Titkon epeszt megint a bánat
S lelkem gyötörve égeti;
Az elszállt felhő újra támad,
És könyét ki nem öntheti!
Élesb a fájdalom fulánkja,
Mely véletlen szivembe tört,
Hogy fátyolt kell boritnom rája
S áldnom a kezet, mely megölt.
Oh hisz ittam én már gyakorta
Az élet ürömpoharát;
Lelkem, megtépte, megrabolta
Álszerető, hűtlen barát.
Derült, borult az ég felettem
S lassan lassan gyógyult a seb;
De annál, mely most érte keblem,
Egy sem volt még keservesebb.
Most egy könybe elmerülének
Az élet vágya, öröme,
S méreggé lőn a mult időnek
Gyönyörtől édes tengere.
Széjjelzilált, kihűlt a fészek,
Mely ekkorig védett, takart.
Nem látok mást, bármerre nézek,
Csak vad pusztát, csak zivatart.
Sem hold, sem csillag a sötétben,
Nem látni merre tér az út;
Nem a remény bolygó tüzét sem,
Az is elhagyott, kialudt…
Csekélység! mely mellett az élet
Mosolygva, könnyen elhalad,
S az én szivem bánatba mélyed,
Vérzik miatta, megszakad!
Forrás: Divatcsarnok 3. sz. 1854. január 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése