Puskin (1799-1837): Egy virágszál

 
Elszáradt, elhervadt kis virágot
Találtam egy könyvben lapozva
S most róla mindent tudni vágyok,
A lelkemet belengi sorsa.

Mikor virult, hol s melyik évben?
Sokáig élt? Ki tépte le?
Hogy halt meg? Szép vagy durva kézben?
S e könyvbe mért került bele?

Boldog találkozás tanúja,
Vagy bús válásé, - nem tudom.
Magányos vándor esti búja
Sejlik talán e szirmokon?

Hol él a nő? A férfi hol jár?
Régmult sorsukba vajh ki lát?
Vagy talán ők is porlanak már,
Miként e porladó virág…

Fordította: Lányi Sarolta

Forrás: Új idők 53. évf. 10. sz. 1947. márc. 8.

A bakcsiszeráji forrás (Költői beszély Puskintól)

 
Fejét Girej lehajtá mélyen
S csibukjából füstöt vetett.
Ott állt a zordon khán körében
A szolganép. Oly néma lett
Körülte minden, mint az éjjel.
A szolgák mind reszketve álltak
Haragot, bút látván a khánnak
Sötét arcán. Akkor kezével
Intett gyorsan és izgatottan. -
És az udvaroncok legottan
Eltünének mély hajlongással.
A khán nem lévén együtt mással,
Nagyot lehelt. A láng szemében
És arcának mord éjjelében
Most elárulta, hogy szivének
Belsején viharok kelének.
Mint a midőn a vészes felhő
A lázadt öböl tükrén feljő.
Hát mért lelkén e zivatar?
Fris babérra vágyik talán,
És ismét harcolni akar
Oroszok s lengyelek honán?
Vagy bősz boszuvágy gyötri lelkét?
Fékezni kélszül lázadt sergét?
Genua ravaszságát hallja?
A hegylakóktól nincs nyugalma?
Oh nem! Keblében föl nem támad
A csaták dicsősége már.
Keze a győzelemre fáradt,
S vágya a harctól messze jár.
Vagy a hárem kéjbörtönében
A szigorú őrök dacára
Árulás van, s egy lányka épen
Most szeretett egy franciába?…
Oh nem, háremében Girejnek
A nő rab, nincsen akaratja.
Még álmukban sem merészelnek
Nézni idegen férfiakra.
Az odaliszk minden szépsége
Unalomól folyton emésztve
S egész világtól rejtve van,
S gondos örök által vigyázva,
Mint Arábia szép virága
Az üvegház szobáiban.
És napjaik és éveik
Rohanva tünnek ah! Tovább
És vélük gyorsan eltelik
A szerelem s az ifjuság.
Az órák oly lassan haladnak,
Egy nap, mint más nap mindörökre,
Restség s kényszer percig se hagynak
Időt valódi örömökre.
Néha, vágyván az élvezetre,
Az ifjú hölgy önmagát csalja;
Pompás ruhákat vesz fel s vet le,
Tréfál, nevet s rákezd a dalra.
… Majd zöld szőnyegen ábrándoznak,
Árnyában roppant plátánoknak,
És hallgatják a szökőkútnak
Loccsanását, s nézik mint futnak
A patakok, - de mindenütt
A sötét eunuch jár velük.
Lehetlen tőle messze menni,
Figyelmét el nem futja semmi.
Szeme s füle, bárhová mennek,
Nyomukban van; a khánnak enged
Tompult szive s agya csupán,
Mert előtte legfőbb a khán;
Ennek minden parancsát szintén
Korán parancsának tekintvén.
Gúnyt megvetést, utálatot
Tür, mint az élettelen képek.
A szitok rá sohsem hatott,
Nem a kérés, nem hizelgések.
Füle süket az esdeklésre,
S szeme vak minden könyezésre.
Ő Éva ifju lányait
Rég ismeri s elfogulatlan;
Jól tudja álnokságait,
Ha szabad, vagy hazár alatt van.
Szerelmet sohsem érezett.
Szép arc sohasem hatotta meg.
Nem tudja, mi a nő, a férfi,
A hölgy báját csak úgy itéli
Meg, mint ő látja: - zordon őre,
És kérlelhetlen kísérője.
Ha a lányok hő nyári délben,
Bontott hajjal, mely rezg a szélben,
Kristály-tiszta patakba szöknek
S plátánok árnyában fürödnek:
És kéjes tagjaik körül
A tiszta hab le- s föllebeg,
Az eunuch fenn a parton ül -
Előtte meztelen kecsek.
De a szépség rá mitse hat, -
Szine jég-arca zord marad.
A gyanú e mogorva társa
Éjjel körüljár a háremben,
s hogy az odaliszk álmát lássa,
Minden szobát átvizsgál rendben,
Álombesédükre figyelve:
Vajh nincsenek-e érdekelve
A khánon kül más férfi által?
A szőnyegen nesz nélkül járdal,
S kémjáratát suttomba’ tévén,
Hosszan hallgat minden ágy szélén…
Titkon jött, titkon is megy el,
Rejtett ajtón; jaj, a kivel
Elárultatja öntudatlan
Hangja, hogy keble másért dobban!
Ebben Girejnek nincs kétsége…
Hát mért e gyötrelem szivébe’?
Ki van aludva rég csibukja.
Az ajtóban állt eunuchja,
S várván urának intésére,
A khán előtt alig hogy mére
Lehelni is; zord arcot öltve
Szögi sötét szemét a földre.
Most szótalan fölkelt a khán,
S a szobák feltárt ajtaján
Őt a hárembe vezérelte,
Hol hajdan legtöbb kedvét lelte.
A szökőkút medencéjének
Körében, perzsa szőnyegen,
Gazdag ruhában ott ülének
A nők, - várták a khánt, s a lenn
Kristályvizben uszó halakra
Néztek vidámon dévajkodva.
A kút márvány medencéjére
Olykor-olykor egy gyürü ér le;
Ezért felszinre jő a hal,
S fenn a loccsanó habba hal.
Most egy edény jár kézről-kézre,
S fölséges illat kél a légbe.
A leányok kezdenek dalra,
A szerelem üdvét dalolva:
*
* *
T a t á r d a l

Az ember kárpótlást arat,
A könyért, mit bujába’ sír.
S bármily kínt szenved itt alatt,
Mekkában boldog a fakir.

És boldog, ki véres csatán
A nagy Dünánál hulla el,
A paradicsom csarnokán
Szép lány várja szerlemivel.

De legboldogabb idelenn,
Kit nyúgalom, s te  háreméj
Büvrózsája – Száréma! Ten
Sziveddel boldoggá tevél!
*
* *
De a szerelem csillaga
Száréma mért nincs ott maga?
Halvány arcán foly könyek árja -
S nem is hallgat ön dicsdalára.
Ily gyász sohsem volt e kedélyen!
Mint büszke pálma, melyet mélyen
Sujtván a vész, zöld lombját veszti:
Szép fejét búsan leereszti.
Boldogságának vége, vége!
Girej ki eddig érte ége
Megcsalta őt.
S mérközni véled 
Ki mert, Georgia leánya?
Hiszen szemed éjnél sötétebb,
S fényesebb, mint a nap sugára;
S hajfonatod, mely ragyogó -
Liljom-homlokod kétszer éri.
Nyakad fehérebb, mint a hó…
S ki tud oly olvadón beszélni, -
S oly lángerővel, a mely bájol -
A szenvedélyek hatalmáról?!
Lehet-e, hogy a ki bír téged,
Csak nézzen is más szépségekre?
S mégis! Girej rád feledséget
Borit, s hideg minden kecsedre -
A khán éje sivár magányban
Egy ideje azért telik le,
Mert a kastélyban egy leány van -
Lengyel herceg-családnak éke.
*
*   *
Virítva szűzies fényével, 
Gyermek kedéllyel, gyermek évvel
Nem régen még szülőhonába’
Volt Mária, ah! Messze-messze!
Ősz apja büszke boldogsága, -
Ki őt vigaszának nevezte,
S ápolta, míg e kort elérte.
Vágyát az ősz paranccsá tette;
Élt, aggódott csupán csak érte,
S nem kívánt mást, mint hogy felette
A sors nyom nélkül szálljon el,
Mint hajnala szép kikeletnek;
Lelke láthatárára fel,
Tünő árnyékok sem kelhettek.
Hogy így az i fju évek képe,
Mikint baráti hagyomány,
Maradjon fönn az ő, s a lány
Sokáig tartó emlékébe’.
Bájos lénye, s kedves mozgása
A boldogság képének mása,
A mely szemének kék egén
Lángolt, mikép napból a fény.
S ritka szépségü alakjának,
Mit nyert a sors szeszélyitől,
Fényt a művészetek adának:
Ha hárfáját ragadta föl
És megcsendült a bűvös ének,
Az estély minden vendégének
Szivébe gyújtó szikrát szóra.
Apjánál nem egy főúr szóla
Immár kezéért a leánynak.
És az ifjak közöl – de hánynak! -
Keblébe’ forró vágyat keltett.
De ő nem ismert még szerelmet;
Kastélyában kedves apjának,
Környezvén meghitt emberek,
Derült volt mint egy vig gyerek.
S napjai játék közt folyának.
De hirtelen csak néhány napja,
Lengyelhonba vizáradáskint
Tört a tatárok vad csapatja,
És szerteszét hullámza tüstint,
Mint kalász-égés a mezőben.
A harc dúlt, rombolt rémítően.
Minden disznek lőn szörnyü vége,
S a zöld mezők nehány nap mulva
És a falvak szót vannak dúlva, -
S az ős tölgyerdők hamvig égve.
A kastély puszta, néma; már
Tőle Mária messze jár.
S a kápolnában, mely hona
A hercegcsalád sok ősének,
Uj síremléket helyezének:
Rajta cimer és korona!
Mária apja nyugszik ottan…
Mária meg hajh! Hol jár mostan?!
Csillaga eltünvén a háznak,
Benne idegenek tanyáznak,
A kik csak rablás után járván
Szolgálnak a tatár khán jármán
S a puszta táj utolsó zsirját
Ily szemtelenmódon kiszivják.
Oh jaj! A Girej háremterme
Roszabb számára mint a sír.
Az ifjú lányka búval telve
Folyton hervad, epedve sir.
A sors, mely őt ily szörnyen sujtja,
A zord khánt is részvétre gyújtja.
Zokogását, sohaját hallva -
Éjjelente sincsen nyugalma.
Szereti őt, s a zord törvények,
Miket az eunuch egyaránt
Minden odaliszktől kívánt,
Iránta enyhék, nem kemények.
A vad őrnek járni hozzája
Sem nappal nem szabad, sem éjjel.
Máriának külön szobája
Nincsen megosztva más személlyel.
Egyedül fürdik és senkit se
Használ, csak egy vén szolganő
Van szobájában, hogy az ő
Parancsát tüstint teljesitse;
Függönyös ágyban véle végzi
Selyem-párnákon éji álmát.
S zavarni a khán sem merészli
A fogoly lányka szent nyugalmát.
A lakban, mit a khán jelölt ki
Számára, volt a Szent Szüz képe -
Mögötte örök lámpavény.
A lány letérdepelt elébe
S búja forró imába tört ki.
Valódi földfeletti lény,
Kit e magányba bocsátottak!…
E mély csöndben fölkelt szivébe’
A szülőföldön mult’ napoknak
Édesen fájó szent emléke.
Mig társi irigységre kelve
Boldog kiválasztottnak vélik,
Őt elhervasztja nagy gyötrelme
Arcán éjjel is köny foly végig.
De rabolják el mindenét:
El nem rabolhatják hitét.
Szentül bizik az istenségbe’
Hogy megjön apja segitsége.
Mig körül minden vár a kéjre,
Mikint harmatra a virág:
A kastély egyik szögletébe’
Él csodás szentség, uj világ.
Igy őrzi az ember, - bár mélyen
Sülyedt el a világi zajba,
S érzéki mámorba van halva -
Az isteni érzést szivében.
*
*   * 
Éj van. Tauris mezői lent
Már csöndesen alusznak. Távol,
Édes illatu babérfáról
A fülmilének dala cseng.
Felhőtlen égen halaványan,
Ragyogó csillagok nyomában
A hold halad, és sápadt fénye
Ömlik erdőre, völgyre, rétre.
És Bakcsiszeráj városába’
Lapos fedelü ház-sor mellett
Egy ajtóból ki, - be a másba
Tatár asszonyok jőnek-mennek,
Hogy az éjt meghitt körben töltve,
Csevegve mulatozzanak.
Fényes fehér ruhákat öltve
Könnyü alakok látszanak
Mint az árnyék továbblebbenni.
A hárem alszik és körében
Nem mutat életjelre-semmi.
Maga az eunuch megvizsgálva
Mindent, a késő, néma éjben,
Alszik, bár nincsen nyugodt álma.
Az őrt gyanakvó eszmék tépik,
Lelkén ezer csalkép száll végig.
Majd a légben suttogás rezdül;
Majd könnyü láb suhan keresztül.
S most, a földről fölemelkedve
Szétnéz, figyel, jár szerteszéllyel.
De körül mindent mély csend föd be,
S mitsem talál tekintetével.
Hjába figyel feszülten, hosszan:
Csak a szökőkút vize loccsan,
S hallik dala, egy édes ének,
A rózsához hű fülmilének.
Figyel, figyel… majd kimerülve
Ismét vetett ágyára dül le…
Mily élvezetet, gyönyört adnak
Éjei a buja keletnek!
Édes órái mint szaladnak
A mahomedán nemzeteknek!
Pompás ház- s kertek közelében,
Mik illattal s bűbájjal teltek -
A lelken mily lágy álmak kelnek!
Csönd borong a hárem körében
Mely vizsga szemtől rejtve van
Nappal s az éj óráiban.
Csupán a hold szelid világa
Tör bé ez elrejtett világba,
De akkor minden bé van födve
Röst nyugalomba, s gyönyörökbe.
Csupán Száréma volt még ébren,
Ágyán felállt, alig lehelve,
S az ajtót felnyitván, sötétben
Lebbent tova, - gyors utra kelve.
S hogy az alvó eunuchhoz ére
Fölkelt lelke szörnyü aggalma:
Hah4 ha felébred lépésére!…
Szivéből minden ki van halva,
S álma gyakran csak tettetés…
De gyors határozatja… és
Mint kisértő árny átlebeg.
A hold fényénél lelte meg
Az ajtót mely felé igyekszett.
Egész teste átfázott, rezgett.
A zárt fölnyitá és belépe,
S a fal felé zavartan nézett,
Hol szent aranyszekrénybe téve
A bágyadt öröklámpa égett,
A Szüz képére súgárt vetve.
Az évi jelt, keresztet látva
Miért e forró köny szemedbe:
Oh mondd, Georgia leánya!
Emlékid tán visszavivének
Az örömgazdag gyermekévek
Szép mult korába?…
A herceggyermek
Nyugodt előtte; szüz szendernek
Pirja gyöngéden fénylett arcán.
Szelid mosoly lebbent el ajkán -
Föl se száradt könye dacára,
Mely még folyton szemében rezge;
Igy ragyog a mező virága
Eső után, holdfényes este.
Ugy látszott, mintha angyal lenne,
Ki a földre le-le lebbenve,
Vigaszt vitt bünös embereknek,
S álmában is részvétre ébredt
És könye a régen letépett
Háremvirág sorsán eredt meg.
Oh mondd Száréma, mondd, mi ez?
… Leborul az ágy szélihez.
Keserve űzi s megtagadja
A szolgálatot minden tagja -
És följajdul: „Ha van szived:
Oh ne taszits el engemet!”
Száréma ingadozó lépte,
Sohaja s egész lázas tette,
Mária álmát széllyeltépte,
S bősz nyugalomra ébresztette.
S most látván, hogy az ágy előtt
Ismeretlen ifju lány térdel,
Reszketve nyult felé kezével,
A földről fölsegitve őt.
„Ki vagy? Mért jössz oly megtörötten
Ide a késő éjszakán?”
E szavak csengtek ajakán.
Száréma szólt: „Én hozzád jöttem!
Ments meg! Minden reményem benned!
Ah! eddig mily boldog volt éltem
A míg gond s bánat nélkül éltem.
De most a fénycsillag lelkemnek
Egész letünt… Hozzád könyörgöm!
Oh légy kegyes!…
Én messzeföldön,
Innen távol honban születtem,
S bár hazám elhagytam korán -
Képét soha el nem feledtem.
S mi más elől elfutna tán -
Szent végrendeletkint maradt
Bevésve lelkemben, alatt:
Az égrenyúló nagy hegyek,
A rajtuk fekvő fellegek;
Patak, mely barlangból eredt;
S vadul rohan a föld felett;
Dús mezők a zöld domb mögött,
Ős tölgyerdők a bérc fölött -
Mind, mind oly ismeretes képek!
Emlékezetem, ott más az élet,
Más az erkölcs, más a szokás.
Hogy e földről mily sorscsapás
Hozott el: immár nem tudom.
De most is látok a tengerben
Egy embert – fönn, az árbócon…
Bút, félelmet sohsem ismertem.
Szerettem, s nem gyülöltem soha,
És a hárem csöndes körében
Időm gond nélkül szállt tova.
S a legédesb álom ölében
Vártam első boldog szerelmem.
És beteljesült minden tervem;
Én lettem a legszerencsésebb,
Mert Girej nem sokáig késett,
S a harcból győztesen megtére,
A kéjes hárem lágy keblére.
S hogy a khán előtt jelentünk meg
És ott állottunk aggalommal,
Némán nézett mindenikünket…
Láng-szeme rám esett, s azonnal
Magához hivt…
És ettől kezdve
Csöndes boldogságot élvezve -
Akként éltem, hogy semmi sértés,
Sem féltékenység nem gyötört.
Csókot csak ajakamról kért, - és
Nem zavarta meg e gyönyört
Sem unalom, sem félreértés.
De Mária! Mióta téged
Látott, ah! Nyugodalmam véget
Ért. Mert a khán azon nap olta,
Mintha általbüvölve volna -
Rögtön hűtlennél változott,
Engem érted feláldozott.
Nem használ panasz, sem harag,
Szive és arca zord marad.
Sohajom könnyen kárba vész,
Fut előlem, reám se néz,
S unatkozik hő beszédemre.
Jól tudom, nem vagy bűnös benne:
Azért hallgass reám nyugodtan!
Szépségemet ismerem mélyen
Mióta Girejre hatottam.
Egy csillag sincs a háreméjen,
Ki megállni merjen mellettem:
Mária! Csak  t e  állsz felettem!
Ámde nem is ismeri elméd
A lángot, mely szivemben éget.
Bennem dúlnak bősz szenvedélyek…
Hagyd meg nekem Girej szerelmét!
Oh miért hideg szépségeddel
Elcsábitnod gyönge szivét?
Meguntatnod keblem hevét?
Csókjának csupán engemet  k e l l
Hevítni. Őt  t ő l e m  ne vedd el!
Egykor szent esküvel fogadta,
Hogy mind halálomig szeret;
Szivünknek lángja olvasztotta
Eggyé lényével lényemet.
Célja, vágya egy volt enyémmel, -
Csalása éltem dulja széllyel!
Én lábaid elébe hullva
Panasz nélkül kulcsolom térded,
S keservvel, könnyel telve kérlek:
Add vissza Girejt nékem ujra!
Ne szólj semmit!… E  n y é m  ő… ámde
T é g e d  szeret… Ah! Még talán te
Magadtól őt visszatarthatnád…
Gunnyal, haraggal, siralommal
Közeledből űzd el azonnal.
És semmisitsd meg indulatját!
Im esküszöm… (már néhány éve
A mióta elvesztém itten
Azon vallást, melyben születtem,
És a Profétának hitére
Tértem, ámde anyám egy hitbe’
Volt véled, s én ettől hevitve
Esküszöm, hogy Girej, a kit te
Elcsábitál, enyém, mint hajdan!
Mert hidd meg Mária! Hahogy…
Éles tőr lesz kezembe’ majdan!
Én kaukázi lány vagyok!”
Szólt s eltünt. Őt követni félt
A herceglány. De nem is érté
Hogy Száréma mit szólt s iért?
S hogy az elhagyottat i sérté?
Az ártatlan ifju leány
Előtt megfejthetlen talány
A heves szenvedélynek nyelve.
De a szavak puszta hangjára
Aggódással lőn szive telve.
Vajon ő maga mire vár a
Hárem szigoru börtönében?!…
Tán könyével és kérelmével
Ádáz végzetét szeretné el-
Kerülni? Most bús fejét mélyen
Lehajtva, gondolt zord sorsára:
A khán nem fog engedni néki.
Ah! őt a háremélet várja!
Lelkét gyalázat fogja tépni,
S legszebb napjai életének
Honától távol, itt telnének…
Ha legalább, oh szent egek!
A khán kéjvágya szünne meg.
Ha eltaszitná, elfeledné,
Ha áldozatját sirba vetné:
Mily vidáman üdvözlené
A halált, mely megmentené!
Sivár éltébe belefáradt,
a világtól már mitse várhat.
Ah! ifjui boldogságának
Kora már többé fel nem támad!
Érzi hogy életének vége
Nem messze van – s mosolygva várja
Uj életét, mintha elébe
Volna már a mennyország tárva,
S baráti keze itt alant
Hivná őt…
- Az idő rohant;
Mára meghalt… A halál
Siralminak végét veté
S fölvitte a menny sátorába
Őt, az epedve várt világba
Egy uj angyalt jelentve bé.
Mi bántá erős ifjuságát
Ott, ol immár mitsem remélt -
Gyors kór sulyosbitá rabságát?
Elég: Mária már nem él!
*
*   *  
A kastélyban, - mely ki van halva -
Girejnek nincsen nyugodalma.
Ezért rémitő tatárcsorda-
Népét rablókalandra hordja.
A vad csatáknak közepében
Uj vértengert, uj vészt keres,
De elrejtve más, ah! Nemes
Érzést táplál fájó szivében.
Gyakran emeli nagy csapásra
Kardját, véres diadalon,
S im! Megáll karjának mozgása…
… Majd kimondatlan aggalom
Szállja meg; széllyelnéz zavartan
Halvány lesz, reszket minden tagja,
És érthetlenül mormog halkan;
Testét a forróláz zaklatja,
Szemén nehéz könycsepp kezd égni…
A zord khán többé nem a régi!…
Reá sem gondol háremére,
Hol az odaliszk megvetés
Martalékául dobva, és
Zordon őröknek van kezébe’!…
Száréma régen nincsen már ott
Közöttük; amaz éjszakán,
A melytől kezdve örök álmot
Alszik Mária: őt a khán
Hű szolgái meggyilkolák;
A törvény szigorun bánt véle:
Halálthozó vizbe dobák.
Miért? Ki tudja…
Végbemenve
A khán vérszomjas, szörnyü tette,
Mely rommá, pusztasággá tette
A Kaukáztól fogva bent
Oroszország csendes vidékét,
Ismét haza, Taurisba ment.
Ámde keservi most is tépték.
A fejdelmi palota beljén,
A várudvarnak közepére
Mária örök emlékére
Márvány szökőkútat emelvén -
Rá a félhodlat tette el
Együtt Krisztus keresztjivel.
(Tétováját a khán lelkének
Árulják el ez ékességek!)
S egy fölirat olvasható
Itt, mit az évek megkiméltek;
S márványból magasra ható
Viz-sugarak törnek az égnek.
A kút fris jégkönnyel van telve,
Sohsem szünik hangos keserve.
Ha kedves fiát elvesztette
Az anya, csaták bősz dühében -
A gyász napján így sír érette…
Az ifju lányok a vidéken
Most is tudják a régi mondát,
A mint nekik apáik mondák
És „Könyforrásnak” hivja ott
A nép e sötét oszlopot.
*
*     *
Megunva a zord északot -
Fáradt vendég ön ünnepemben! -
Egyszer távol Taurisba mentem,
Meglátni a puszta lakot
Bakcsiszerájban. És a vár
Csöndes terén jártam, hol régen
A népek átka, a tatár
Lakott a rablóvár ölében,
S véres csatáktól lévén lomha
A vész után szállt nyugalomra,
S rablókalandját bevégezve
Kéjek tengerébe volt veszve. -
Falát aranycsillám fedezte.
Körül még mind gyönyört leheltek
A kert és az elhagyott termek.
A kút zúgott, rózsák nyilottak,
S a zamatos szőlőgerezdek
Indái, fris uzöldjébe vesztek
A fáknak, melyet befutottak.
És a mohos rostélyt is láttam,
Mely mögött oly sok hölgy epedt
Szépségének tavasz-korában
A „füzérjáték” közepett.
És láttam a khán síremlékét,
Hol a hatalmas alszik végkép:
A karcsu oszlop tetejére
Márványból egy turbán van téve*
S mintha föltárta volna itt
A végzet nekem utait!…
Hol van most a három pompája?
A büszke khán hatalma merre?
Eltünt!… Enyészet lépett rája!
… De most más kép szállt e kebelre…
A rózsaillat, s lágy zúgása
Enyhe szélben hullámzó fáknak,
És a forrás bús loccsanása
Édes álomba ringatának.
S a mult támadt lelkembe fel,
S az udvaron egy bájos lánynak
Alakját láttam mint az árnyat -
Kisértetkint zuhanni el.
Ki volt a csodálatos kép,
Mely folyton körültem lebeg,
És üldözve nyomomba lép, -
S kezem mégsem foghatja meg?!
Mária tiszta lelke volt,
Mit az átok e helyre füzött?
Avagy Száréma bujdokolt,
Kit régi féltékenység üzött?!
E földi éltü szellemet
Most is látom!… Mind itt lebeg!…
*
*      *
Szalgír!* költészet- és békének
Tanyája! Majd még visszatérek
Virágos partod lágy ölére,
Észak havától búcsut véve.
Megjárom a kies vidéket,
És szerelmet és dicsőséget
Feledve, - hegyeidre menve, -
Tengertől vert sziklán pihenve,
A hullámzó Taurist nézem,
S a mult időt visszaidézem…
Oh szépségek csodavidéke!
Hol minden ragyog, fénylik, él…
Áldásának, s boldogságnak képe!
Vizzúgás a part szélinél,
Dombsorok, sötét erdőségek,
Nagy folyam és buja vetések,
És szőlőtök, mint a zaphirnak
Fénye a bájos völgybe’ lenn -
Mind, h mily vonzerővel birnak
A vándorra, szép reggelen,
Ha a szirtes ösvényen ül,
S alatta a tenger terül;
A zöld hullámok feldagadnak,
S sulyos csapást csapásra vág
A sziklák bősz dühe a habnak,
Hol a hegyfok van: Aju-Dágh!
(Bodestädt után.)

CSERÉNYI IMRE

(* A mahomedán siremlékek sima, vékony és függőlegesen felállitott kövekből állanak. A férfi-siremlékek tetejére márványból vagy kőből turbánt vésnek.)
(** Krím legnagyobb folyamja.)

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

A százesztendős Anyegin

 

I.

 

Német földön készült orosz Anyegint lapozgatok s míg a jól elismert sorok zenei szépségébe felejtkezem, szinte hihetetlennek tűnik föl, hogy Puskin e remeke a száz év messzeségét mutató ünnep mérföldkövéhez érkezett.

Puskin – a legoroszabb orosz költő – sohasem volt egészen az oroszoké: régen túlnőtt már hazája határain. A mostani emlékforduló is nemcsak az oroszoknak, hanem az egész emberiség kultúrájának jelent ünnepet.

             De vajon csakugyan felfigyel- az emberiség az Anyegin századik születése napjára, vajon az anyagiasság hajszájában lihegő jelen tart-e ünnepi pihenőt, hogy lerója az emberiség kivételes szellemeinek kijáró kegyelet köteles adóját az orosz költő-óriás centenáriumot ért műve előtt?

             Hinni akarjuk, hogy – igen.

             És ünnep lesz-e az a forduló a öltő hazájában, a pusztává vált orosz földön; megszólal-e futó pillanatra a lerongyolódott lelkű, ideáljait eltékozolt orosz népben a lelkiismeret; felsóhajt-e titkon a nyomorban vonagló Moszkva s megsajdul-e a szív a Néva-parti metropolisnak uniformizált lelkű kollektív polgárában?

             Aligha.

             Áll-e még a költő magános ércalakja a moszkvai Tverszkoj-boulevard ritkuló fái közt? Lehet. De lesz-e kéz, mely emlékvirágot szórjon lábai elé; s lesz-e száj, hogy ünnepi szó szárnyán küldjön köszöntést az orosz föld e nagy fiának szelleméhez?

             Talán majd a végtelen orosz puszták felől felsíró őszi szél odahullat néhány fonnyadt levelet a költő elfelejtett szobrára s talán akkor az az ércalak megérzi, hogy az eléje sodort levélen nem az őszi dér, hanem az orosz föld magát sirató könnye csillog…

             Az új élet – ha ugyan életnek nevezhetjük Oroszország jelenét -, mely az ezeréves szláv kultúra romjain megindult, sok más értékkel együtt száműzte földjéről az irodalmat, az elmúlt orosz életnek ezt az egyetlen, de mindenesetre legszebb kincsét és legnagyobb szépségét. Ma ez a szépség – s vele Puskin szelleme és Anyegin nyugtalan lelke – hontalanul bujdosik az orosz élet kietlen sivatagában.

             Szánjuk a népet, mely ennyire méltatlanná vált múltjához s egyik legnagyobb fiának, Puskinnak emlékéhez, akinek szellemét ma, a centenárium ünnepén Turgenyev szavaival idézhetjük: „Puskin költészetének leglényege egyet jelent az orosz élettel, az orosz föld és nép lelkével, s mégis a költő szellemének lángjánál nemcsak mi oroszok melegszünk, hanem mindazok, akiknek nyelve Puskint megszólaltatta…”

 

II.

             „Most egy nagy munkába fogtam, amelyben sok mindent el akarok mondani…” – írja Puskin 1823 tavaszán Kisjényevből barátjának, báró Delvignek. Ez a nagy munka nyilván a Jevgenyij Anyegin című verses regény, amelynek utolsó két fejezete 1830 őszén – kerek száz esztendővel ezelőtt – készült el.

             A költői eszme születését több mint hét esztendő választja el a megvalósulástól. S ami Puskin életéből e két pont közé esik, szorosan hozzánőtt az Anyegin alakuló eszméjéhez. Nagy művészi tervének gondolatához menekül az ábrándhajszától koronként megpihenő ifjú, költői műve álomvilágában szűri a rezignáció bölcsességévé keserű okulásait s ez a nagy munka hűti le lelkében azt az izzó nyugtalanságot, amelytől nem tud szabadulni egyetlen nagy költő-lélek, - Puskin sem.

             Ez a tárgyat kereső nyugtalan vágy végighajszolja őt minden emberi ideálon: a szerelem, a szabadság, a művészet és a tudás eszmény-állomásain, de rövid életéből arra már nem futotta, hogy rátaláljon az igazi bölcsességre, arra az útra, amely a szeretet és jóság birodalmán keresztül Istenhez vezet.

             Mennyire más volt az a gondtalan ifjú, akinek lelkében megfogamzott az Anyegin eszméje, mint az a fáradt férfi, aki pontot tesz a nagy mű végére!

             A fiatal Puskin a líceumi évek elzártsága után érthető mohósággal ízlel bele mindenbe, amit az ifjú tűz az élet gyönyörének gondol. De az eszméktől terhes lelken hamar erőt vesz az első kiábrándulás váltóláza. Ezt a lelki gyomorrontást az ifjú rajongó könnyen életunalomnak vehette, hiszen a divattá vált byronizmus tucatjával termelte orosz földön a Childe Haroldokat. Az életviharoktól azonban csak erősödik az ifjú lélek, s Puskin egészséges életszeretete hamar rájön, hogy az orosz byronizmus – üres divat – „reménytelen önzés”.

             A hét évvel későbbi Puskin mindezen túl van: kicsit unja a dicsőséget, mely a cár barátságához juttatta, de cserébe megfosztotta őt költői szabadságától. Már övé Goncsárova Natáljának, a kacér szépségnek keze, de boldogság helyett ólomsúllyal nehezednek lelkére közelgő házaséletének nemcsak anyagi gondjai. Nincs mellette egyetlen igaz barát, akinek szeretetébe fogódzhatnék lelke. Életét megmérgezik az udvari intrikák s azok a tőrdöfések, amelyekkel a születés, a rang s a pénz hatalmasai minden nap bosszút álltak a maguknál különbnek érzett – s ezért gyűlölt – költőn.

             Talán éppen ez a lelkiállapot tör szavakba a regény végén, ahol nemcsak művétől, hanem eliramlott ifjúságától, életének szebbik felétől búcsúzik:

Isten veled, különc barátom!

S eszményem égi képe te!

S te, kisművem, sok éber álom

Szülötte, lelkem élete,

Melynek csendébe mélyedetten

Ábrándaim közt elfeledtem

A külvilágot s viharát.

 

III.

 

             Kétségtelen, hogy Jevgenyij Anyegin meséje nem szubjektív élmény-emlék, de lényegében mégis önéletrajzi regény, melynek hősévé a költő „barátját” tette. Nem ok nélkül védekezik művében a feltevés ellen, hogy ez a barát ő maga:

Nehogy könyvemnek bölcs itésze

A két egyént csak egynek nézze,

S összetévesszen két nevet:

Anyeginét és enyimet.

             De azt a öltő is kénytelen elismerni, hogy hőséhez közeli lelki rokonság fűzi s ennek ellenére is objektív arcképet fest Anyegin-ről, hibáit sem menti, legfeljebb magyarázatot talál reájuk.

             Anyegin – lelke szerint nem, de nevelésénél fogva – tipikus világfi: azzá teszi eleganciája, jó modora és felületes franciás műveltsége. Érzéki szerelmek – melyekben mindkét fél csak veszít, mert nem adni, csak kapni akarnak -, tivornya, színház, kártya, tánc, nappali álom, esti ébredés: ez volt Anyegin élete. De hamar beáll a csömör józansága s a megmozduló lélek életcélt, tartalmat kerestet Anyeginnel. Író akar lenni, de ehhez hiányzik tudása, s tanulni nincs türelme, már-már meghasonlik önmagával. Ebben a lelkiállapotban éri út a nagybátyai örökség. El hát falura, itt talán megnyugvást lel. Eleinte dolgozik, tervel, jobbágyai sorsán készül javítani, de hamar belefárad, elcsügged, újra rátalál az unalom.

             A várostól elszakadt s a faluhoz nem tud hozzánőni; a kultúrát megveti, a falu elmaradottságát lenézi. Elégedetlen a világgal, ahelyett, hogy önmagában keresné a hibát. Úgy érzi, fölötte áll a társadalom hiúságának s mégse tudja egészen lerázni a világ kicsinyes előítéleteit. Barátjának, Lenszkijnek kihívását is ez a hazug érzés fogadtatja el vele ahelyett, hogy eloszlatná a végzetes félreértést. Igen, Anyegin rabja az előítéletnek s a hiúság önzésének, ezért utasítja el Tatjánának feléje nyiladozó szívét. Ő már nem tud hinni a tiszta szerelemben. Hiúságát sérti a gondolat, hogy a megvetet tucatemberek módjára „boldog férj s apa” legyen. Az érzéki szerelmek mestere a fölény gőgjével mosolyog a „falusi kisasszony” romantikus rajongásán. Üres szívében hiú önzés az úr, ezért nem tud Tatjána tiszta vonzalma visszhangot kelteni benne.

             Mikor azonban Tatjána, mint csillogó nagyvilági hölgy – pompától, hódolattal övezve – kerül elé, egyszerre megmozdul az ő fagyos szíve is. De most felcserélődtek a szerepek: izzó vallomására Tatjána a régi visszautasítás keserűségével válaszolja:

Az egyszerű lány szive nemde

Nem volt már önnek új dolog?

-            -    -        -        -        -

Mi gyujt most önben szenvedélyt?

-            -    -        -        -        -

Talán, mert magas körben élve

Körülem pompa s fény ragyog?

-            -    -        -        -        -

Avagy talán, mert szégyenem

Zajt ütne majd a társaságban,

S hizelgne Önnek a beszéd,

Mely diadalát hordja szét?

Tatjána ezúttal téved: Anyegin szenvedélye most valódi szerelem. Elfelejtette „csábmódjait az udvarlásnak”, őszintén siratja az elveszett boldogságot, melynek üdvéhez egykor oly közel volt.

             Tatjána azonban csak Anyegin érzésében téved, - az ember lelkét helyesen ítélte meg.

             Anyegin egyéniségének alapszíne az orosz lélek passzivitása, erőtlensége. Ezen a talajon sarjasztja ki a kor cinizmus felé hajló blazírtságát és állhatatlanságát. Ennek ellenére Anyegin nem közönséges lélek: lelki érzékenysége magasan kiemeli őt környezetéből. Túlfinomult lélek, lényege szerint költő, szárnyaló szándékai vannak, eszmék, reformok mozdulnak meg benne. De mindez örökre rejtve marad, fiatalos lendülete visszacsuklik s tervei gyümölcstelenül sorvadnak el. Ezért lázadoznak benne időnként a szunnyadó értékek, s keserű önelégületlenség formájában zaklatják Anyegin lelkét. Valójában ez az önkínzás – gyöngesége ellen való lázadozás – válik Anyegin boldogtalanságának és hibáinak forrásává.

             Mindez benne gyökerezik Anyegin korában. És mégis hiba volna Anyeginben típust keresnünk. A típus lényegénél fogva sohasem lehet több a középszerűnél s az átlagember sem hibáiban, sem erényeiben nem magasodhatik az átlag fölé. Anyegin sokkal bonyolultabb lélek, semhogy chablon lehetne. Kétségtelenül sok van benne a korszellemből s a faji vonásokból, de mégsem típusa sem a kornak, sem népének. Anyegin egyéniség, akinek sorsa akaraterő híján belefullad a múlt század húszas éveinek szellemi ingoványába.

             Anyegin egyénisége olyan lélekforma, amely csak orosz földben tenyészhet s mégis van benne valami letörölhetetlen örök emberi vonás. Ezért követte Anyegint az orosz irodalomban annyi utód, akikben épp úgy küzdött a faji jelleg az örök emberivel. Ez a közös vonás rokonítja Anyeginhez Lermontov cinikus Pjecsorinját, Turgenyev erőtlen Rudjunját s az akarásba belepusztult Bazárovját, a tehetetlenség álmába bűvölt Oblomovot vagy a Háború és béke hősét, Andrej herceget, aki a valóság elől a metafizika végtelenbe menekült, és Csehov tépelődő Ivanovját. A lényeg ezekben is az a passzív erőtlenség,amely Anyegin sorsát eldönti.

             Mennyire más – és mégis orosz – egyéniség a verses regény nőhőse, Tatjána!

             Talán valami leheletfinom szerelemnek emlékéből támasztotta életre a költő képzelete.

             Tatjána vidéken nőtt fel, távol mindattól, ami Anyegin lelkét elsorvasztotta. De az ő lelkét sem elégíti ki az a környezet, amelyben örökké bor, búza, vadászat, ló a beszédtárgy. Tatjána eszményt kergető lelkének a könyvek s ábrándok adnak menedéket. Magános lélek, úgy él övéi közt, mint egy idegen. Külön világ az övé, s ez a világ egyre messzebb távolítja őt a valóságtól. Mint könyveinek elvarázsolt királyleánya, úgy várja ő is a szabadulást s észre sem veszi, hogy ezt a vágyat ifjú lelke a boldogságot hozó álomlovag alakjává elevenítette.

             Ekkor találkozott Anyeginnel, akiben döbbenve ismert rá ábrándlovagja megtestesülésére. Csoda-e, hogy a regényromantikán nevelődött leányka lelkében kivirágzik az első szerelem? S mert Anyegin a tökélyt látja, nem is akar menekülni az új érzés kínzó boldogsága elől. Egyszerű, őszinte jellem, kissé naiv lény. El szabad-e ítélnünk, ha érzéseit levélre bízza, - bevallja Anyeginnek?

             Nem! Legyünk gyöngédebbek hozzá, mint Anyegin, akinek fásult szívét nem tudta meghatni sem az őszinte érzés, sem a gyermeteg bizalom. Anyegin enged hazug érzéketlenségének s szenvelgett blazírtsággal, mi több: fölényes nagylelkűséggel leckézteti szegény Tatjánát. A naiv leánykát azonban ez a gúnyos visszautasítás sem ábrándítja ki, az ő szemében Anyegin „nemes”, „nagylelkű” lovag. Csak jóval később, mikor Anyegin könyveibe tekint, kezd ébredezni. Már a könyvek rendszertelen, szeszélyes összeválogatása is gondolkodóba ejti, mert azok tartalma nem hasonlít Anyeginnek lelkében őrzött képéhez. A könyvekbe írt megjegyzések egészen felnyitják szemét: Anyegin nem ábrándjainak hőse, hanem csak Childe Harold köpenyét viselő moszkvai gavallér. De szerelmét ez se változtatja meg, csak új érzéssel gazdagodik: részvétet érez Anyegin iránt, akiben a kor jobb sorsra érdemes áldozatát látja.

             De Tatjána a könyvekből nemcsak Anyegin lelkét ismeri meg; észrevétlenül tágul látköre, új világ nyílik meg előtte. De a tudás szívét nem változtatta meg. Anyja akaratára férjhez ment ugyan, de akkor is megmaradt annak a tiszta, egyenes jellemnek, annak a mély érzésű nőnek, akit egyszerű falusi leány korában csodáltunk benne. S lelke legmélyén érintetlenül – mint a templomi virág – most is ott él ábrándos szerelmének tiszta emléke. Felemelt fővel, ingadozás nélkül, de őszinte szomorúsággal nyílik ki még egyszer ez a szép lélek Anyegin előtt:

… Oh, mint ohajtanám cserébe

E nagy világ s álarcos népe,

E termek s fény és zaj helyett

A honi kedves lakhelyet,

Hol önt először láttam, Anyegin!

Igen, Tatjána most is a régi… de férje nyugalma s önnön becsülete árán a boldogság sem kell neki:

Szerettem önt, - miért tagadnám?

De másé esküm és kezem

S hűségemet meg nem szegem!

             S mert így búcsúzik Tatjána Anyegintől, ezért marad meg alakja nemcsak Anyegin szívében, hanem a mi emlékünkben is üdének, tisztának, mint a nyári hajnal harmatában csillogó virág.

 

IV.

            

             Jevgenyij Anyegin nemcsak mint költői lélekrajz s mint írója lelkének tükre jelent értéket. Nem hiába mondta Bjelinszkij, a nagy orosz kritikus, hogy Anyegin az orosz élet enciklopédiája. Ragyogó lélekrajzainak hátterét az orosz társadalom művészi korképe adja. Látnoki előérzettel tapint rá arra a lélektani ellentétre, amely az orosz város és orosz falu lelkét elválasztja s amely az orosz népet a forradalomban is oly végzetesen kettészakította.

             És Puskin rokonszenve a falué: az orosz vidék egyszerű, álmos, patriarchális életét legtöbbször humorrá enyhített iróniával, meleg szívvel és lírává olvadó meghatódottsággal rajzolgatja; a városi életet a csípős szatíra ecsetével festi s lírai megjegyzései sok helyütt maró szarkazmussá élesednek.

             Az Anyegin becse és Puskin művészi nagysága éppen abban jelentkezik, hogy nemcsak néhány örökszép emberi alakot teremt, hanem művészi emléket állít korának s ezt is az általános szépség szolgálatába állítja, ez csak a kivételes teremtő géniuszoknak adatott meg s ez emeli őt abba a szédítő magaslatba, ahová csak az emberiség legnagyobb szellemei emelkedhetnek.

             az a kor, az az élet, amelynek gyermeke Puskin és Anyeginje volt, örökre a múlté: nem az idő, hanem a forradalom világégése temette el; de Anyegin és alkotója egymástól nyert halhatatlanságukban örök ifjan, diadalmasan integetnek felénk száz esztendő ködös messzeségén keresztül.

Berényi László

    Forrás: Budapesti Szemle 1931. 220. kötet     

Alekszandr Szergejevics Puskin (1799-1837): Útravaló

Költő, ne vágyakozz a közönség kegyére!

Ma még magasztalás moraja zúg feléd

s mit hallasz később? Csak a tömeg röhejét.

Magadhoz légy te hű s utadról sose térj le.

Cár vagy te: élj magad, barátot sem keresve,

csillagzatod kövesd elszántan, hallgatag

s benned, míg bandukolsz, érik sok drága eszme –

e földön senkitől ne várj jutalmakat.

Benned a jutalom. Te vagy tetted bírája,

s hogyha a mű kemény ítéleted kiállja:

a babért homlokodra önmagad teszed fel.

S hadd törjenek reád a hitvány ostobák,

köpjék le oltárod, hadd dúlják fel szobád

s döngessék trónusod szentségtörő kezekkel.

Ford.: Képes Géza

Forrás: Új Idők LI. évf. 1945. 1. sz. 1945. augusztus 4.