Egy pusztaságban pár nyöszörgő vándor
hevert gyötrődve, szomjasan.
Csupán egy szép leányka tűrt,
tűrt szótlanul, nagy éjlő
barna szemekkel, mert a szomjúságnál
jobban gyötörte őt a szánalom.
Ekkor a kigyúlt
láthatár mögül
egy ismeretlen férfi nőtt elébük,
ki mutatóujját nyújtotta nékik.
A reszkető ujj hegyéből nagy cseppet
serkedt a vér, serkedt, nőtt és lehullott,
lehullt a homokba.
Csodálva nézte valahány az embert,
ki állt, csak állt míg csöppre-csöpp szakadt
ujjából a fövényre,
s mindannyiszor, ha megindult a forrás,
sápadva borzadt össze. Ámult némelyik,
a mása felnyögött: Kigúnyol!
De fennen szólott ő, kihunyó tűzzel:
Igyatok hát! Értetek vérzem el!
S felelt a lányka, míg ő halálra vált:
Víz kell nekik!
(Ford.: Hódsághy Béla)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése