Azt hiszed: ha szemeiddel
Csábitón mosolygsz reám,
Szivem ismét lángra gyulad,
Ily csalódás, kin után? –
Hiszed-e, hogy a fa, melyet
Villámütés zúza szét,
Uj mosolyától az égnek
Visszanyerje életét?
Azt hiszed, hogy kaczérkodva,
Igérve boldog jövőt,
Gyönyörrel fogsz látni ujra
Térden, lábaid előtt? –
A virág, mit leszakitál,
- Hasztalan öntözgeted –
Csak elhervad némán, titkon,
Nem virit többé neked.
Nincsen már szemednek olyan
Bűbájoló sugara,
Hangodban nincs oly varázs már,
A milyen volt valaha.
Elveszitéd azt a fénykört,
Mely imával tölte be,
Nem vagy angyal, a mint hittem,
Csak gyarló föld gyermeke.
Szerelemről szóla ajkad,
Csókod gyujtott, égetett.
Hókaroddal átöleltél,
Ajkad esküt rebegett.
Most tudom, hogy nálad eskü,
Csók, szerelem könnyen áll:
Elhagyál mást énérettem,
S másért engem megcsalál.
Hagyd tehát a csábitó szót,
Hagyd a kisértéseket;
A csalódás vérző sebje
Szivemen már béhegedt.
Nem juthatsz szivembe többé,
Csend van ott, csend, nyugalom,
Egy érzés él benne érted,
És ez érzés: szánalom.
Forrás: Családi kör 25. szám – 1866. junius 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése