2024. ápr. 12.

Tompa László (1883-1964): Magányos fenyő

 

Hogy görnyed, nyög, mint aki bűnt lakol,

Az őszcibálta bús bokor!

Az ágakról levert levelek

A szélben föl s le kerengenek.

Haraszt röpül, vén fűz nyikorog –

Minden csupa gyász, lom, pernye, homok.

A végét várja minden e zord vidéken –

Csak én nem!

 

Én, amíg minden omlik, összedűl,

Gyökereimmel e kopár fokon

Magányos fenyő – megkapaszkodom,

S állok, daccal, társ nélkül, egyedül.

S míg havat dob rám, hóköpenyt,

egy szeles nap vagy egy vad éj,

Így biztatom magam: ne félj,

 te tovább tartasz, mint a tél!

A gúnyos holdnak, mely nekem

halált s hasonlót emleget,

Így szólok: „Uram, láttam én

már karón varjat eleget!

Görnyedtem én még máskor is,

némultan, hó és jég alatt –

De törzsem, ágam akkor is,

a hó alatt is zöld maradt.

 

Kibírtam én már sok telet,

Míg jöttek jégtörő szelek,

S gallyaimon, mint húrokon,

Új fuvalmak zenéltek!

Így múlnak, újulnak évek…

Én az időkkel bátran szembenézek!”

 

Forrás: Papp Kincses Emese: 101 vers a Székelyföldről. Kriterion Könyvkiadó 2006. Kolozsvár

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése