Só (számomra ismeretlen szerző): Karácsony este

Josef Izraels festménye

Kint hideg téli este van, mindenki siet haza, megrakodva ajándékokkal. Nyiri Dénes, a híres kaszinó alak is kénytelen ma már kilenc óra előtt eltávozni a kaszinó kényelmes helyiségéből. A rendes esti kártyaparti ma nem jött össze, a szolgák ma korábban kívántak az uraknak jó éjszakát, ők is siettek haza családjuk körébe a nagy ünnepet megtartani, mert ez az egyetlen est az esztendőben, amikor ők is szabadok.

Igaz, hogy Nyiri most bosszankodott afölött, hogy kénytelen a kaszinó kényelmét itthagyni, mikor ma oly nagy szüksége lett volna reá. Sajnálta is, hogy évekkel azelőtt ő volt az, aki indítványozta az igazgatóságnak, hogy legalább karácsony estéjén legyen zárva a kaszinó. Haj, de akkor még nem gondolt arra, hogy ő lesz talán az első, aki majd éppen akkor fog visszakívánkozni!...

Mogorván hagyta el a kaszinót. A szokásos karácsonyi borravalót is elfeledte átadni az inasoknak. Kiérve az utcára mindenkiben, aki mellette elhaladt, ellenséget látott és minden szemből azt olvasta ki, mintha mindenki azt mondaná most: „Neked nincs karácsonyod!”

Szökött, sietett mindenki elől. Végre a körút sarkán szinte megkönnyebbült, midőn egy bérkocsit látott meg. Azon akarta magát hazavitetni, de midőn megmondta, hogy Budán lakik, a kocsis röviden adta tudtára:

„Sietek haza, mert nemcsak a Nagyságos úrnak, de nékem is van családom!”

Pedig ha tudta volna, hogy csak volt neki felesége, családja, kik megunták a kicsapongó világfit.

Bár felesége számtalanszor kérlelte urát, hogy éljen már családjának is, nem tudta tovább tűrni a lealázó helyzetét. Egy szép napon két leányával együtt visszament vidéken lakó özvegy anyjához, urát otthagyva.

Nyiri tehát kénytelen volt továbbmenni. Villanyosra nem akart felszállni, valami bántotta, valami fájt neki. Kereste volna a setétséget, de mindenütt kivilágított ablakok, örömteli arcok néztek rá. Egy nagy keserűség fogta el és két hónap után csak ma jutott eszébe neki ismét felesége, családja, megundorodott önmagától e pillanatban, rohant, futott haza.

Elérvén elhagyott lakásába, ólomsúlyként nehezedett rá az elhagyatottságnak érzete. A múltban mily örömteli volt mindig ez az est. Eljátszadozott kis leányaival, feleségével és élvezte a családi tűzhely igaz melegét. De most! Öreg házvezetőnője settenkedik körülötte, az kínálja hideg vacsorával, nincs, ki fülébe súgja, nincs, ki megkérdezze tőle, mint más esztendővel:

„Ugye papa, nekem is hoz valamit a kis Jézus?!”

Mogorván tolta el magától a párolgó teát, még szivarja sem esett jól. Szökni szeretett volna innen is, de hová? Minden zárva, a kávéházak üresek és félt, hogy mindenki újra kérdőjelként fog rá nézni: „Neked hol a családod?”

Itt azonban nem bírta tovább. Minden csak a régiekre emlékeztette; minden csak a múlt szép emlékeit varázsolta szemei elé, már-már egészen aléltan ült angolbőr foteljében és hagyta magát ringatni a régi emlékekben. Már ez is jólesett neki, részben ez is kárpótolta.

Ezen állapotából az előszoba villanyos csengőjének szava riasztotta fel. Bosszúsan sietett ajtót nyitni. Nem tudta elgondolni, ki háborgathatja ilyen szokatlan időben… A postás volt, ki csomagot hozott.

Örömmel kapott utána.

Sokáig nézte, a címet többször elolvasta. Nem akart szemeinek hinni, hiszen ez az „Ő” írása!... Félt kibontani, de végre is rászánta magát – lassan, reszketve a felindulástól bontotta ki. Félve tekintette bele. – Végre egy levélke hullott belőle ki, örömmel kapott utána, többször elolvasta: „Kedves Jó Apánk! Boldog karácsonyi ünnepeket kíván: Margit és Ilona.”

Sírni szeretett volna örömében, de várt, keresett még valamit, de hiába! Csak a doboz alján selyempapírosba szépen begöngyölítve két szép papucs, rajta egy kis cédula: „Margit”.

Sokáig elnézte. Félt megfogni, örült neki, mint a gyermek fényes csecsebecsének, de nem mert hozzányúlni, mert azt hitte, hogy eltűnik. Sokáig nézte, míg végre keserűen tört ki belőle:

„Mily jó lett volna papucshősnek lennem, nékem is volna boldog karácsonyom!...”

Forrás: Aszódi Hirlap I. évf. 3. sz. 1910. deczember 25.