Éles
füttyel végezték a cséplést a kapornaki majorban. Már szürkült az esti piros,
mikor az őrülten forgó dob az utolsó kévét is elkapta a Bán Sándor öléből.
Vihogva
szaladt szét a poros leánysereg, s amint leverték egymás ruháiról a port, s
szúró árpaszálkát, eltűnt a sok veres, kék, kacagózöld szín, mint az éjszaka,
ha elvonul a hímes rétről. Volt ott mindenfajú virágból. Nevető piros rózsák:
szederszemű magyar lányok; tiszta, fehér liliomok: ábrándos képű vend leányok,
menyecskék. Az egyik visszacserélte tizedik kézből a villáját, a másiknak elég
dolgot adott, míg kifejthette magát a legény ölelő karjaiból, mint a cserebogár
az összezárt marokból.
Éles
sistergéssel tolult ki a hófehér gőz a megnyitott szelepeken; egy utolsót
fordult a nagykerék tengelye, utolsó csattant az izzó kemence ajtaja, s azzal
vége lett a fárasztó napi munkának.
A
csintalan vend leányok, menyecskék sorra mosták tejfehér arcukat a langyos
gőztől párázó kádban, s aztán elkezdték dalolni szép kenetes hangon a „Moja
liba Maria”-t…
Akik
pedig odavalók voltak a közelbe, Csátra, Szedresre, a magyar leányok, legények,
- körülállták az öreg majorgazdát, ki sorra jegyezte fel neveiket, megdorgálva,
kinek lassan járt aznap a keze.
Ott
csetlett-botlott közöttük egy ideig az a „minden lében kanál” ember, a Tüske
Ferkó, aztán nekiindult vállára vetett villával, dalolva, csintalankodva az
előtte haladó leányokkal. azok édeskeveset törődtek a mókáival, mert biz a
szépségből csak egy gyűszűre való sem jutott a Tüske Ferkónak. Púpos volt az
istenadta, mint a kemence, az egyik lábával mindig gödörbe lépett, a szája a
bal fülébe súgott…
-
Hejh, haj! –Molnár Zsófi lesz a feleségem, senki más. A tavaszra rakok össze
egy-két penészes forintocskát tulipános ládára, kék szemes viganóra,rámás
csizmára, aztán: te az enyém, én a tied, kasza, kapa… A többit nem mondhatta
el. A sok dalos leány egyszerre körülállta és arca felé fordította a tíz
körmét. Ilyen támadásra nem volt elkészülve és nagy zavarában alig vette észre,
mikor a megsértett Zsófi pulykaharaggal rontott reá és végig törölte rózsás
tenyerét a tollasodó arcán. Aztán csípőire tette kezeit, megpörgette a
szoknyáját a sóbálvánnyá vált Ferkó előtt. Szörnyű világosságot gyújtott a
harag a bolondító szemeiben; nem sok jót jövendölt belőle a legény.
Kellek-e
még ezután is feleségnek Tüske Ferkó? – kérdezte nagy haraggal,s az ujjait ott
billegette a Ferkó savószínű szemei előtt.
-
Dehogy kellesz, dehogy kellesz Zsófi – sietett a felelettel. – Soha
világéletemben feléd se nézek, csak most az egyszer dugd el a két kezedet;
nagyon csiklandozza a szemeit. – Parancsolsz még valamit, Zsófi?
-
Egy szót se, de azt olyan szentül megtartsd ám, mintha az oltár előtt a papnak
fogadtad volna. Érted?! Mert másképp…
Értem,
értem, hogyne érteném!... Pedig de kár, hogy ennyire a vesztemre törsz; hanem
majd eső után kéred a köpönyegemet Zsófi.
-
Nem tudom, ki szorul a köpönyegedre. Van nekem liliommal kivarrott mellesem,
abba gombolom be a szerelmes szívemet és úgy állok a Bán Sándor elé, a lelke
gyönyörűségére. Hej, Ferkó az árnyéka se lehetsz te annak a legénynek; nincs
annak párja sehol a világon, úgy érzi
Forrás: Alsó-lendvai híradó 1 évf. 9. sz. Alsó-Lendva, 1889.
március 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése