Jégmezők felett didereg a tél,
havas, görnyedő vidéken,
s csak egy kismadár dala
(mint gyűrt pántlika az égen),
az sír, az kiált elhalón…
Csöndes minden más, mint a lélek üstje,
és azt visszhangozza csak
amit a madárka jajong,
a lét, e darabka ezüstje
a puszta-tél zömök-zord havon…
Szép a néptelen üresség,
a madárdal, ami messzi-csüngő
könnyű fátyol-szüzesség,
s a sóhajtás, mint nesszre fölvarrt kincstár,
csak sír, mint egy szomorú arcból
könnyező világoskék szempár…
Most megölelhetnél, – hallod?
csak úgy… a semmiért…
Csak úgy, hogy nem is kérded meg: “miért?”
Hisz’ átjár árván a reggel, – ami itt hagyott!
S a téli fagyban párolgó sóhajod,
mint pihegő-zöld lomb a szívembe áthajol…
(Forrás: http://rajnainet.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése