Meg van írva már az régesrégen
A tudósok porlepett könyvében,
Hogy az ember egész kisvilág…
Rajta szinte, mint a nagy világon,
Négy időszak őrlő férge rág;
Mert tavasz, nyár, ősz s tél leng fölötte,
És a téllel megjön szemfödője.
Vészek dúlnak a tenger vizében,
még bőszebek az ember szivében,
A kebelnek titkos mélyein…
Oh e tenger
hullámzó dagálya
Tőltesz a vad tenger vészein!
A midőn a szenvedély
hatalma
Az eszes lényt féktelen ragadja.
Nagy robogva száll a villám végig
De gyors lángja jobban még se fénylik
Mint a bosszu
lobbanó tüze,
Mely lecsattan hirtelen haraggal,
S vészre vészt szór vérszomjas dühe;
Nincs, mi gátul álljon mérge ellen,
Nincs, min mérge át meg át ne keljen.
Szép virágok tarkálnak a réten,
Mindannyinak köny remeg szemében,
És alattok – kígyó
rejtezik…
szép szavaknak csengése az ajkon,
És – ki hinné – mérges mindenik!
A szemekben részvét könnye csillog,
De a kebel kárörömtől vijjog.
Fagy borítja sarkát a világnak,
Még csak hire sincsen ott a nyárnak,
Örökéltü tél pótolja ezt…
Ily fagyos és zord az ember szive:
Lelkesülni szépre, jóra rest;
Csak akkor gyul olthatatlan lángra,
Ha az önzés fénye
süt le rája…
Óh! mikor jön az a boldog óra?
Majd midőn egy zengő égi szóra
Elnémul a szenvedély zaja,
A boszúnak villáma kialszik,
És felolvad a szivek fagya,
S a szent vallás éltető hevénél
A kebelből száz erényvirág kél…
Forrás: Tanodai Lapok III. évf. 7-dik szám 1858. február 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése