Ezüstszínű holdas éjjel
Vigyázva tekintget széjjel,
Belép az út porába,
Hogy ne üssön zajt a lába.
A szivében kétség s remény;
Találkára megy a legény.
Terebélyfa sötét árnya
Ráborul a kicsiny házra.
Kicsiny háznak ablakában
Szőkefürtű fehér lányra.
Bokrok között a csalogány
Csattogja szerelmes dalát,
Az ablakban a szőke lány
Lesi-várja a daliát.
Olyan lázas, türelmetlen,
Oh! a férfi de kegyetlen,
Hogy nem repül, hogy nem siet
Ahhoz, kit nagyon szeret!
Ah! de hallga!
Kicsiny zajra
Eszmél a lány
S künn az utcán
Ajtó nyilik, kavics roppan,
A lány szive nagyot dobban,
Szemében örömköny akad,
Ajkára mohón tapad
A férfi csókszomjas ajka,
Míg a karja
A lány hófehér nyakát
Hevesen öleli át.
A lány szólna
Férfi csókja
Ám lezárja ajkát.
Liliom testét a csók tüze
Bizseregve járja át.
**
Szól a legény csöndes hangon:
„Én édesem, én galambom!
Mennyországom, Mindenem Te!
Úgy szeretlek, óh engedj be!
Úgy gyötrődöm, hogy kinlódom
Még elveszek ideki!
Testem lelkem vágy tüzének
Gyehennája égeti!
Engedj be hát, ne hagyj vesznem
Édes szentem, szép szerelmem
Veled leszek, el nem hagylak.
Naptól védlek, széltől óvlak!
Álmaid felett őrt állok,
Tűzzel-vizzel szembeszállok.
És ha a világ akarná…”
De szól a lány: „Esküdj meg rá!”
Pillanatra meglepetten
A legény most visszahökken,
Gondolkozik habozik még
De lelkében a vágy ugy ég,
És esküszik lassu hangon:
„El nem hagylak én galambom,
Veled leszek napon, éjen
Isten engem ugy segéljen!”
Csalogánydal, holdas este,
- Eskü hangja oly őszinte –
A lányt mámorba ragadja,
Csók tüzétől kábult agya.
Karját nyujtja álmatagon,
S a kalandort, a csábítót
Besegiti az ablakon.
**
Multak napok… - órák… - percek.
Hullt zizegő nesze hulló leveleknek,
Csak alig hallatszott az óriás zajban.
Mint, amikor sok méh van együtt egy rajban
Olyan volt a város. Siető emberek
Lármás sokasága. Az utazók, a terek
Képe az esőben oly mozgalmas, oly komoly,
Mint a megriasztott, fölijedt hangyaboly.
Ha a felriasztott ijedt hangyabolyba,
Hol mindenki siet, mindnek sok a dolga
Uj hangya érkezik fáradtan, betegen,
Nem kérdezik tőle: „honnan jössz idegen?”
Nem segitenek rajta, nem ápolják gonddal,
Nem is veszik észre, nem tudják, hogy ott van.
Szőke leány jár kel céltalan bolyongva.
Beteg fáradt testét csak alig vonszolja.
Aranyhaja kuszált, a ruhája tépeett,
Jött-jött szakadatlan, nappallá tett éjet!
A kit ugy szeretett, ki elcsábitotta,
Kinek becsületét, mindenét odaadta,
Aki megesküdött holdvilágos éjjen:
„Soha el nem hagylak, Isten ugy segéljen!”
Amikor megtudta, hogy kedvese anya,
Elment búcsú nélkül, vissza sem tért soha.
Szegény kicsi magzat, szégyenben született.
Ment egy jobb világba, nem élt csak egy hetet.
Az anyának sorsa szégyen és gyalázat.
Elhagyá egy éjjel a szülői házat…
… Szőke lány jár-kel fáradtan bolyongva,
Elcsigázott testét csak alig vonszolja.
Idegen városban, idegenek között,
Ha egyik meglökte, másikba ütközött,
Végre megszólitá (máshoz szólni nem mert)
A sarkon ácsorgó pirossapkás embert:
„Ugyan, kérem szépen, hol kaphatnék helyet?”
A kérdezett mosolyg, majd csakhogy nem nevet.
Azután megszánta látva nagy nyomorát,
A kezével mutat egy sokszinü táblát.
Megköszönte a lány, majd belépett félve
Az alacsony füstös üzlethelyiségbe.
Kérdezni félénk volt, csak hogy körülnézett,
Tudta meg, hogy a bolt „Helyszerző Intézet.”
Fáradtan csüggedten leült egy sarokba,
Míg a többi lármáz, hangosan vihogva.
Csupa éhes népség, helynélküli cseléd;
Arcukra a nyomor rányomta bélyegét.
Nyilik a boltajtó, elhallgat a lárma
Suhogó selyembe’ belép egy „Naccsága”.
Minden ujján gyürü, aranylánc nyakában,
Fürkészve néz körül a sötét szobában.
A szőke leányon megakadt a szeme.
Hajának aranya, arcának szépsége.
Tekintete riadt, lesüti a szemeit
Rögtön elárulja, hogy először van itt.
Kapva-kapott rajta, rögtön fölfogadta.
Szolgált-e már másutt, nem is tudakolta.
Nem kérte a könyvét, nevét sem kérdezte,
Kocsiba ültette és magával vitte.
Tiszta kis szobában mutat neki helyet.
Ruhákat hoznak be pompásat, diszeset.
Majd egyedül hagyja, mondja, öltözzék fel!
Várjon csak itt addig, míg szól érte, ha kell.
A furcsa bánásmód, a ruha díszei
Röpke pillanatra még föltünnek neki,
De olyan kimerült, nem bir gondolkodni
És a czifra ruhát fásultan felölti…
Mikor leszáll az est, fekete sötét,
Halk zongorahangok ütik meg fülét,
Kinyilik az ajtó, benéz rajt valaki.
„Maga az uj leány? a „Nagysága” kéreti.”
Szolgálatra készen megy a másik után.
(Megy a kárhozatba szegény szőke leány.)
Nagy kétszárnyú ajtó nyilik meg előtte.
Kiözönlik rajta a csillárok fénye.
Kacagás vegyül a zongora hangjába.
Most belép az ajtón a tükrös szobába.
Csendesül a lárma, elhallgat a zene,
Az uj leányra fordul valamennyi szeme.
Ő pedig kábultan ott áll egymagában
Borzasztó sejtelem ébred az agyában.
Sok éhes férfiszem, bántó sértő nyila,
Sok sóvár férfiajk bizalmas mosolya
Félelemmel tölti, könny csillog a szemén;
Reszketve áll szegény a szoba közepén.
Csak mikor az egyik, legéhesebb mind közt,
Ott hagyva a többit egészen mellé jött,
Derekát átfogta, fölsikolt borzasztót,
Minden erejéből föltépi az ajtót,
És ahogy csak birta rohant észveszetten.
Csak messze a büntől, csak el tova innen!
Végig az utcákon sötét hideg éjjel,
Ameddig csak birta könnyü öltönyével,
S amikor kimerült, mikor már nem győzte,
Amikor lerogyott sirva egy hidfőre:
Alatta hömpölygött a hatalmas folyam.
Olyan méltósággal, annyira nyugodtan,
Tükrében ragyogtak csillagok ezrei,
Kezdtek csillapulni lázas idegei.
Gondolkodni kezdett, hogy mi lesz a sorsa?
Válassza-e a bűnt? menjen a nyomorba?
Merüljön posványba csillogó ruhákkal,
Éhezzen hetekig beesett orcákkal?
Töprengett, hogy vajjon milyen lesz a jövő,
Nyomor avagy éhség, bűn, piszok vagy fertő?
De a kimerültség legyőzte, lebírta,
Szegény szőke leányt álomba ringatta.
Az álom szárnyain repült lelke haza
Abba az akácos csendes kis faluba:
Kicsi házukat a terebélyfa védi.
Semmi sem változott, hisz minden a régi.
Fehér lányszobája úgy van, amint hagyta,
Kis munka asztala, könyvei mind rajta.
**
Hideg északi szél hasitja a léget.
Az álmodó sóhajt, azután fölébred.
Ott találja magát hideg kövön fekve
Gyönyörü álomból a sivár jelenbe.
Előtte gyötrelem, mögötte szenvedés;
Nincsen belőle út, nincs onnan menekvés.
És a nagy víz mintha megértené szavát
Kitárja előtte hatalmas két karját.
Hívja, csalogatja, úgy vonzza magához.
Fölkel a szőke leány, - azután határoz.
**
A lapokban rövid, száraz rendőri hir,
Amit a riporter lélek nélkül megir:
„Öngyilkosság.” Tegnap jóval éjfél után
A Dunába ölte magát egy szőke leány.
Kilétét nem tudják, mert irást nem hagyott.
Kifogni nem birták. Elnyelték a habok.
Forrás: Aszódi Hirlap I. évf. 3. sz. 1910. deczember 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése