Gondolkodva ballagdogál
Árokháton a vén huszár:
Rongy a dolmán; rongy a mente,
Bajuszát még is kikente.
Kopott nadrág, lyukas kalap,
Átkandikál rajta a nap.
Bocskor is van; de nincs talpa,
A vén huszár mégis nyalka.
Hátán egy rongyos tarisznya,
Üres az is, semmi haszna;
Aztán a torka is száradt,
Éhezik is, el is fáradt…
Hányszor mondták neki: „Apám!”
Riktolja be kend paripám.”
Több ott a ló, mint kellene,
Most gyalog jár szegény feje.
Körül tekintget meg-megáll
S megint odább ballagdogál –
Egyet búsul – nem búsulna,
Ha paripája megvolna.
Szép lányokkal találkozik
Rájok néz és fohászkodik –
Mit ér a télnek a virág?
Fagyos éjnek a holdvilág?
A fény a gyászt megmutatja;
De fagyát el nem oszlatja.
Messziről jött a vidékre
Alig ismer rá e népre;
Mért is vágyott vissza lelke,
Midőn nincsen háza, telke?
Gond és bánat a jószága:
Odamaradt ifjúsága –
Egyet búsul – nem búsulna,
Ha ifjúsága megvolna.
Idegenek között megy el,
Szólnak hozzá, de nem felel:
Lelke egy néma drágakő
Foglalatja a mult idő…
S háborúra tér a beszéd,
Háborúnak hallja neszét:
Felvillámlik szemsúgára,
Oda kap bal oldalára;
De a kéz visszahull legott –
A vér erében megfagyott.
Ismét búsul – nem búsulna
Ha az oldalán kard volna…
Megy – s ráismer a csárdára
Melybe egykor annyit jára,
Melyben egykor úgy szerették,
Csaknem rózsába temették.
Most itten is csendes minden:
A régiből semmi sincsen!
Nincsen lárma, nincsen élet,
Nem látni mulató népet…
Elöregült a jó gazda,
Kevét megette a rozsda –
Némán szorít kezet vele
S szeme könyekkel van tele…
Mint visszamaradt napsugár
Itt megpihen a vén huszár,
S egyre búsul – nem búsulna
ha a régi világ volna…
(Mutatvány Sárosy Gyula
„Az én Albumom” című díszes emlékkönyvéből.)
Forrás: Tanodai Lapok
III. évf. 5-dik szám 1858. január 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése