(Longfellow)
Egy kissé félre az út felétül
A komor ősi lak setétűl.
Oszlopsoros vén csarnokára
Nagy nyárfáknak van vetve árnya.
Setétek a lépcsők; felettek
A tisztes lábas óra kettyeg:
„Mindörökké – soha többé!
Soha többé – mindörökké!”
Ott áll a setét szegeletbe,
Vas ujjaival integetve,
Goromba cserfa ketreczében,
Mint vén barát, ki szörmezében
Keresztet vet – s búsan susogja
Az átmenőknek intő hangja:
„Mindörökké – soha többé!
Soha többé – mindörökké!”
Nappal lágyan foly hangja széjjel;
De ha jő néma rémes éjjel:
Mint lépések viszhangja, koppan
Végig az üres csarnokokban,
A kövezet s padlat hosszába
Mindenik ajtón bekiáltva:
„Mindörökké – soha többé!
Soha többé – mindörökké!”
Jó s rosz napok során itt állott,
Ha születés – avagy halál volt.
Annyi sors s idő-változatban
Ez óra állt csak változatlan,
És mintha mindent tudna, látna;
E jósigéket mondja váltva:
„Mindörökké – soha többé!
Soha többé – mindörökké!”
Itt víg gyerekek futkosának,
Jártak ábrándos ifjak, lányok!
Oh drága órák! oh arany nap!
A szivek csordulóba vannak!
De mint fösvény, ki pénzt számlál –
Hangzott egyre e szép óráknál:
„Mindörökké – soha többé!
Soha többé – mindörökké!”
Fehér ruhában, - e szobába
Jött násza éjén a szép mátka,
Ama teremben feküdt, árván,
A sárga halott, fehér párnán…
s a gyászimára jövő csendben
Az óra rémes hangja kettyen:
„Mindörökké – soha többé!
Soha többé – mindörökké!”
Most a lakók mind szerte szórva,
Ki világgá, ki meg a porba.
S ha kérdezem, búsan magamban:
„Ah összejőnek-e újonnan,
Mint jobb napokban régen-régen?”
Felel az öreg óra nékem:
„Mindörökké – soha többé!
Soha többé – mindörökké!”
Mindörökké! de majd csak ott, hol
Mentek leendük bútól, gondtól,
Hol minden sebet gyógyír köt bé…
örökre ott… Itt soha többé!
Az öröklét, a roppant óra,
Ily választ ad, a kérdő szóra:
„Mindörökké – soha többé!
Soha többé – mindörökké!”
(* A „Külföldi
Lant”-ból.)
Forrás: Az Ország Tükre 28. szám Pest, 1862. dec. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése