(Szavalja Balassa
Bálint a „Dobó Katica” czímű népszinmű árulási jelenetében)
Gyászban van az özvegy asszony,
Fekete a ruha rajta,
Hej de sokkal feketébb még,
Sötétebb még búbánatja.
Szomoruan gondolok rá,
Hogy mennyire el van hagyva;
Szemem elfutják a könyek,
Hej mert az a szegény özvegy
Mindnyájunknak édes anyja.
Idegenek, kegyetlenek,
Laknak a házában, földén,
Szent képeit, szokásait
Kegyetlenül összetörvén;
S hogy Istenhez se szólhasson,
Temploma mecsetül adva.
Nincs egyebe, csak a könyek
Oh szegény elhagyott özvegy,
Mindnyájunknak édes anyja.
Tövisekkel van kirakva,
Tövisekkel drága teste,
Ruházatja ékek helyett
Piros vérrel van befestve;
Lánczát – mert itt nem terem más,
Messze Stambul fala adja;
Ellensége, a ki jön-megy.
Oh szegény üldözött özvegy,
Mindnyájunknak édes anyja!
De nem fájna neki mindez,
Elviselné mindezt végre,
Oh csak a saját fiai
Tőrt ne vernének szivébe;
Oh hogy saját gyermekidtől
Még tőlük is el vagy hagyva,
Én szegény eladott anyám,
Én szegény elárult hazám:
Mindnyájunknak édes anyja!
Forrás: Az Ország Tükre 1. szám Pest, 1862. jan. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése