Leborulok zsámolyodnál, drága oltárképem,
S elmerengnék bájaidon,a míg csak tart éltem,
S ha felolvad árva lelkem a kin tengerében,
Te vagy nekem vigaszadó biztos menedékem.
Hű szerelmed volt szivemnek egyetlen virága,
És a halál örök telet boritott reája.
Meghaltál és veled együtt sirba van temetve
Minden, a mi engem még itt boldoggá tehetne.
Egyet mégis kiragadtam a halál kezéből:
fényes lelked, a mint rám néz a sugáros égből,
Ugy tekint rám bájos arczod lélekteljes mása –
Ez lett immár boldogságom egyetlen forrása.
Drága, szent ereklyeképen őrzöm ez emléket,
és a melyet annyi bánat tövise már tépett:
Szivemet ez fölragadja a magas egekbe,
S bánatim és szenvedésim el
vannak feledve.
Forrás: Családi kör 15. szám – 1866. ápril 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése