Nem tudom, hogy milyen idők járnak,
Mi baja lett a vén Hargitának?...
Száll köde a Küküllőre, Oltra,
Éjjel meg a csillagokat oltja.
Szomorkodik jegenye fenyője
Szélviharra mindjárt ketté törve,
Puhabelű manapság a fája,
S égbe nyúlni lomha lett az ága.
Zöld levele panaszol az érnek,
S titkos és bús hangokon beszélget,
Mintha már mi sem fordulna jóra
S valakinek temetése volna.
Maga a hegy ide-oda bámul,
Vágyik messze ebből a határbul…
Király volna s szörnyű szégyen érte:
Országának bujdosik a népe.
Buslakodva messzi tájra néz el:
Idegen föld foly-e tejjel-mézzel?
S hol nem mozdul senkinek egy ujja:
Legelész-e vadon ménes, gulya?...
S ahol nincsen ekeszarva kézben:
Hullt-e áldás csak – Isten nevében?
S hol nem kötöz venyigét agg, gyermek:
Nézi, vajjon ott is szüretelnek?...
S mikor látja, hogy másutt is munka
Egyedül a boldogulás útja
S ő maga csak szégyenszemre áll ott
Átallépné akkor a világot.
De mivelhogy lába messzi ér be,
A földgolyó kellős közepébe,
S nem hagyhatja völgyét, csacska érjét,
Iszonyúan megrázza sörényét.
Zúg az erdő, ropognak az ágak.
Nincs vége a fenyves sírásának:
A természet beszélget egy néppel:
Kelj föl, kelj föl, rég alszol már, székely!
Forrás: Papp Kincses Emese: 101 vers a Székelyföldről. Kriterion Könyvkiadó 2006. Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése