I.
Német földön készült orosz Anyegint lapozgatok s míg a jól elismert sorok zenei szépségébe felejtkezem, szinte hihetetlennek tűnik föl, hogy Puskin e remeke a száz év messzeségét mutató ünnep mérföldkövéhez érkezett.
Puskin – a legoroszabb orosz költő – sohasem volt egészen az oroszoké: régen túlnőtt már hazája határain. A mostani emlékforduló is nemcsak az oroszoknak, hanem az egész emberiség kultúrájának jelent ünnepet.
De vajon csakugyan felfigyel- az emberiség az Anyegin századik születése napjára, vajon az anyagiasság hajszájában lihegő jelen tart-e ünnepi pihenőt, hogy lerója az emberiség kivételes szellemeinek kijáró kegyelet köteles adóját az orosz költő-óriás centenáriumot ért műve előtt?
Hinni akarjuk, hogy – igen.
És ünnep lesz-e az a forduló a öltő hazájában, a pusztává vált orosz földön; megszólal-e futó pillanatra a lerongyolódott lelkű, ideáljait eltékozolt orosz népben a lelkiismeret; felsóhajt-e titkon a nyomorban vonagló Moszkva s megsajdul-e a szív a Néva-parti metropolisnak uniformizált lelkű kollektív polgárában?
Aligha.
Áll-e még a költő magános ércalakja a moszkvai Tverszkoj-boulevard ritkuló fái közt? Lehet. De lesz-e kéz, mely emlékvirágot szórjon lábai elé; s lesz-e száj, hogy ünnepi szó szárnyán küldjön köszöntést az orosz föld e nagy fiának szelleméhez?
Talán majd a végtelen orosz puszták felől felsíró őszi szél odahullat néhány fonnyadt levelet a költő elfelejtett szobrára s talán akkor az az ércalak megérzi, hogy az eléje sodort levélen nem az őszi dér, hanem az orosz föld magát sirató könnye csillog…
Az új élet – ha ugyan életnek nevezhetjük Oroszország jelenét -, mely az ezeréves szláv kultúra romjain megindult, sok más értékkel együtt száműzte földjéről az irodalmat, az elmúlt orosz életnek ezt az egyetlen, de mindenesetre legszebb kincsét és legnagyobb szépségét. Ma ez a szépség – s vele Puskin szelleme és Anyegin nyugtalan lelke – hontalanul bujdosik az orosz élet kietlen sivatagában.
Szánjuk a népet, mely ennyire méltatlanná vált múltjához s egyik legnagyobb fiának, Puskinnak emlékéhez, akinek szellemét ma, a centenárium ünnepén Turgenyev szavaival idézhetjük: „Puskin költészetének leglényege egyet jelent az orosz élettel, az orosz föld és nép lelkével, s mégis a költő szellemének lángjánál nemcsak mi oroszok melegszünk, hanem mindazok, akiknek nyelve Puskint megszólaltatta…”
II.
„Most egy nagy munkába fogtam, amelyben sok mindent el akarok mondani…” – írja Puskin 1823 tavaszán Kisjényevből barátjának, báró Delvignek. Ez a nagy munka nyilván a Jevgenyij Anyegin című verses regény, amelynek utolsó két fejezete 1830 őszén – kerek száz esztendővel ezelőtt – készült el.
A költői eszme születését több mint hét esztendő választja el a megvalósulástól. S ami Puskin életéből e két pont közé esik, szorosan hozzánőtt az Anyegin alakuló eszméjéhez. Nagy művészi tervének gondolatához menekül az ábrándhajszától koronként megpihenő ifjú, költői műve álomvilágában szűri a rezignáció bölcsességévé keserű okulásait s ez a nagy munka hűti le lelkében azt az izzó nyugtalanságot, amelytől nem tud szabadulni egyetlen nagy költő-lélek, - Puskin sem.
Ez a tárgyat kereső nyugtalan vágy végighajszolja őt minden emberi ideálon: a szerelem, a szabadság, a művészet és a tudás eszmény-állomásain, de rövid életéből arra már nem futotta, hogy rátaláljon az igazi bölcsességre, arra az útra, amely a szeretet és jóság birodalmán keresztül Istenhez vezet.
Mennyire más volt az a gondtalan ifjú, akinek lelkében megfogamzott az Anyegin eszméje, mint az a fáradt férfi, aki pontot tesz a nagy mű végére!
A fiatal Puskin a líceumi évek elzártsága után érthető mohósággal ízlel bele mindenbe, amit az ifjú tűz az élet gyönyörének gondol. De az eszméktől terhes lelken hamar erőt vesz az első kiábrándulás váltóláza. Ezt a lelki gyomorrontást az ifjú rajongó könnyen életunalomnak vehette, hiszen a divattá vált byronizmus tucatjával termelte orosz földön a Childe Haroldokat. Az életviharoktól azonban csak erősödik az ifjú lélek, s Puskin egészséges életszeretete hamar rájön, hogy az orosz byronizmus – üres divat – „reménytelen önzés”.
A hét évvel későbbi Puskin mindezen túl van: kicsit unja a dicsőséget, mely a cár barátságához juttatta, de cserébe megfosztotta őt költői szabadságától. Már övé Goncsárova Natáljának, a kacér szépségnek keze, de boldogság helyett ólomsúllyal nehezednek lelkére közelgő házaséletének nemcsak anyagi gondjai. Nincs mellette egyetlen igaz barát, akinek szeretetébe fogódzhatnék lelke. Életét megmérgezik az udvari intrikák s azok a tőrdöfések, amelyekkel a születés, a rang s a pénz hatalmasai minden nap bosszút álltak a maguknál különbnek érzett – s ezért gyűlölt – költőn.
Talán éppen ez a lelkiállapot tör szavakba a regény végén, ahol nemcsak művétől, hanem eliramlott ifjúságától, életének szebbik felétől búcsúzik:
Isten veled, különc barátom!
S eszményem égi képe te!
S te, kisművem, sok éber álom
Szülötte, lelkem élete,
Melynek csendébe mélyedetten
Ábrándaim közt elfeledtem
A külvilágot s viharát.
III.
Kétségtelen, hogy Jevgenyij Anyegin meséje nem szubjektív élmény-emlék, de lényegében mégis önéletrajzi regény, melynek hősévé a költő „barátját” tette. Nem ok nélkül védekezik művében a feltevés ellen, hogy ez a barát ő maga:
Nehogy könyvemnek bölcs itésze
A két egyént csak egynek nézze,
S összetévesszen két nevet:
Anyeginét és enyimet.
De azt a öltő is kénytelen elismerni, hogy hőséhez közeli lelki rokonság fűzi s ennek ellenére is objektív arcképet fest Anyegin-ről, hibáit sem menti, legfeljebb magyarázatot talál reájuk.
Anyegin – lelke szerint nem, de nevelésénél fogva – tipikus világfi: azzá teszi eleganciája, jó modora és felületes franciás műveltsége. Érzéki szerelmek – melyekben mindkét fél csak veszít, mert nem adni, csak kapni akarnak -, tivornya, színház, kártya, tánc, nappali álom, esti ébredés: ez volt Anyegin élete. De hamar beáll a csömör józansága s a megmozduló lélek életcélt, tartalmat kerestet Anyeginnel. Író akar lenni, de ehhez hiányzik tudása, s tanulni nincs türelme, már-már meghasonlik önmagával. Ebben a lelkiállapotban éri út a nagybátyai örökség. El hát falura, itt talán megnyugvást lel. Eleinte dolgozik, tervel, jobbágyai sorsán készül javítani, de hamar belefárad, elcsügged, újra rátalál az unalom.
A várostól elszakadt s a faluhoz nem tud hozzánőni; a kultúrát megveti, a falu elmaradottságát lenézi. Elégedetlen a világgal, ahelyett, hogy önmagában keresné a hibát. Úgy érzi, fölötte áll a társadalom hiúságának s mégse tudja egészen lerázni a világ kicsinyes előítéleteit. Barátjának, Lenszkijnek kihívását is ez a hazug érzés fogadtatja el vele ahelyett, hogy eloszlatná a végzetes félreértést. Igen, Anyegin rabja az előítéletnek s a hiúság önzésének, ezért utasítja el Tatjánának feléje nyiladozó szívét. Ő már nem tud hinni a tiszta szerelemben. Hiúságát sérti a gondolat, hogy a megvetet tucatemberek módjára „boldog férj s apa” legyen. Az érzéki szerelmek mestere a fölény gőgjével mosolyog a „falusi kisasszony” romantikus rajongásán. Üres szívében hiú önzés az úr, ezért nem tud Tatjána tiszta vonzalma visszhangot kelteni benne.
Mikor azonban Tatjána, mint csillogó nagyvilági hölgy – pompától, hódolattal övezve – kerül elé, egyszerre megmozdul az ő fagyos szíve is. De most felcserélődtek a szerepek: izzó vallomására Tatjána a régi visszautasítás keserűségével válaszolja:
Az egyszerű lány szive nemde
Nem volt már önnek új dolog?
- - - - - -
Mi gyujt most önben szenvedélyt?
- - - - - -
Talán, mert magas körben élve
Körülem pompa s fény ragyog?
- - - - - -
Avagy talán, mert szégyenem
Zajt ütne majd a társaságban,
S hizelgne Önnek a beszéd,
Mely diadalát hordja szét?
Tatjána ezúttal téved: Anyegin szenvedélye most valódi szerelem. Elfelejtette „csábmódjait az udvarlásnak”, őszintén siratja az elveszett boldogságot, melynek üdvéhez egykor oly közel volt.
Tatjána azonban csak Anyegin érzésében téved, - az ember lelkét helyesen ítélte meg.
Anyegin egyéniségének alapszíne az orosz lélek passzivitása, erőtlensége. Ezen a talajon sarjasztja ki a kor cinizmus felé hajló blazírtságát és állhatatlanságát. Ennek ellenére Anyegin nem közönséges lélek: lelki érzékenysége magasan kiemeli őt környezetéből. Túlfinomult lélek, lényege szerint költő, szárnyaló szándékai vannak, eszmék, reformok mozdulnak meg benne. De mindez örökre rejtve marad, fiatalos lendülete visszacsuklik s tervei gyümölcstelenül sorvadnak el. Ezért lázadoznak benne időnként a szunnyadó értékek, s keserű önelégületlenség formájában zaklatják Anyegin lelkét. Valójában ez az önkínzás – gyöngesége ellen való lázadozás – válik Anyegin boldogtalanságának és hibáinak forrásává.
Mindez benne gyökerezik Anyegin korában. És mégis hiba volna Anyeginben típust keresnünk. A típus lényegénél fogva sohasem lehet több a középszerűnél s az átlagember sem hibáiban, sem erényeiben nem magasodhatik az átlag fölé. Anyegin sokkal bonyolultabb lélek, semhogy chablon lehetne. Kétségtelenül sok van benne a korszellemből s a faji vonásokból, de mégsem típusa sem a kornak, sem népének. Anyegin egyéniség, akinek sorsa akaraterő híján belefullad a múlt század húszas éveinek szellemi ingoványába.
Anyegin egyénisége olyan lélekforma, amely csak orosz földben tenyészhet s mégis van benne valami letörölhetetlen örök emberi vonás. Ezért követte Anyegint az orosz irodalomban annyi utód, akikben épp úgy küzdött a faji jelleg az örök emberivel. Ez a közös vonás rokonítja Anyeginhez Lermontov cinikus Pjecsorinját, Turgenyev erőtlen Rudjunját s az akarásba belepusztult Bazárovját, a tehetetlenség álmába bűvölt Oblomovot vagy a Háború és béke hősét, Andrej herceget, aki a valóság elől a metafizika végtelenbe menekült, és Csehov tépelődő Ivanovját. A lényeg ezekben is az a passzív erőtlenség,amely Anyegin sorsát eldönti.
Mennyire más – és mégis orosz – egyéniség a verses regény nőhőse, Tatjána!
Talán valami leheletfinom szerelemnek emlékéből támasztotta életre a költő képzelete.
Tatjána vidéken nőtt fel, távol mindattól, ami Anyegin lelkét elsorvasztotta. De az ő lelkét sem elégíti ki az a környezet, amelyben örökké bor, búza, vadászat, ló a beszédtárgy. Tatjána eszményt kergető lelkének a könyvek s ábrándok adnak menedéket. Magános lélek, úgy él övéi közt, mint egy idegen. Külön világ az övé, s ez a világ egyre messzebb távolítja őt a valóságtól. Mint könyveinek elvarázsolt királyleánya, úgy várja ő is a szabadulást s észre sem veszi, hogy ezt a vágyat ifjú lelke a boldogságot hozó álomlovag alakjává elevenítette.
Ekkor találkozott Anyeginnel, akiben döbbenve ismert rá ábrándlovagja megtestesülésére. Csoda-e, hogy a regényromantikán nevelődött leányka lelkében kivirágzik az első szerelem? S mert Anyegin a tökélyt látja, nem is akar menekülni az új érzés kínzó boldogsága elől. Egyszerű, őszinte jellem, kissé naiv lény. El szabad-e ítélnünk, ha érzéseit levélre bízza, - bevallja Anyeginnek?
