2024. ápr. 12.

Tarcsafalvi Albert (1856-1926): A Hargitáról

 

Nem tudom, hogy milyen idők járnak,

Mi baja lett a vén Hargitának?...

Száll köde a Küküllőre, Oltra,

Éjjel meg a csillagokat oltja.

 

Szomorkodik jegenye fenyője

Szélviharra mindjárt ketté törve,

Puhabelű manapság a fája,

S égbe nyúlni lomha lett az ága.

 

Zöld levele panaszol az érnek,

S titkos és bús hangokon beszélget,

Mintha már mi sem fordulna jóra

S valakinek temetése volna.

 

Maga a hegy ide-oda bámul,

Vágyik messze ebből a határbul…

Király volna s szörnyű szégyen érte:

Országának bujdosik a népe.

 

Buslakodva messzi tájra néz el:

Idegen föld foly-e tejjel-mézzel?

S hol nem mozdul senkinek egy ujja:

Legelész-e vadon ménes, gulya?...

 

S ahol nincsen ekeszarva kézben:

Hullt-e áldás csak – Isten nevében?

S hol nem kötöz venyigét agg, gyermek:

Nézi, vajjon ott is szüretelnek?...

 

S mikor látja, hogy másutt is munka

Egyedül a boldogulás útja

S ő maga csak szégyenszemre áll ott

Átallépné akkor a világot.

 

De mivelhogy lába messzi ér be,

A földgolyó kellős közepébe,

S nem hagyhatja völgyét, csacska érjét,

Iszonyúan megrázza sörényét.

 

Zúg az erdő, ropognak az ágak.

Nincs vége a fenyves sírásának:

A természet beszélget egy néppel:

Kelj föl, kelj föl, rég alszol már, székely!

 

Forrás: Papp Kincses Emese: 101 vers a Székelyföldről. Kriterion Könyvkiadó 2006. Kolozsvár

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése