S. (ismeretlen szerző): Irma

- Töredék egy nyolcz énekes hőskölteményből -

Eltűnél, valamint egy bolygó-csillag, előlem

Hű fele lelkemnek! Nem tarthata annyi siralmam

Vissza, zomok könnyüim kérelmeim arra szerelmed

Nem birták, hogy, ölelt, egy pillantatra maradnál!

Igy láték – kínos páldázat! – az alkonyodó nap

Búcsusugára után esdő kék felleg öléből

Rajzani biboresőt – míg távul a zengeteg égnél

Bolygó villámok karikázva kigyództak az éjben.

Én is igyen sírtam – vércsöppet sírtam, utósó

Bélyegit a létnek. Te pedig véráldozat, ékes

Fürtöd alul forró csókkal kőltötted elájult

Lelkemet: ám csak alig üdülék, már hülve találám

Hév karolásodtól melegűlt ölem. Im te feledvén

Tiszted messze hagyál, haldokló nődet, ügettél

A rőt villámok dörgő térére, hogy elhúnyt

Testekből hágcsót készíts a menybe magadnak:

Sírba beteg nődnek! - -

Csend vólt a messze vidéken,

S nesztelen est. Komolyan barnúltak a százados ormok,

Függe magán a bús alkony szép csillaga kéklő

Menybe vegyűlt fejökön, pirulón mint lányka szemérme.

A halavány félhold játékos fénye szivemben

Olvadozó vágyát költé föl tiszta tüzednek.

S mentünk. Mint fiatal kikelet ha kicsalja virágit

Fényre üvegházból, kikelők a csarnoküregből

Agg szolgád valamír, kis Gyézád, záloga rényként

Tiszta szerelmünknek – s nyomodon könnyezve bolyongánk.

Hah! de haszontalanúl! Iszonyú képzelmek ütének

Agyba, midőn a helyt közelíténk, merre nyihongó

Ménedek elrohanál, kideritni kiváncsi világát

A szabad életnek. Patkódobogási lovadnak

Visznangzának ürült kebelem vadonában, utánok

Vérnyomokat hagyván. Hova, óh hova tüntetek-el hát

Napjai a bóldogságnak, soha vissza nem állók!

E közben, mert szóra kerűlt, enyhüle keservem.

S véltelen othonló csecsemőm jut eszembe, virága

Egy szép álomnak, mit sírom szélin aludtam.

S visszavetem szemeim – s hah egek! mint szörnyü Vezúvnak

Rémnyiladéki midön nekibőszűlt lángot okádnak

A riadó vak méjségből: ős csarnokod ormán

Nem másként dühödék a boszús szikráknak özönje.

„Fuss, de hová szabadon, hova kisded-emőtelen asszony?

Menj tova a ropogó üszkök fütsébe rohanván

Elmerevűlt csecsemőd vedd a máglyába karoda

S hozd-ki hogy üdvrezgő könyeit még lássad útószor –

Súgák angyalaim: - de nem én – inaimban elálván

Jéggé dermedezett a vér, s mint szótalan álványt,

Lábaim a remegés leköté; - térdemre borúltan

Húgatlan Gyézám szemeit markába borítá

És jajgó hangján egekig röptette imáját.

Míg Valamír a halantékán félszázad – időket

Képző aggastyán, tántorgón visszaijedvén

A kegyes istentől segedelmet várva, vigasztalt.

S ím megrezzen az éj. Halaványan hül-le az asszú

Őszi levél, mintegy sirdalt sziszeregve magának.

Feslenek a lombok – s mint éjfél réme, borongón

Tör-be balon, pisló lámpását tartva kezében,

Horkantó paripán egy hős – mert fegyvere, széles

Vérte, sugár dárdája, mi mást nézetne belőle? –

„Óh bajnok, ha szived nem aczél, bóldogtalan asszony

Asszonya e várnak, Sugadór neje, kéri segéded,

Kéri, ha üdvtelenen erkőlcs könyörűlni előtted-

Szólám, mint epedő kérés, mint esti imádság,

Könynyé fort szemmel, s fájdalmak bánatos ajkán.

És szemeit kémlém – szemek a szív képei – vélvén

A köyörű lelket hiven kitekintni belőlök.

De meghökkentem – mint lányka, ha ajka, tudatlan,

Mátka helyett idegen képen csattant-el, az éjben.

Arczai mert rejtvék – s gyanus örv burkolja valóját.

„Nyúgatról jövök én, Rákos térérül, Uradnak

Végszavait hozván, szép asszonyom. Őt hamar a sors

Marczona karja alá-tiprotta. Csapása pogánynak, -

- Légy nyúgott! – átfurta szüvét, hogy gyilkos örömmel

A fiatal nőnek, méjébe, leássa, reményét.

Ő oda már! de ne félj, lesz még hős a ki kihervadt

Arczodnak fényét kebelével vissza-kerítse!

Nincs most késned idő. Sugadór óhajtja, útószor

Hogy felfogd lelkét – s csókoddal lengjen az üdvnek

Tündér honja fölé miután végsőbe vonaglék.

Csak téged jajgat – kebeled még egyszer ölelni

Vérző szívéhez vég vágya. Reám biza téged,

Hogy meghoználak – kínosbbá tészi halálát

Az, ha te elmaradándsz. Nosza kelj nyergembe, iramljunk

Mint rohanó képzet, sebesen, mint éjszaki szélvész!”

Ezt ejté törököshangon. Mint lármaharangzaj

Szózati átjárák kétséges szivem. Utánok

A titkos sejtés igazúlt lelkemben – „O Hajnár!

Válaszolám, „bóldog néküled is Irma szerelme.

Értelek – érdekes ok birnod nem hagyta virágom

Mellyet rényes anyám Sugadór számára növesztett.

Távozz hát, poklok csábitó réme, ne kísértsd

Elvesztett Irmát, ragyogó ürügyekbe bovirtván

Üdvorzó vágyát czudar érzékednek. Előttem

Csak hiu álomkép a hajdan kéje; szerelmed

Képei csak festett rózsák Sugadórnak ölében,

És illattalanok!” - -

Valamír így vága szavamba:

„Asszonyomat hitető, csábok kígyója te, ocsmány

Terveden elfogtunk - - s könyörű szivedre továbbad

Nincs már szükségünk – bár fényes vára uramnak

Sóvárgó üszkök zsákmánya lön e szomor éjjel.

Még le-nem áldoza ő -. Nem bizzák hittelen ajkra

Hős Sugadór hunytát. Takarodj hát. Reszketeg e kar,

De végső erejét agyadon megbirja mutatni,

És pokoléjre riaszt – elomolsz mint nyomtalan nyék,

Hogy hazug ajkaddal nem fogsz csábítani többé!

Asszonyom ingatlan – s színlett ígékre nem ügyel!”

Dühre gyulott a tar, s kardját markolva, balomról

Ingatag istápom szomoran megdönti hegyével,

És legyogék a hű Valamír. Hófürtje lesujtva

Itta piros vérét. Kis Gyézád homloka menten

Barna redőkbe vonúl – s a hunytat kelteni készül:

„Kelj fel jó Valamír – szól a nemes árva – ne húnyd be

Bús szemed – ezt a rossz embert majd megveri Isten,

Csak kelj fel, ne aludj! Te vad ember, csúnya, mi bolygó

Szélvész hozta karod Valamírt hogy földre terítsed.

Ám én is mondom, takarodj, és édes Anyámhoz

Nyúlni ne merj – mert elkollantom ferde hüvelyked

És meghalsz. Igy a haragos kis Gyéza, szülötted

Mellem lép az alak, s unszol ménére -. Didergő

Karjaimat kapván kardot ránt. Jajgat a gyermek,

S barna szemén könynyel hímzetten rezge sugárban

Csillog a hű bánat. – Hevenyém a hantra hajoltan

Elhúnyt agg szolgád gerelyébe ragódzva, vitézül

Öszvecsapunk – küzdök mint nagy hős gyenge nejétől

Terhelhetik. És villám-fényt hánynak az átkos aczélok.

Ám miután elzúg füleimnél durva csapása

Fegyveremet kezeim közzül kitekerve kaczajjal,

Félhólt Irmádat ménén beragadja Gyulára! –

S itt ülök. Ők hányszor festem hű képzeletimre

A múlt rózsakorát. Óh hányszor vissza-varázslom

Bóldog napjaimat, mikor édes nézted elüzvén

E sziv förgetegéd – csókod meghozta nyugalmom;

És boruban tévedt napimat mind újra-teremtéd.

Eltünt békekorom! mi hiún kéjelgek a hajdan

Áldott emlékén – örömim mely búmba bekölti,

Bár árnyékuk után sikeretlen kapdos az elme.

Ím a bilincsre verő, s  mint mondád, játszi virányid

Képző égi szemek bú könyjét rezgve, behorkadt

Pillák árnya alatt, sugaratlan húnytan epednek.

S megjön az éj – jön az alkonyodat báj-gyermeke, színes

Képeivel – s meghozza csatád – meghozza világos

Fényjében Sugadórt – tört kópják – ronda aczélok

S vértetemek romján egyedül állítólag. Örömláng

Gyúzadoz istenülő kebeledben – s hősi vigalmad

Megtéreszt nődhez – kis gyermeked újra öledre

Kúcsolod – én sietek te feléd – s váladra borúlta

Hollófürteid arczaimat mejjedre takarják.

Te felölelsz – én meg viszlátunk csókjait égőn

Osztogatom; koszorút kötözünk a hősi babérra,

Mellyet ezer vész közt izzó küszdéssel arattál.

Igy csalogat halovány fényével az éjjeli álom –

S viradok: ah de te távul vagy, nincs senki köröttem

Csak szomorú falaim – s a kedves harczi karok helyt

Zsibbadt álmamból a könnyes hajnal ölel fel!

Ó Gyulavár, Gyulavár, kínok rémvára omolj – szét!

Átkozom agg falaid – s átok gyökerezze csiráját

Romjaidon örökévre ható! Ó szemtelen éjjel!

Melyben erőszaknak törvénytelen árja lezúzá

A becsület hidait – szeplőtelen Irma szerelmét!

Óh Hajnár, te hitet máslótt, rémszülte keresztyén,

Hát ez kellett még hogy váram üszögre emésztesd

A fene lángokkal, - ravasz örvvel orozni basához

Forrás: Jaczint Zsebkönyv 1. év. Szerkeszté és kiada Kovács Sámuel Eperjesen. Kassán Werfer Károly Nyomtató Intézetében 1836.