Az arabság legtökéletesebb irodalmi alkotását a pogánykori költészetben látta. Ennek a költészetnek a korszaka a VI. századtól a VII. század közepéig terjed. A költemények nagy része elveszett, de a megmaradt anyag bőségesen kárpótol, mert a költemények sem nyelvileg, sem tartalmilag nem tüntetnek fel egyéniséget. E költeményeket nem írták le, hanem a költő recitátorai könyv nélkül betanulták és szavalták azokat. Több költőnek ugyanaz a recitátora is lehetett és ezért gyakran felcserélték a sorokat és egyes kedveltebb gondolatokat több költőnek a szájába adták.
A pogány arab költészetet alakilag merev schema kötötte meg. A kaszida vagy „célköltemény” volt kizárólagos formája. Az elhagyott táborhelyet siratja a költő, ahol kedvesével találkozott. Fájdalmát lovának vagy tevéjének leírásával enyhíti, amely vadászatra ragadja őt. A puszta állatjainak leírását tarkítja a vihar dühöngésével. Törzsét felmagasztalja, mert nem fél semmitől. A vers végén elérkezik a bőkezű védnökhöz, akit dicsérettel halmoz el. Ez lévén a vers célja, innen vette nevét. Harci dalok, dicshimnuszok saját törzséről és gúnyversek az ellenségről, majd gyászdalok merítették ki a pogány költészet tárgyait. Nyelve méltóságteljes és rendkívül kifejező. Egy-egy szóval annyit mond, amennyit egy sorban tudunk csak lefordítani. Tömörségében fekszik tulajdonképpen ereje, alig lefordítható, mert idegen nyelv ellanyhítja, felhígítja megragadó rövidségét. Imrul-Kajsz így írja le lovát:
Még alig hasad a hajnal
S lovam vadat űzni nyargal:
A madár még fészkén ül,
De a vadállatok réme,
Arábia órjás méne
A széllel versenyt repül.
Hozzányargal, visszatérül,
Nekirohan, oldalt kerül
Egy szempillantás alatt,
Olyan mint a szikla tömbje,
Árral völgybe hömpölyögve,
Oly erős, gyors, olyan vad.
A fordításnak arab eredetije két párversből áll!
A költők féllábon állva, botra támaszkodva szavalták verseiket és az elbűvölt hallgatóságra démoni hatást gyakoroltak. Az arabok büszkék voltak költőikre és gyakran azon vesztek össze a törzsek, hogy melyiknek különbek a költői. Az ukázi vásárokon, amelyeket a zarándoklat idején tartottak a költők és recitátoraik versenyt szavaltak és a mu’allakát (felfüggesztettek, kitüntetettek) szó téves értelmezéséből arra következtettek, hogy a kiváló kaszidákat a kábára akasztották fel.
Mohamed fellépésével (571-632) új korszak kezdődik. Az arab pogány költészet eszméi elhomályosodnak és a próféta prózai stílust alkot meg Koránjában, amelyre nem volt mintája. Néha utánozta a pogány költőket a mekkai, ráolvasó, fenyegető fejezetekben. Medinában nyelve ellaposodik és tanító hangot vesz fel. A Korán szentesíti a pogány arab költészet nyomán kialakult irodalmi nyelvet és elterjeszti azt mindenüvé, ahová az iszlám fegyverei eljutottak. Az arabság jó része kivonult a félszigetről és új lakóhelyén, Szíriában, Mezopotámiában, Egyiptomban és Spanyolországban új környezetben idegen kultúra hatása alatt irodalmi képességét más irányban fejlesztette. Az iszlám megindította azt az egységesítő folyamatot az arab törzsek között, amely a nagy hódításokat eredményezte, de az arabok az iszlám által csak részben lettek mások, mint amilyenek azelőtt voltak. A törzsek közötti versengést, a törzsi gőgöt és az arab nemzeti önhittséget az idegen népek fölötti uralom csak fokozta és a politikai életben pártvillongásokat élesztett. Ezeket a villongásokat az iszlám sugalmazta teológia is táplálta. Az arab birodalmat belső harcok emésztették: közjogi, vallási viták és egyéni becsvágy szüntelenül aláásták egységét. Medinában kegyes hangulatú emberek a Korán tanítása és a próféta példája alapján akarták a világbirodalmat kormányozni. Az arabok ősi természete nem volt pietisztikus és világi uralmat követelt. Családi és egyéni vetélkedés karöltve járt erélyes uralkodók államszervezésével. Damaszkuszban az omajjádok kalifátust létesítettek. Az omajjádok erős kezű királyok voltak és nem vetették meg a földi élvezeteket. A pietizmus háttérbe szorult alattuk s világi életfelfogás jutott uralomra.
Az irodalom bőkezű pártfogókra akadt ebben a rendszerben. Mekkában, a szent városban vidám hangulat ütötte fel fejét. Táncosnők és énekesek világi költeményeket szavaltak ott, ahol a Korán fenyegető hangú fejezetei keletkeztek. Ennek az irányzatnak legkiválóbb képviselője Ibn Abi Rabi’a, a mekkai Don Juan volt1. Sokszor megbotránkoztatta a jámbor moszlimokat szerelmes verseivel. Az ő versei – mondták – a legnagyobb bűn Isten ellen, de oly ellenállhatatlan pajzán bűn tükröződött vissza költészetében, hogy sok tudós titokban kívülről tanulta meg azokat. Idézem egyik versét:
Ifjú, sugárzó leány ő,
Kinek tündöklő szépsége
Úgy villan át sátra vásznán,
Mint a hold a felhős égen.
Termete karcsú, hajlékony,
Szép vállait fátyol fedi,
Illatos keble betölti
Karját annak, ki öleli;
Teli combja megfeszíti
Perecét, mely körülfogja;
Így tölti ki szívét annak,
Ki csodálja, ki csügg rajta.
Dereka vékony, csípői
Erősek és ha felkacag,
Ékes, éles fogsor villan;
De boldog, ki reátapad!
Édes és illatos, mint a
Pézsma színmézzel vegyülve,
Friss, mint a jéggel vegyített
Óbor lángoló nedüje.
Ő rabolta el eszemet
És mégse juthatok hozzá,
Pedig sok szép hamis asszony
Egykor titkát velem osztá.
De esküszöm Arra, kiért
Sok zarándok, gazdag, szegény
Fáradt állatját sarkalja
Búcsújárás szent idején:
Nem fordítom el szerelmem
Tőled másfelé, semerre,
Míg csak zöldelő friss ágat
Hajt az élőfa gyökere.
Csak Te vagy vágyaim célja,
Csak Veled él gondolatom,
Akár egyedül merengjek,
Akár zúg a sokadalom.2
A pogánykori kaszida részeiben fejlődött tovább. Első részéből önálló szerelmi líra lett. Leíró részeiből külön műfajok alakultak. A kalifa és a helytartók udvarában a költőket szívesen fogadták és a hódító hadseregek néha letették a fegyvert, hogy kedvenc költőik versenyét hallgathassák. A recitátorok keresztül-kasul járták a hatalmas országot és szavalatukkal elterjesztették az arab irodalmi nyelvet. A régi dicsőséget énekelték meg é legendákat költöttek, amelyekkel az arab őskort összekapcsolták a zsidó és keresztény hagyományokkal.
Az omajjádok bukása után (751) Bagdad lett az arab birodalom fővárosa. Itt még sokkal erősebben nyilvánult az idegen befolyás. A nagy birodalom nem táplálkozhatott csupán az arab őskor eszméiből. A sok idegen alattvaló: aramok, perzsák, törökök, görög-hellének, akinek egy része Nagy Sándor birodalma alatt a hellén műveltség hordozójává vált, a hellén hagyományokat átvitte az arab nyelvű kultúrába. Az abbassidák alatt megindult az a nagymérvű fordítási munka, amely főképpen az aram-szír nyelv közvetítésével megnyitotta az utat a hellén irodalom és tudomány felé. Baktria és India perzsa csatornákon át ontotta a kulturális értékeket az arab nyelvbe, amely bámulatos rugalmassággal képes volt a régi kultúrák felvételére. A perzsák nem éppen árja fajiságuk felsőbbrendűsége folytán, hanem élénk szellemiségükkel az iszlám vallás rendszerében új, burjánzó kulturális tevékenységet tudtak kifejteni. A perzsák kultúrája a semita iszlámmal összeforrva gazdag virágzásnak indult. Az iszlám az abbaszidák tágabb szellemi látkörében letért a tisztán arab eszmények útjáról és valóságos világvallássá, világkultúrává fejlődött. Magába olvasztotta a hellenizmus hagyományait és azokat, különösen a tudományok terén, tovább is fejlesztette. Egyiptom, Szíria, Arábia és Perzsia helyhez kötött és saját hagyományain élő kultúrája új összetételben egyesülve új szellemi életet fakasztottak. Az abbaszidák uralmának első korszaka képviseli az arab-moszlim kultúra fénykorát. Ennek a kultúrának nyelve arab volt ugyan, habár művelői nem mind voltak arabok, sőt a nem-arab származásúak még nagyobb szerepet játszottak benne. Az arab faji gőg nem szíven látta, hogy a közigazgatásban, gazdaságban és a műveltségben idegen elemek, akik kliensei voltak a törzsökös araboknak, jelentős szerepet játszanak. Míg az ommajáda korszakban (751-ig) a déli és északi, a kelbi és a kejszi arabok egymással vetélkedtek az uralmi állások elnyeréséért, most az arabok látszólag összefogtak a nem-arabok felfelé törekvése ellen.
Az omajjáda kalifák alatt tömegesen tértek át idegenek az iszlám vallására. Az iszlám elvben nem ismer faji és nemzetségi különbséget az igazhívők között, de az arab kincstár nem szívesen látta az idegenek áttérését, mert az áttértek, akárcsak a született moszlimek, nem fizettek fejadót és ezáltal kevesbedett az állam jövedelme. II. Omár kalifa (717-720) uralkodásáig nem is ragaszkodtak a vallástörvény előírásához és nem mentették fel az áttérteket a fejadó fizetése alól. Csak az arab származású számított teljes értékű moszlimnak. II. Omar kegyes életű uralkodó volt és teljes egyenrangúságot követelt minden moszlim alattvalója számára. Azt hirdette, hogy „Allah Mohamedet prófétának és nem adószedőnek küldte az emberekhez”. Pietizmusával megindította azt a bomlási folyamatot, amelyet egy sokfajú új államban a túlzott liberalizmus természetszerűleg gyorsít és elmélyít.
Az arabok és a nem-arabok közötti faji ellentét a suubiya-mozgalomban lángolt fel, amelynek tengelye az volt, hogy vajon a faji különbség a törzsökös arab és a nem-arab moszlim között a Korán szerint gyökeres és őseredetű, tehát megváltozhatatlan, vagy pedig a fajok az egységes emberi nem kebelében csak osztályok (suúb), amelyek összeolvadhatnak, megváltozhatnak és nem örökéletűek.
Az arab nyelvű moszlim kultúra legértékesebb alkotásai hellén hatásra vezethetők vissza. A moszlimok nem hatoltak a hellén kultúra mélyére és nem mentek el annak forrásaihoz, az eredeti szövegekhez. Nem is tanultak görögül. Ez annyival meglepőbb, mert az a nagyszerű középkori arab kultúra, amelyet ma minden moszlim büszkén magáénak hirdet. megmentette a hellenizmus sok vívmányát az emberiség számára. A középkor legjellegzetesebb kultúrája az arab volt. De ez a kultúra minden érdeme mellett mégsem volt teljes kultúra. A görög történelemírás, a drámai és költői irodalom, a görög eposzok ismeretlenek maradtak előtte. A görög szellemiség a maga egységében nem ihlette meg őket. A filozófiában is egyoldalú tanítványok maradtak. Az arab irodalom még legvirágzóbb korszakában sem lombosodott olyan tökéletes erdővé, ahol minden műfaj és az emberi élet minden szellemi törekvése művésziesen képviselve lett volna. Az arab irodalom Kelet feudális világában élt: várurak támogatása és a múlt tisztelete arra késztette az írókat, hogy troubadúrokká váljanak, saját egyéniségüket háttérbe szorítsák és a hagyomány szentesítette formáknak hódoljanak. Ezért alig találunk a klasszikus arab irodalomban olyan hosszú lélegzetű, kimagasló műveket, amelyek az emberiség szellemét tartósan fogva tartották volna.3 Az Ezeregyéjszaka mindenesetre e művek közé tartozik, de ezt európaiak sokkal magasabbra értékelik, mint maguk az arabok.
A költők mindig óriási szerepet játszottak az arabok életében. Alig van arab író, aki költeményeket ne írt volna, sőt alig van tanult arab ember, aki ne rajongana költeményekért. A legszárazabb tárgyú tudományos műveket teletűzdelték versekkel. A költészet régibb és ősibb a prózánál, közelebb áll a művészethez, az istenihez és az arab kultúra a mai napig megőrizte ezt a primitivizmust a kötött beszéd tiszteletében. A meghitt hangulatokat és a kothurnusban lépkedő ünnepi sorokat egyaránt értékelni tudták arab költők. Stílusuk mesteri, de gyakran mesterkélt. Európai nyelvre alig fordítható le. Legkiválóbb költőik művéből mutatóul közlök néhányat. Ezek most látnak először napvilágot európai nyelven.4
Az abbaszidák első korszakában Bassár ibn Burd írt gyönyörű verseket. Perzsa eredetű volt. Szülei a hódítás folytán arab kliensekké váltak. Vakon született és a vakok tudásvágya hajtotta a basrai arabok közé, akiktől arabul tanult. Ifjú korában himlőbe esett, ami elcsúfította arcát. A világot csak képzeletből ismerők és himlőhelyes költő szatírával igyekezett enyhíteni hátrányain, ezért sok ember gyűlöletét vonta magára. Perzsa eredetét azzal árulja el, hogy Zarathustra tanait csempészi be költeményeibe: „A föld sötét árnyakkal tele, de a tűz világít s ezért a tüzet imádjuk, amióta ég.”
Az volt a szokása, hogy mielőtt beszélt vagy szavalt volna, jobbra és balra köpött egyet és tapsolt. Ibn Khallikán (Wafayat al’ayán I. 110) idézi híres versét:
Kétségedben tanácsos határozásra szánd magad,
Vagy kérd meg azt, ki neked határozott tanácsot ad.
Nem szégyen a tanácskérés, azért bátran vágj neki,
Szárnyak alatt rejteznek a madár puha pelyhei.
Mi haszna félkéznek, ha más kezet súlyos bilincs fog,
És mi haszna a kardnak, ha nem segíti a marok?
Vaksága miatt gúnyolták, de ő imígyen felelt:
Oh ti emberek, szerelmet hoz néha fülem nekem,
Fülem néha lángol már, de hidegen marad szemem.
Kérded: „Kiért rajongsz, hiszen nem látsz!” Halljad válaszom:
„A fül olyan, mint a szem: a szívhez jutni el azon!”5
Bassár ibn Burd szerelmei dalai annyira megkapók voltak, hogy al-Mazhdi kalifa eltiltotta meghallgatásukat, nehogy elcsábítsák a szerelemre hajló szíveket. Mikor a kalifa dicshimnuszait nem fizette meg elég bőkezűen, őt is ostromolta gúnydalaival, amiért 783-ban halálra korbácsolták.
Bajt hoz rám…
Bajt hoz rám minden csöndes éjjel,
Mert hozzá vonz a szívem vágya,
Mert hogyha rám néz éjszemével,
Bort csurrant lelkem poharába.
Megrészegít lágy, üde hangja,
Mely, mint a pázsit, telt virággal;
Nyelvének húrján csengve-bongva
Varázslók édes dala szárnyal.
Vélnéd illatos myrrha-testet
Rejteget lebbenő ruhája,
Mint hűsítő bor, úgy kecsegtet,
Ha tüzes ajkad szomjas rája.
Tündér, vagy asszony szülte?, kérdem.
Vagy ezek égi keveréke?
Isten őrizz, hogy elbeszéljem,
Mennyit kellett szenvednem érte.
Bár megvigasztalt hangja, selyme,
És bánatom is szerteszéledt:
Bús vágyam ostorától verve,
Már érzem: nem sokáig élek.
Fiam halálára
Hitvesem, ó térj magadhoz,
Nem segít a meddő bánat.
Kivettem már én is részem
Korbácsából a halálnak.
Ó fiacskám, erőszakkal
Fosztott meg a végzet tőled,
Nehéz gránit alá rejtett,
Mélyébe a sírgödörnek.
Illat voltál, kis fiam, te,
Hervadozó, gyönge ágon.
Alig ért rá az öröm, hogy
Sugarával rád szikrázzon.
Friss levéltől duzzadó ág,
Kit letört a sors haragja,
Nyomában a bánat most az
Egész földet elragadja.
Hogy marasztalt szegény szívem,
Fiacskám, jaj, sírva téged,
Mindhiába, mindhiába:
Elrohant a halál véled.
Abbsz ibn al Ahnf (megh. 808) Hárún ar-Rasid kortára volt. Nem írt sem dicsérő, sem gúnyoló verseket, lantja a finom érzelmekre volt hangolva. Ibn Khallikan versei jellemzésére a következő sorokat idézi:
Óh emberfia, ki kínzod lelkedet,
Ne vidd túlzásba bánatod, mert a túlzás megöl.
Kimerítette a sírás szemed könnyeit, kérj kölcsön
Szemet mástól, melynek könnye bő,
De ki kölcsönöz neked szemet, hogy sírj vele,
Láttál-e szemet valahol, amely kölcsönbe sír?
Szerelmes versei:
I.
„Igazság minden, ami Tőle jő.”
Ezt mondta hajdan egyik bölcselő.
Dicsértessék – ha így van – Istenem,
De akkor sírnom miért kell nekem?
Ha kiért sírok, léhán kinevet,
És összetépte durván szivemet?
Igazság-e, hogy szivem temetem,
És minden nap csak gyásznap már nekem?
II.
Mért vágyol az után, szív, te gyönge jellem,
Ki sajgó sebedet mind mélyebbre ássa?
Hogyan védekezzem ellenségem ellen,
Ha bordáim közt van örökös lakása?
III.
Az öröm színes öltözékét
Levettetted velem,
Bánat-ruhám komor sötétjét
Azóta viselem.
Nászunknak ajtaját bezártad
Közönnyel, szívtelen
S halálom ajtaját kitártad,
Mert így bántál velem.
Az említett költők neve mellett népszerűségben messze kimagaslik Abu Nuwász, aki 750-ben született és legalábbis anyai részről szintén perzsa volt. Hárún ar-Rasid udvarában élt és szerelmi és bordalaitól visszhangzott a város. Stílusa erősen közeledik a népnyelvhez, hiszen tárgya sem engedte meg a mesterkélt formát. Élete végén a vén korhely, mint annyi más mámoros költő, megbánva bűneit, az aszkézisnek adta át magát.
A vadászkutya
Függönyök húzódtak fölfelé az égen,
S mint csuhából ősz fej: előtűnt a hajnal;
Előtűnt mint néger ajka közt a fogsor
S menekült az éjjel, hosszú, halk sóhajjal.
Vadászni indultam izgatott kutyámmal;
Feszülő pórázát kezemből kirántva
Eliramlott, s mint ha kígyó siklik gyorsan:
Futtában hullámzott, kígyózott a háta.
Körmeit behúzta, mint mikor a borbély
Borotvája kését a tokjába hajtja,
S szimatolt az egész testében remegve,
Majd kibújt bőréből. – Pompás vizslafajta.
A teve
Forró déli napban elbarangol vélem
Végtelen homokján széles sivatagnak.
Szent karámban hízlalt hatalmas alakja
Erődként hat, hol csak kis gazellák laknak.
Bozontos nagy farkát zuhatagnak vélnéd,
Amint hintáztatja jobbra-balra lágyan,
De mikor föltartja merően magasra
Sas képe merül fel a néző agyában.
Leengedi aztán függönyül magának,
S lépked bölcs nyugodtan, könnyedén haladva,
Mintha láthatatlan nyomokat követne,
Vagy az embereknek szelíd példát adna.
Meghúzom kantárát s fölnyujtja az égnek
Bölcs fejét, míg lába hosszú útját rója,
Gőgös tekintettel néz le a világra:
Homoktenger híres hatalmas hajója.
Fenti két költemény a kaszida állatleíró részéből fejlődött önálló verssé. A leírásban, a megfigyelésben mesterek voltak az arabok. De Abu Nuwász hírét a szerelmes és bordalok örökítették meg. Lássunk ebből példát:
I.
Bármint dicsérd a jó bort,
Nem elég rá a jelződ,
Hogy áldott mámoráért
Kellőkép fölmagasztald.
Ne gyöngítsd kút vizével,
Ó levét ne keverjed
Könnyelműn új silánnyal,
Gondold meg, mennyi év múlt,
Míg megért ily nemessé.
Sziklák közt érlelődvén
Erőben gazdagabb lett,
S ki véle bíbelődik,
Tüzet nyer az jutalmúl.
Körben ha forg a serleg
Életre kél a jókedv,
S lankadó bús szivekben
Tanyát üt dús vidámság.
Nemes bor, hányan ittak
Isteni mámorodból,
Prózai, törpe lelkek
Csak vízivásra méltók.
II.
Kár minden korholásért;
Adj inkább többet innom.
Bajomra bor hoz írt csak,
Ettől függ gyógyulásom.
Kezem közt hogyha csillog,
Nem száll bú udvaromba,
S táncolna még kő is
Pár korty ha ráömölne,
Sárgálló színaranyja
Nem vegyül színtelennel,
De tartsd a fény felé csak:
Szivárványt szülnek együtt.
Nézd, ím a boldog ifjak
Kézről ha kézre adják.
Felejtik a világot,
S álmuk mind megvalósúl.
Mit bánom én a régi
Tábort, sok asszonyával,
Öleljék mások őket –
Én már csak borra vágyom!
GERMANUS GYULA
1) Dsabrail Szulejmán Dsabbőr. ’Assr Ibn Abi Rabi’a, Beyrouth, 1935.
2) Hajnóczi László fordítása
3) E túl merésznek látszó ítéletemet újabban megerősíti Gibb: Arabic Literature 36. old. V. ö. dolgozatomat: Gondolatok Gül-Baba sírjánál. Budapesti Szemle, 1938. évf.
4) Az arab verseket (kivéve azokat, amelyeket külön megjelöltem) Varságh János fordította.
5) Hajnóczy László fordítása
Forrás: Budapesti Szemle 1944. szeptember. 267.kötet 800-805.sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése