2018. dec. 1.

Horváth Béla (1908-1975): Hadi árva




Én hadi árva voltam, hadi árva.
Anyám hajnalban ment a hadi gyárba.
Hallottam hajnalonta, komor kisfiú,
Hogy hördül a csavargyár.
Így lett belőlem örök forradalmár.

(Forrás: Látóhatár IV. évfolyam,1953. 1. szám)

Horatius (i.e.65-i.u.8): Boldog az éltében...




Boldog az éltében, kinek a föld gondja fejében
Nem sokasítja baját, van tüze, háza saját.
Szánt, mezején ülhet, palotákat messze kerülhet,
Van veteménye verem, kerti gyömőlcse terem.
Nem hozat ő fonttal boltból laskát darabonttal;
A makaroni levét únja, nem érti nevét.
Őrzi kicsiny honját; rabotája megadja vagyonját,
Otthon-sűlt kenyeret hányni tejébe szeret.
Főz veteményt; a tőlgy tejet ád; gabonát terem a völgy.
Hízik ezektől araszt egy hazabéli paraszt.

(Ford.: Gyöngyösi János, megj. 1790.)

*

Megjelent Gyöngyösi Jánosnak Magyar Versei, melyeket külömb-külömb-féle alkalmatosságokra készített című kötetben. A töredékes fordításokból álló sorozatnak ezt a címet adta: Egynéhány deák verseknek magyar fordítás szerit való követése. Formája leoninus, amelynek Gyöngyösi volt bámult és ócsárolt mestere a XVIII. század végén.

*

Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Sextus Propertius (Assisi, Kr. e. 47 körül - Róma, Kr. e. 14 körül): Az elvesztett napló




Hát bizony elvesztettem a kedves, okos kicsi naplót
s annyi csodás jegyzet nyomtalanul odalett.
Éveken át forgatta kezünk, míg ócska, kopott lett,
s bárha pecsétje se volt, hitt neki szörnyen a szív.
Nélkülem is gyakran kicsikarta a lányka szerelmét,
nélkülem is szólt már válogatott szavakat.
Drága, nehéz aranyék nem verte ki egyszerű sarkát,
durva viaszk volt csak s kéreg a két födele.
Mégse hagyott cserben soha eddig s általa értek
mindig a leggyakoribb, legragyogóbb sikerek.
Jól emlékszem, utóbb ilyenek voltak beleírva:
„Lusta, haragszom rád! Vártalak este soká
s nem jöttél. Valahol csinosabb asszonyra akadtál?
Vagy rólam költött csúf híreket valaki?
És ilyenek: „Gyere el ma, együtt mulatunk, heverészünk:
Amor ez éjjel akár hajnalig is befogad.”
S végig, amit kisüt egy kicsi lány, okosan, leleménnyel,
hogyha találkát tűz és enyeleg hamisan...
Jaj nekem, ó, - tán már valamely uzsorás buta számsort
írt bele s őrzi sivár üzleti könyvei közt!
Pénzt, aranyat fizetek, ha ki visszakeríti e könyvet!
Mit neki pár kusza sor pénz ragyogása helyett?
Fuss, kölyök, ezt hirdesd ki öles felírással a póznán
s írd oda jól, hogy urad lakhelye: Esquilinus!

(Ford.: Dsida Jenő)

Tibullus (i.e. 55-19): Hatodik alagya




Szűntelen ingerlesz, te, reám mosolyogva tekintvén,
Oh szerelem, mégis durva vagy és te komor.
Vagy mit akarsz te, szilaj gyermek, velem? éjha, dicsőség
Istennek kezeket hánni az ember után?
Tőr, hurok ellenem áll; mert nincs tudtomra, kit ápol
Délia, mást csalfán éjjeli csendbe rekeszt.
Ő ugyan egyre tagad mindent; de ki hinne szavának,
Engem is ő folyvást férje szemébe tagad.
Én, nyomorult, feladám, mint kell megcsalni az őrzőt,
Ez leckém által megnyoma íme veszély!
Mellyel okot költött, egyedűl mint hálna magában;
S mint zörgés nékűl ajtaja sarka kinyílt.
Fű-levet, írt adtam, mellyel kéksége eloszlott,
Amit enyelgés közben Vénus az arcra harap.
Ám te, csalárd hölgyed vak-tyúkos férje, te engem
Tarts mellette, nehogy több vita érje fejed!
Hogy sokat egy fiatal dícsérjen nyelve, ne engedd;
Azt se, hogy álmában mejje kitárva legyen,
És ne kacsingasson; ne is írjon cslfa betűket
Újja az asztalodon bor-leve dűlte után. - -

(Ford.: Perecsényi Nagy László, 1818.)
*
Az Álbius Tibullus versei című kötetből
*
(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Sextus Propertius (Assisi, Kr. e. 47 körül - Róma, Kr. e. 47 körül): Búcsú Cynthiától




Asszony, rászed a szépségedbe vetett bizodalmad,
én cselekedtem, hogy ekkora benned a gőg.
Vak szerelem dicsért dalaimban, Cynthia, eddig:
orcám szégyene ég mindama verseimért.
Hirdettem, hogy a tested ezer buja báj keveréke,
a szerelem mindent kétszeresen mutatott.
Szóltam a bőrödön átlehelő, üde hajnali pírról,
mely csupa kendőzés volt, ügyes álvirulás.
Mit szívemből semmi baráti tanács ki nem ölt és
thessali jósnő vén ujja ki nem kuruzsolt:
- aegei hullámok zivatarvert vándora, vallom
önként és szabadon, - már kivetem magam is.
Megbabonázva, Venus tüzes üstje fölött aszalódtam,
hordtam láncokat is hátracsavart kezemen.
Íme, virágkoszorúzta hajóm már horgonyokon ring,
sok csúnya zátony közt mégis öbölbe futott.
Tépázó vihar ájulatából éledek újra
s összecsukódnak mély, tűzbe borult sebeim.
Ó, hideg ész, ha te isten vagy, már csak neked élek,
Jupiter úgyse figyel semmi imámra: süket.
Énrajtam kacagott a világ valahány fecsegője
s víg lakomáikon én voltam a friss csemege.
Szolgád tudtam lenni, kezes rabod, asszony, öt évig, -
nagy hűségem után fogsz te jajongani még.
Könny sem igéz már, ismerem ezt a fogást, kitanultam,
csalni akarsz, ha zokogsz, Cynthia, csalni akarsz.
Én is sírnék most, de galád szavad elveri búmat,
hogy viszonyunkat még holta után se kíméld.
Ég veled, ajtó, melyre sosem sújtott le az öklöm,
és te küszöb, mely sírsz már szomorú szavamon.
Téged a titkolt évek súlya gyötörjön el, asszony,
s rútan lepje be szép arcod a sok kusza ránc!
Majd, ha iszonnyal nézed a ráncokat ócska tükörben
s tépni szeretnéd gyér, őszbevegyült hajadat
s tűrnöd kell, hogy a gőg kitaszít és sértve lefitymál,
bánni fogod keserűn mostani tetteidet!
Ezt jósolja neked haragos versemmel a végzet.
Térj már észre: a kor elviszi bájaidat!

(Ford.: Dsida Jenő)



Horatius (i.e.65 - i.e.8): Melpomene músához nevének örökre fennmaradásáról




Munkám végbe vivém, melynek az érceken
Tartóssága kitesz, s győzi magas torony
Égig nőtt tetejét. Sem haragos szelek
Azt, sem zápor esők, sem siető napok,
Sem más bús esetek meg nem emészthetik.
Teljességgel halál nem temet engem el:
Testem sírba leszáll: fenn marad a nevem:
Énrólam soha nyelv szóllani nem szünik,
A főpap valamíg a Kapitólium
Dombján, s Veszta kegyes szűze felhágni fog.
Aufidnak vize megy merre zajogva le,
És amerre paraszt népet igazgatott
Szűk vízzel tehetős Daunus, az híre fog
Száguldozni, hogy én a görög ajkra mért
Verset bévezetém Róma vidékire,
S ő nyelvére fogám: Tartsd magadot reá:
Érdemmel keresett gőgöd elővegyed:
Delfusból eredő zöld koszorút arass,
És önként fejemet, Melpomene, kerítsd.

(Ford.: Baróti Szabó Dávid, megj. 1777.)

*

Ódák III. 30. Megjelent az Új mértékre vett külömb versek című kötetben.
görög ajkra ért verset... - a görög lírai versformákra utal Horatius, melyeket ő honosított meg a latin költészetben. Baróti Szabó Dávid a magyar verselést gazdagító költő öntudatával adja ki ezt az ódát abban a kötetben, melyben először közöl klasszikus időértékes verseket.

*

(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I. kötet, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)


Őri István: Régi dicséret




Légy velem, Uram, ha közel az éjjel,

hogy megküzdhessek a sötéttel!
Elcsüggedt kezem égre emelem,
könyörgöm Hozzád: Uram, légy velem...

(forrás: mek.oszk)

Őri István: Szomjazom, Uram!




Az emberélet útjának felén
Kietlen, tikkadt sivatagba értem én
Átkozott a nap, mi ide elhozott
Átkozott a kékség,
Mit a nap gyilkos tüze rám boltozott!
Sem fűszál, sem szikkadt ág, mi betakar
Az őrült szél játszik velem, rőt homokot kavar
Testem megremeg, a földre lezuhan
Néma kiáltás hagyja el ajkam: Szomjazom, Uram!

Féreg vagyok már, száz lábam nőtt a homokon
Azokkal csúszom vélt célom felé
S közben ismerős korbács ütéseit érzem hátamon -
Messze, úgy látom, zöld ág virul
Ott a víz, ott az élet
S ott legel a Húsvéti Bárány is jámborul
A csalóka remény utolsó erőt ad nekem
S egyszerre itt van előttem, csak kell intenem
De a szikár homok belepi homokba vájt utam
Ha nem segítesz, meghalok, szomjazom, Uram!

A zöld mező emlékeimben létezett
Nem megyek tovább, testem haza érkezett
Szemem becsukom, a szél dombtetőre ül
A puffadt nap lassan nyugatnak szenderül.
Halk kopogást hallok, s lelkem máris nyitva van
A bűn kifolyik rajta, mint sűrű gennypatak
Kósza kérdést fogalmaz kiszáradt agyam:
Hogy lehet, Uram, hogy Téged elhagytalak?
Mi volt az életem? Most csak álmodom?
Miért nem éreztem eddig, hogy szomjazom?
A sivatagban hűs forrás fakad
Érzem édes ízét, s hogy valaki megragad
Élet sarjad a homokból s élettel megtelik
A gyűlölt port fák, virágok, erdők elnyelik
S én csak iszom, iszom, abbahagyni nem tudom.
Lassan csillapul szomjam, Uram
S mert oly édes forrásod vize,
Hogy vele a mérték be soha nem telik
Csak hallgatom szavad boldogan
S minél tovább csüngök ajkadon,
Szent igédre, Uram, annál jobban szomjazom!

(forrás: mek.oszk)



Bajza József (1804-1858): Esdeklés




Ah ki adja vissza nékem
Ífjuságom napjait
S elvirúlt tündér vidékem,
Ah ki adja vissza nékem
Éltem istenálmait?
Nem lelem fel földön, égen...
Ah ki adj a vissza nékem
Ífjuságom napjait?

Szilágyi Domokos (1938-1976): Tedd, hogy szeressem




Tedd, hogy szeressem magamat.
Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
Ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem,
Szívem,
Ne szélsőségesen, de híven.
Ne ily szeszélyesen, de hűn.
Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
Én ósdi-keserédesem,
Kencétlenül is ékesen,
Hogy a világ minden éke sem ér föl vele.
Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad szeresse,
Tedd értem, magadért,
Te tedd kibírhatóvá ezt az életet.


Kiss József (1843-1921): Harmatért




Harmatért esdünk,
Szállva elédbe
Mint ős hajdanán,
Midőn kerestünk
- Sivatag népe -
S majd elepedtünk
Csepp harmat után.

Szomjas mezőkre
Üditő balzsam
A te harmatod;
Hullasd a rögre
Kelő hajnalban,
Hullasd a kőre
S áldás fogan ott.

Hullas szivünkbe
Égi malasztod,
Szent szerelmedet,
Ha tépve, üzve
Mint a harasztok
Szivünk a harczok
Közt elernyedett.

Harmatért esdünk,
Szállva elédbe
Mint ős hajdanán,
Midőn kerestünk
- Sivatag népe -
S majd elepedtünk
Csepp harmat után!

(Forrás: Kiss József: Ünnepnapok - Bp., 1888.  Franklin-Társulat nyomdája)

Balassi Bálint (1554-1594): Könyörgés




Adj már csendességet,
lelki békességet,
Mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet
Óvd bútul szívemet,
Kit sok kín fúr.

Sok ideje immár,
Hogy lelkem szomjan vár
Mentségére;
Ne hagyd, őrizd, ébreszd,
Haragod ne gerjeszd
Vesztségére.

Nem kicsiny munkával,
Fiad halálával
Váltottál meg:
Kinek érdeméért
Most is szükségemet
Teljesítsd meg.

Irgalmad nagysága,
Nem vétkem rútsága,
Feljebb való:
Irgalmad végtelen;
De bűnünk éktelen,
Romlást valló.

Jóvoltod változást,
Gazdaságod fogyást
Nem érhető,
Ki engem, szolgádat,
Mint régen sokakat,
Ébreszthető.

Nem kell kételkednem,
De jót cselekednem
Igéd szerént.
Megadod teljesen,
Mit ígérsz kegyesen,
Hitem szerént.

Nyisd fel hát karodnak,
Szentséges markodnak,
Bő tárházát,
Add meg életemnek,
Nyomorult fejemnek
letört szárnyát.

Repülvén áldjalak,
Élvén imádjalak
Vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván
Haljak meg, nyugodván
Bűn s kín nélkül.

Bíró Pál: Anyám kórágya mellett




Boldogságos Isten!
Tekints jó anyámra,
Kit nehéz betegség
Sorvaszt a kórágyba’.
Bágyadt szemeire
Küldj enyhitő álmot,
Hisz’ szenvedéseit
Te tudod, te látod...

Hozd meg erejét az
Ártatlan öregnek,
Kinek vérző szivét
Annyi gyász törte meg;
Ki oly régóta – hajh!
Örömöt se látott...
Egész  élte remény –
S szenvedésből állott!...

Óh, nézd elhagyatott,
Bús árvaságomat!
Ne mérd fejemre
Legnagyobb csapásodat...
Isten, te tudod, hogy
Drága jó anyámon
Kívül – senkim sincsen
Ezen a világon!!...


Monostori Hugó: Új Miatyánk



Védd meg Uram az élők igazát,
Többen vannak, s hazudnak a halottak,
Pusztul a szó, növekedik, a csend,
Mi megfogytunk és ők megsokasodtak.

Nem hallgatunk – hallgasson a halál,
Nem békülünk – béküljön, aki hallgat,
Védd meg Uram az élők igazát:
Örök erőt, ne örök nyugodalmat.

A föld az eljövendőké legyen,
Néped fáklyája nap, törvénye élet,
Szakíts termő sebet a földeken,
Élő forrást a szomjazók hitének,

Legyen örök a Te akaratod,
Világteremtő, éltető hatalmad,
Te tűzted az egekre a napot,
Te adtál az életnek birodalmat.

Védd meg Uram az élők igazát,
Napfényt, erőt, szerelmet, boldogságot,
Tartsd meg nekünk Uram az életet,
Mert egy az élet s az a Te országod.