Nem! Legyünk gyöngédebbek hozzá, mint Anyegin, akinek fásult szívét nem tudta meghatni sem az őszinte érzés, sem a gyermeteg bizalom. Anyegin enged hazug érzéketlenségének s szenvelgett blazírtsággal, mi több: fölényes nagylelkűséggel leckézteti szegény Tatjánát. A naiv leánykát azonban ez a gúnyos visszautasítás sem ábrándítja ki, az ő szemében Anyegin „nemes”, „nagylelkű” lovag. Csak jóval később, mikor Anyegin könyveibe tekint, kezd ébredezni. Már a könyvek rendszertelen, szeszélyes összeválogatása is gondolkodóba ejti, mert azok tartalma nem hasonlít Anyeginnek lelkében őrzött képéhez. A könyvekbe írt megjegyzések egészen felnyitják szemét: Anyegin nem ábrándjainak hőse, hanem csak Childe Harold köpenyét viselő moszkvai gavallér. De szerelmét ez se változtatja meg, csak új érzéssel gazdagodik: részvétet érez Anyegin iránt, akiben a kor jobb sorsra érdemes áldozatát látja.
De Tatjána a könyvekből nemcsak Anyegin lelkét ismeri meg; észrevétlenül tágul látköre, új világ nyílik meg előtte. De a tudás szívét nem változtatta meg. Anyja akaratára férjhez ment ugyan, de akkor is megmaradt annak a tiszta, egyenes jellemnek, annak a mély érzésű nőnek, akit egyszerű falusi leány korában csodáltunk benne. S lelke legmélyén érintetlenül – mint a templomi virág – most is ott él ábrándos szerelmének tiszta emléke. Felemelt fővel, ingadozás nélkül, de őszinte szomorúsággal nyílik ki még egyszer ez a szép lélek Anyegin előtt:
… Oh, mint ohajtanám cserébe
E nagy világ s álarcos népe,
E termek s fény és zaj helyett
A honi kedves lakhelyet,
Hol önt először láttam, Anyegin!
Igen, Tatjána most is a régi… de férje nyugalma s önnön becsülete árán a boldogság sem kell neki:
Szerettem önt, - miért tagadnám?
De másé esküm és kezem
S hűségemet meg nem szegem!
S mert így búcsúzik Tatjána Anyegintől, ezért marad meg alakja nemcsak Anyegin szívében, hanem a mi emlékünkben is üdének, tisztának, mint a nyári hajnal harmatában csillogó virág.
IV.
Jevgenyij Anyegin nemcsak mint költői lélekrajz s mint írója lelkének tükre jelent értéket. Nem hiába mondta Bjelinszkij, a nagy orosz kritikus, hogy Anyegin az orosz élet enciklopédiája. Ragyogó lélekrajzainak hátterét az orosz társadalom művészi korképe adja. Látnoki előérzettel tapint rá arra a lélektani ellentétre, amely az orosz város és orosz falu lelkét elválasztja s amely az orosz népet a forradalomban is oly végzetesen kettészakította.
És Puskin rokonszenve a falué: az orosz vidék egyszerű, álmos, patriarchális életét legtöbbször humorrá enyhített iróniával, meleg szívvel és lírává olvadó meghatódottsággal rajzolgatja; a városi életet a csípős szatíra ecsetével festi s lírai megjegyzései sok helyütt maró szarkazmussá élesednek.
Az Anyegin becse és Puskin művészi nagysága éppen abban jelentkezik, hogy nemcsak néhány örökszép emberi alakot teremt, hanem művészi emléket állít korának s ezt is az általános szépség szolgálatába állítja, ez csak a kivételes teremtő géniuszoknak adatott meg s ez emeli őt abba a szédítő magaslatba, ahová csak az emberiség legnagyobb szellemei emelkedhetnek.
az a kor, az az élet, amelynek gyermeke Puskin és Anyeginje volt, örökre a múlté: nem az idő, hanem a forradalom világégése temette el; de Anyegin és alkotója egymástól nyert halhatatlanságukban örök ifjan, diadalmasan integetnek felénk száz esztendő ködös messzeségén keresztül.
Berényi László
Forrás: Budapesti Szemle 1931. 220. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése