Ringasd el enyhe, édes álom,
S altasd szeliden lágy karodban!
Legyen csöndesség körülötte,
- Ki szárnyával szemét befödte –
Elég, ha lelkem
nála ott van.
Hunyd be szemed, kicsinyke csillag!
Sugáraid hiában égnek;
Távozz, siess el ablakától,
- Mért is ragyognál te,
ha fátyol
Borult egére szép szemének?!
Dalos madárka, légy te néma,
Míg sohaj ég keblében, ajkán;
Ne hallja szód’, ne hizelgésed’,
Én is ugy félek, hogy fölébred,
Pedig csupán nevét sohajtám.
Hallgassatok! szive zajához
Ne férjen gyarló, földi lárma!
Nem értitek ti, a mi ottan
Dobog halkan, dobog titokban, -
Ki tudja: mi van oda zárva?!
Hadd álmadozzék szebb időkrül,
Melyekre csüggedezve vára;
És lássa meg, hogy szenvedésbül
Leszen az üdv, melyen felépül
A boldogság – az ő szavára.
S ki alkotál szivet s szerelmet,
Hogy egyik a másikban égjen,
Ámbár kevés, de mégis vidd el,
S ültesd szivébe kezeiddel
Minden örömem’, s üdvösségem’!
Forrás: Családi kör 23. szám – 1866. junius 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése