Tompa Mihály: Bucsú

Itt vagy tehát, megjöttél csakugyan

Te kedves új könyv, díszes almanak!

Olvastam rólad, hallám híredet,

S alig vártam már, hogy meglássalak!

A mit igér a gazdag tartalom:

Sok szép versek, novellák s egyebek;

Mégis a képek s a pompás kötés,

Majd meglátd, hogy legjobban tetszenek!

Ki gondolná, hogy egykor rongy valál,

Ha látja tiszta, hófehér lapod;

Ki hinné, hogy, ki tele irja ezt:

Nem a dicsőség szőnyegén tapod?

Hogy a kik ily varázsdalt zengenek,

S lelkökben ennyi szent s nagy eszme él:

Nem sors-kegyelt, dús, boldog emberek…

Pedig…! de csakhogy már megérkezél!

Örülök néked… pedig örömem

Hamar elmúlik szép álom gyanánt;

Valaki meglát és beléd szeret,

És elvisz, mint az eladó leányt.

Meglátogatnak ismerőseim,

Kik vannak minden rangon és nemen:

És kérnek tőlem „olvasni valót”

Vagy csak felfogják szép egyenesen.

Vegyünk végbucsút egymástól azért,

Szép könyvem, új könyvem, isten veled!

Tapasztalandod: hogy csak ráfogás,

Mikép e faj titeket nem szeret;

Oh dehogy nem! a nyájas olvasó

Egymás kezéből szinte tép, ragad;

Ha megbánja is bársony tunikád:

De legalább nem únod meg magad!

Jobb házaknál az is megeshetik.

Lesz ott pajtásod kisebb és nagyobb;

De biz azok nem értik nyelvedet,

Ha jobbra balra megszólintgatod.

Másutt meg lészesz egyes-egyedül,

Hol a falról mégcsak naptár se csüng;

Akkor türj…! s tudd meg: mi az únalom,

Melyet jó pénzért ti hordtok nekünk.

S ne bánd, ha olykor kapsz fület, sokat,

Igy többet hallasz és többet tanulsz;

Az se busítson. ha pingálva lesz

Hölgy-képeidnek szép, hegyes bajusz.

Kárpótlásul az elbájolt leány

Szivéhez szorit, rajtad csókja ég,

Rád bizvák édes boldog titkai…

És nemkülönben – a tejes fazék.

De én is bízok most rád valamit.

Ha jártadban, költödben valahol

Ez vagy ama könyvemmel összejössz:

- Mert vagy száznyolczvan oda vándorol, -

Mondd meg nekik: hogy szép az útazás

De öt hat év rá mégis tán elég…?

Viszontlátást szomjúzó lelkemet

Hátha már egyszer megenyhítenék!...

Szerencsés utat, szép könyvem! ha majd

Vén napjaidra rongyos, csonka, vak,

S versek, novellák koporsója léssz,

S iróid is végkép meghaltanak:

Ne essék néked e dolog zokon.

Hálátlan a világ, - mellőz, feled…!

Jőj vissza bátran, befogadlak, és - - -

Hah! jön valaki, - most isten veled!

Forrás: Divatcsarnok 1. szám 1854. január 5.