők leverten távoztak, s a gonosz talizmán annál fényesebben égett…

Eközben a közvélemény elítélé a kárpáti juhászt, mert az volt az általános meggyőződés, hogy zsugoriságból,kincsszomjból akarja csupán a dúsgazdag férfi a karbunkulus követ.

De történt ez idő tájban, midőn már kelet-dél-észak és nyugaton nem beszéltek egyébről, mint a csodálatos vén juhász különös fogadásáról, leánya csoda szépségéről, hogy egy vadászat alkalmával egy Friesberg Gotthard nevű német lovag megpillantá a bájoló hajadont, s első látásra, valamint mások is, úgy belé szeretett, hogy esküt tőn le Héderváry Miklós előtt, hogy ha lelőnie nem volna lehetséges, ostrommal vitézei élén rombolja le a sziklatornyot, s hengeríti alá a karbunkulust.

A vad lovag fogadását hallva, szelíd leánya boldogsága miatt aggódni kezdett a kárpáti juhász, míg Zele könnyei napról-napra sűrűbben öntözék Jolán sírhalmát, mert mindinkább remegett fiatal szíve a gondolatnál, hogy ki őt megmenthetné, későn fog érkezni.

„Ó lányka, ha szólnom
Nem tiltja kegyed,
Hagyj lányka hódolnom!
Hagyj lányka neked!
Oly szép vagy ó lányka, te isteni lény!
Hagyj inni kupádból s fölépülök én.”
Igy esdekel a fiu szive szerint,
S oly édes epedve a lányra tekint.

És szótlan a lányka, s pirulva vizét
Átadja, hogy a fi eloltsa hevét.
Garay


A völgyi kis tanya képén semmi változás nem történt. – A jó karban tartott épületek úgy álltak azon tizenhét év lefolyása után is, mely Jolán halála és Zele születése óta letelt, amint azokat Jolán hagyta, s kevés kivétellel ugyanazon cselédség sürgött-forgott a gazdaság körül, kiket még Jolán fogadott fel, kik vénebbek lőnek ugyan tizenhét évvel, de hűségük és ragaszkodásuk néhai imádott úrnőjük hátrahagyott családja iránt, ifjú erőben élt szíveikben s nem vala változásnak kitéve.

Ha azonban változásnak mondható azon körülmény, hogy a cselédség fiatal része a lefolyt tizenhét év alatt összeházasodott, a bojtár legények a csinos szolgálókkal párosultak, s gyermekeik alig serdültek, a kárpáti juhász valamennyit szolgálatába fogadta fel, természetesen külön fizetés mellett, úgy hogy mind a cselédség, mind a jószívű gazda, évről évre gyarapodék vagyonilag,- ha ezen körülmény változásnak nevezhető, úgy e részben csakugyan változás, nagy szaporaság történt mind a cselédség, mind a gazdaságot illetőleg, - de az összetartás is szilárdult évről-évre az úr és szolgái között.

A kis völgy lakói előtt első ember volt a világon urok,a gazdag kárpáti juhász, kit jókedvvel, szeretettel szolgáltak, kivel együtt bánkódtak, midőn Zoltán elhagyta a völgyet, s együtt örvendtek Zele jósága és szépsége felett.

De vonzó képe is volt e völgynek az óriási sziklatömegek s égig nyúló hegyek lábainál! – A barátságos tanya épületei körül tarka-barka majorság hirdeté a jólétet, s az üde zöld pázsiton, az alantabb hegyoldalok hátain szerte-széjjel legelészett a nagyszámú juhnyáj, mely e helyen a vagyon nagy részét képviselte.

A nyájkolompolás között meg-megharsant időnként a pásztorkürt mélabús danája, vagy panaszos furulyaszó sírt végig a völgy élén, ha a pásztorfiú nyomva érezte szívét, ha mondani szeretett volna valamit, de hiányoztak a szavak, mikkel egyszerű keble érzéseit kifejezni képes lett volna.

Jolán gondosan ápolt sírhalma felett mintha eleven zöld kápolnát képeztek volna, egymásba fonták karjaikat a tizenhét év folyama alatt a fák és bokrok. Az egyszerű kőkeresztről, melyen neve betűi ragyogtak, soha nem hiányzott a nefelejcskoszorú, s a virágbokrok, melyek a halomhoz vezető utat szegték – egykor Jolán ültetvényei -, naponként meg valának öntözve, hűségesen gondozva, s ha mégis kiveszett itt-amott egy-egy bokrocska a kedves régiek közül, helyébe hasonlót ültetni soha nem mulasztá el a szép Zele, a völgy legbájosabb virága.

Most is ott találjuk őt két csinos kis kupával kezében, melyek mindenikében önnön kis kezeivel meríté a kristálytiszta vizet.

A kupákat letevé a halom közelében, s ahelyett, hogy kedvenc virágai öntözéséhez látna, gondolatokba mélyedve állt meg kissé, mintha valami fájó emlékek vették volna igénybe fiatal lelke érzéseit.

De szinte jó, hogy kissé megpihent, legalább szemügyre vehetjük szépségét, mely valóban meglepő, elbájoló.

A liliom nem fehérebb s zománca nem finomabb, mint a leányka arcszíne, a nyári ég nem kékebb, mint nagy ábrándos szemeinek ege, s a hajnal nem pirosabb ajkainál. – És mégsem szabályos vonásai varázsolták őt oly leírhatlan szépségűvé, hanem bájai öntudatlansága, s a gyönyörű madonnaarc szelíd, kedves kifejezése, s a vonzalmat keltő mosoly, mely beszéde közben vonásait mintegy megdicsőíté.

Hogy a leánykának egész lénye, minden mozdulata s termete nemes, és szép volt, mondani sem szükséges, habár nem mulasztom öltözetének legalább futólagos leírását azon okból közölni, mert az öltözet korunk fényűzést kedvelő szépeinél többnyire fontosabb, mint társnőik bájai, s talán mondánk csodaszép hősnője iránt is több részvétet fognak érezni, ha öltözetét is bemutatják.

Meglehet azonban, hogy erősen tévedek, midőn ezt képzelem, mert Zele nem viselt a völgyi tanyán sem selyem, sem bársony öltözetet, egyszerű ruhája rózsaszínű karton szoknyából, fekete, magyar szabású fűző és finom fehér patyolat ingvállból állott. Fehér csipkeköténye ellepte ruhája elejét, s a karcsú derekán hátrakötött csipkenyakkendőn átvilágított hattyú vállai hófehérsége. Gazdag aranyhajának két fonata, valamint az arany nyíllal hajához erősített könnyű csipkefátyol, végigérte sarkig érő ruhája hosszát.

Így tűnik fel előttünk a völgy legszebb virága, öltözetben egyszerűen, de szépség tekintetében annál gazdagabban felruházva, s így veszi őt észre a hanyatló nap piros fénye mellett a felé közeledő vándor ifjú, ki naptól barnult arccal a vállára vetett fegyverével egyedül bátorkodék a zord hegyek tömkelegébe.

- Jó estét, bájos leány! – hangzék az ifjú szózata, midőn Jolán sírhalma közelébe ért. – Megengeded-e a fáradt vándornak, hogy égő szomját kupád vizéből enyhítse?

Zele összerezzent, kis fehér kezeit kebléhez szorítá, mintha attól tartana, hogy örömében kettépattan a szíve:

- Zoltán!

- Zele! – hangzék az egymást első percben fölismerő fiatal pár felkiáltása, mialatt, mint hajdan, gyermekkoruk szép napjain egymás keblére borultak.

Néhány perc alatt a csöndes völgy az öröm hangjaitól remegett.

- Zoltán megérkezett!

- Zoltán úrfi visszajött! – ezt rebegte minden ajk, ezt dobogta minden szív.

S a jövevény, ki öt évet töltött a távolban, ismét honn, ismét boldognak érezte magát, s nemcsak régi kedvenceit, a vén Gáspárt és Sára nénét, de az utolsó bojtárgyermeket is lekötelezte nyájas szavaival, mintha maga boldog lévén szerette volna az egész kis világot szerencséssé tenni.

S hol az utolsó cseléd is ujjongott örömében, ki írhatná le azok elégedettségét, kik miatt az öröm felhangzott?

Zoltán és Zele nem fáradtak ki egymás bámulásában, - hiszen egyik olyan szép és deli volt, mint a másik, s nem fáradt ki egyik sem azt susogni: mi édes a viszontlátás, és mi édes a kölcsönös szerelem.

Az öreg Miklós régen nem érzett kedvteléssel nézegeté az ifjú Zoltán daliás alakját,s ragyogó, férfias szépségét, s midőn Zele kitekintett a konyhára, hogy az öreg Sára néne mellett forgolódjék az esteli készítésénél, s Héderváry Miklós egyedül maradt Tököly Imre és Zrínyi Ilona fiával a kandalló lángjai mellett szívogatva hosszú szárú pipáját, nem mulaszta el kérdéseket tenni az ifjú magas szülei felől.

Megindultan beszélé el Zoltán, s könny rezgett nagy sötét szemeiben, midőn Tököly Imre halálát s Zrínyi Ilona anyai áldását ismétlés az öreg Héderváry szinte bánni kezdé, hogy az ifjú örömét kérdései által megzavarta. Hogy jóvátegye hibáját, leküzdve saját megindulását, azt kérdezé Zoltántól, mi terve van a jövendőre nézve. – Huszonkét éves múltál fiam, s így ideje volna pályádra nézve határoznod.

- Ne aggódjál miattam jó bátya! – hangzék a válasz. –Tisztában vagyok én magammal. Pályám, anyám kívánságához képest nem vezetend dicsőséghez, vészek és zivatarok között; csöndes családias boldogságnak szentelem napjaimat, ha te és Zele is úgy akarjátok- tevé hozzá önkéntelenül, egy kis szünet után.

- Mit beszélsz fiam? – szólt Miklós elhalványodva -, mi köze lehet Zelének jövő terveid és boldogságodhoz? – szavai közben tekintete a nyitott ablakra szállt, s a karbunkulus kő ragyogása az égig nyúló sziklatetőn, mintha gúnykacajt villogva, úgy tetszett neki.

Boldogságom és Zele elválhatatlanok egymástól – viszonzá hévvel az ifjú -, ó bátya, ötévi távollétem alatt elég időm volt érzéseimre nézve tisztába jönni, mint anyám is meggyőződék, kinek végóhajtása volt, hogy frigyünket apai áldásoddal szenteljed meg.

Miklós felháborodott keble nehéz harcot vívott e pillanatokban. Zoltán és Zele boldogságáért életét is kész leende föláldozni, és Zrínyi Ilona kívánsága több volt előtte parancsnál, - annak pontos teljesítését szent kötelességül tekinté.

Először történt életében, hogy Héderváry Miklós nem volt képes önmagának tanácsot adni. De sok habozás és belső küzdelem után legjobbnak tartva a baj nyílt beismerését, őszintén, bár felindulástól gyakran megszakítva, elbeszélte Zoltánnak egykori iszonyú álmát, mely miatt Jolánja kívánságára esküt tőn le, hogy a karbunkulus követ, mely úgy látszik reá és mindazokra, akik szívének kedvesek, valami módon szerencsétlenséget hozand, soha önkezével s fegyverével bolygatni nem fogja. S elmondta későbbi szerencsétlen fogadását is, melyet a karbunkuluskő bű hatása megsemmisítésére tőn azon fogadását, hogy leánya kezét az fogja elnyerni, ki a bűvös követ lelőve a sziklatoronyról.

Elbeszélte azután azt is, mi sokan tőnek hasztalan kísérletet, hogy a százszorszép Zelét megnyerhessék, valamint Friesberg Gotthard lovag vad szenvedélyét is lánya iránt, ki szörnyű esküt tőn le, hogy csapata élén ront a sziklatoronynak, s a karbunkulus követ, ha addig él is, lelövi helyéről, s ízekre zúzva hengeríti alá.

Ha fenséges szülőid erényeit s lelki erejét örökölted fiam – foltatá Miklós szavai befejezésekor -, mondj le Zeléről! Ne tedd kockára saját és az ő boldogságát, sőt életét is talán.

Hogy sem saját életemet, sem Zele boldogságát ne tegyük kockára, s fogadásodat is megtarthasd jó bátya, megelőzzük Friesberg lovagot – kezdé Zoltán válaszolólag kigyúlt arcokkal.

- Holnap, hajnal ébredéskor már ott leszek ama sziklatoronynál, melyen a karbunkulus ragyog – mondá a tündöklő kőre mutatva. – Tudod, a régi időből, hogy jó lövő vagyok – tevé hozzá kedves mosolyával. – Reményld tehát a legjobbat, Miklós apa!

Estelizés után Zoltán és Zele kisétáltak a gyönyörű estét élvezni.

Az égen a teljes holdvilág ragyogott, s a természet alkotta zöld lombsátor kápolnácska oly hívólag integetett a fiatal párnak.

Jolán sírhalmára ültek egymás mellé.

- Zelém, ha Isten úgy akarja, holnap ilyenkor mi leszünk ketten a föld legboldogabb szerelmesei. – Imádkozzál. Imádkozzunk együtt, e kedves, e szent hamvak áldásáért… Szavai közben rubinnal ékesített gyűrűt vont Zele gyöngéd ujjára, s eljegyezte őt menyasszonyának életre-haálra azon gyűrűvel, melyet édesanyja, Zrínyi Ilona megválásuk pillanatában e célra adott fiának.

*

Nem szenvedett-e már meg, ó Isten e család!
Mikor veszed le róla kezednek ostorát?...
Garay


Minél mélyebben hatol be a vándor a Kárpátság hegyei közé, lépteit annál inkább kíséri a nem szűnő zúgás és moraj, mely hasonlít a távoli mennydörgéshez, s hasonlít a szélviharhoz is, de voltaképpen nem egyéb, mint a hegyhátak oldalain szilaj kanyarulatokban lerohanó vízszakadások moraja.

Sehol e moraj nem döbbentőbb, mint midőn a kohlbachi tó felé közelít az ember, melyet égig emelkedő hegység vesz körül, s rejt el szem elől, s melynek vizébe minden oldalról zuhogva s csapkodva a kiálló sziklákat, mint megannyi féktelen habkígyó, rohan alá a sok vízzuhatag.

De legsajátságosabb s érdekesebb az a körülmény, a kohlbachi tó látogatóira nézve, hogy a közeledő hallja a zúgást, hallja az elszilajodott zuhatagok bömbölését, mellyel a tó vizébe rohannak, de sem a tavat, sem a vízeséseket nem látja mindaddig, míg egy váratlan kanyarulatnál befordulva, egyszerre csak szemben áll a vadregényes, az elragadó szép természeti képpel.

Mintha mesevilágba tévedtünk volna, s varázstó tükre hullámzanék tekintetünk előtt, döbbenve állapodunk meg… Égig nyúló hegyektől körülölelt bájló üdezöld völgy ölén habzik a kohlbachi tó, mely körül a nefelejcs soha nem látott gazdag virulatban kékellik. Itt-amott partjai közelében, mint csodaszép virágfaj, egy-egy csoport különböző élénk színnel pontozott, sajátságos alakú mérges gomba tűnik föl, melyet a népmonda szerint ugyanazon gonosz tündér királyné hintett oda, ki hűtlen kedvesének fejét karbunkulussá varázsolva, a sziklatorony tetejére helyezé, éspedig azon okból tenyészté a csábító szép gomba csoportokat, hogy a fáradt, a szomjas vándor megízlelje s elvesszen tőle.

A kohlbaci tó közvetlen közelében emelkedik a sziklatorony, melyen hajdan a karbunkulus kő állott, s történetünk idején a hagyományos monda állítása szerint a kohlbachi tó meglepő hatását az még inkább emelte, hogy teljes színpompáját megfüröszté tükrében a bű kő, úgy, hogy a zajgó habok között rubinok, smaragdok s a drágakövek minden nemei látszanak szökdösni, táncolni s játszani egymással…

Mert a hegyekről minden irányban alázuhogó habkígyók üvöltve, morogva korbácsolják a tavat úgy, hogy nincs nyugta, nincs pihenése, folytonosan zúg és zajlik az, fehér tajtékot verve partjaihoz, hánykolódva füstölög és serceg, mintha medencéje korlátain túl akarna csapni…

a mohával lepett hegyhátakon, a sötét fenyvesek lábainál tömegesen piroslik az eper a sötét színű áfonyabokrocskák szomszédságában, s itt-amott a vízesések csavargásai között, a habtajtékkal lepett kiálló sziklákon egy-egy árva virágszál hajlongál, mely feltartja, s nem ismerve enyhébb helyzetet, jobb édesanyát a kemény sziklánál, elteng a hideg habok között, elálmodozik virágok módja szerint, s talán egy szebb élet felől ébrednek gondolatai…

Ifjú hősünk – mert hiszen Zoltán lépteit követve jutottunk ezúttal az elragadó szép Kohlbachi tó partjaihoz -, nehány pillanatra minden egyébről megfeledkezve döbbenve állt meg e látvány összessége előtt -, mert mit mi itt festeni gyönge színekkel megkísérténk, annak varázsos szépségét ő egy tekintetre felfogta.

Valóságos tündérmesébe illik a kép, mely szemeit meglepte, s eszébe juttatta a csaknem feledett regét, melyet gyermekkorában hallott még az öreg Sára nénitől, mely rege azt állítá, hogy a Kohlbachi tó csakugyan tündérek tanyája.

Úgy meséli s tartja ma is a néprege, hogy a gonosz tündérkirályné a karbunkulus őrzésére, udvarhölgyeit, a legszebb tündérleányokat a tóba száműzé, azon feltételt kötve sorsukhoz, hogy mindaddig, míg a hűtlen kedves elvarázsolt fejét a karbunkulus követ, valamely szép ifjú levente le nem hengeríti a sziklatoronyról, ki iránt valamennyi tündérleány szívében első látásra szerelemnek kell ébrednie, addig életünk örömtelenelhagyottság lesz.

Századok óta sírtak és keseregtek már a bájos tündérleányok, - de nem akadt még férfi, ki szerelmök által erőt nyerve a karbunkulus varázsát megtörheté.

Zoltánnak eszébe jutván e rege, kíváncsian tekintett le egy pillanatra a tóforrongó vizébe… De mi nagy vala meglepetése, midőn mélyén csodaszép tündérleányokat vélt látni, kik csábító mosollyal hívogatták, integettek neki s csókokat hánytak felé átlátszó ujjaik hegyén…

Hideg borzongás futott végig Zoltán tagjain – csaknem rémülethez volt hasonló az érzés, mellyel a partot odahagyta, mintha onnan vész fenyegethetné…

De csakhamar erőt vőn magán, s csillapultan és gyors léptekkel sietett célja elé.

A hegyek között ritkán láthatni olyan szép, oly tiszta reggelt, minő ez vala, s Zoltán teli jó reménnyel indult a sziklás hegyhátokon fölfelé.

Mint olyan ember, ki sokat mászkált hegyek között, biztos léptekkel haladt fölfelé, de minél feljebb jutott, útja annál rögösebb és fárasztóbb lőn, s annál gyérebbé vált körülötte az élet.

Végtére egyetlen fűszál, sőt moha sem zöldellett útján, csupán a zergék tápláléka, a gyógyerejéről ismeretes islandicum díszlett helyenként a szikla hasadékon. Az életnek egyetlen bogárka sem volt többé képviselője, mely tovairamodnék léptei elől, csak holt sziklák s tátongó mélységekbe ütközék tekintete, csak a hólepett, a kopasz bércek álmélkodtak közeledésén…

Már a lég is ritkulni kezdett, olyan magasságig jutott fel, s ha akaratereje s szerelme nem lett volna olyan nagy, bizony akkor aligha érezendi vala magát jól e merevenség s halotti csend között, bármily bámulatosan nagyszerűnek találta is a tömör sziklavilágot…

De nemcsak ő bámulta az ezredek óta mozdulatlan sziklatömeget, melynek csúcsai az érinték, hanem ugyancsak bámulhattak azok is a hozzájok képest parányi kis mozgó lény felett, kinek hasonlói odalenn, a világ urainak tartják magokat, s mintha nem férnének meg egymás mellett, egymás bukásán emelkednek föl.

Tehát hol hegy megfér hegy mellett, szikla mellett szikla, s világrész világrész mellett, ott csupán a pici kisember számára volna szűk a tér?

Ha a gúnyolódás és kacaj szokás lett volna a bércek közt, úgy bizonyosan hangos hahotára fakad a sziklatömeg, így azonban önnön fensége érzetében csöndesen maradt, és némán álmélkodék.

De bármit gondoltak is a vén bércek és havasok, Zoltán nem törődék vele, szívét céljának kivitele foglalá el. Forrón szeretett Zeléje bájos alakja lebegett lelki szemei elé, s minden egyéb érzést háttérbe szorítva, fel és fellebb iparkodék, hogy lőtávolba érhesse a karbunkulust.

És egyszerre csak feljutott – álláspontot választa magának -, de tekintete, midőn szemügyre akarta venni, a bű kő ragyogása s színpompája tündöklő fényeinél, elkáprázék néhány pillanatra…

Lassanként azonban megszokta a fényt s áhítattal felfohászkodék.

- Isten segíts! – gondolá célzás közben, és lőtt…

A századokon át mozdulatlan karbunkulus kő megingott helyén.

Zoltán másodszor is lőtt…

E pillanatban mint szikrázó tűzlabda, mint kápráztató fénytömeg, csaknem az égig ugrott fel helyéről a karbunkulus, s iszonyú dörgéssel csapódva sziklától sziklához, alázuhant, esés közben ízre-porrá törve, s mint megannyi gránitszem lepte el a tátraság hegyeit, hol ma is találhatni e gránitszemekből eleget.

- Isten áldása reád és fegyveredre! – hangzék váratlanul Zoltán mögött Héderváry Miklós hangja azon pillanatban, melyben a karbunkulus legördült.

Zoltán nem sejtve Héderváry jelenlétét, ki nagy aggodalmában utána sompolygott, meglepetésében megrezzenék, hirtelen visszafordult s egyensúlyt veszítve, a Kohlbachi tó habjai közé zuhant feltarthatatlanul.

A monda szerint a tó szerelmes tündérei felfogták az alázuhanó fiatal hőst, kiben első látásra mindannyian beleszerettek, azért vezették sikerre kezét -, de féltékenységökben fogva tartják őt mai napig, hogy Zelétől távol maradjon…

Szegény Zele! Te csodaszép gyermeke a rideg hegyvilágnak, vajon mi lett a te sorsod?

Úgy beszélik, hogy panaszkodni senki sem hallá őt, de hogy napról-napra kisétált a bájos leány a Kolbachi tó partjához, nefelejcset szedni s koszorút kötni Zoltán számára… Azután rábízta a habokra koszorúit; a haboknak rimánkodott, hogy fűzzék azokat kedvese homlokára, - s tegyék kebelére…

egy napon halva találta gyermekét a szerencsétlen apa a Kolbachi tó partján, s karjain vitte haza, hogy Jolán mellé temethesse el.

Ez időtől fogva senki nem hallott többé a gazdag kárpáti juhász felől, nyom nélkül tűnt el, semmi hírt nem hagyva maga után.

De mikor a hegyek között zúg a szélvész, s a vihar százados vén fákat csavar ki helyéből, akkor a szénégetők állítása szerint mai napig látható éjente a sziklatorony tetején, melyen egykor a karbunkulus ragyogott, egy igen-igen vén ember, egy aggastyán, ki hosszú fehér szakállát tépdesi és átkozza a vihart, s átkozza önmagát…

Keresztet vet magára a jámbor, ki ez öreg felől beszél, vagy őt emlegetni hallja, mert igen jól tudja, hogy ez a vén ember a kárpáti juhász bolygó szelleme, ki sírjában nem találhat nyugalmat..

Dea népmonda azt is állítja, hogy tiszta holdvilágos éjeken a szép Zele is látható olykor a Kohlbachi tó partján, hol nefelejcset szedeget és koszorúkat kötöz, a tó fölé hajolva, hogy jobban hallja s figyelhesse a habok regéjét kedvese felől, melyek Zoltán szerelme és bánata felől mesélnek neki.

Midőn a hajnal első pírja áttör az éj sötétén, akkor a bájos tünemény csókot hint a koszorúra s beveti a habok közé. - Erre Zoltán kiragadja magát a féltékeny tündérek karjai közül, s feltűnik a víz színén, hogy Zeléje hűsége jelét: a koszorút felfogja, s azt kebléhez szorítva ismét alámerül a habok közé.

Forrás: Alsó-lendvai híradó 1 évf. 2-3-4-5-6-7. sz. Alsó-Lendva, 1889. jan. 20., 27. febr. 2., 10., 17., 24.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése