I
Míg mind tovább föl, fölfelé haladta,m
Magam számára, sziklák oldalában,
Utat keményen tusakodva vágtam,
Most fönt kevély kúp, alant sziklakatlan.
Még néha-néha szédít e szokatlan,
Merész magasság, botladoz a lábam,
Hogy hamar ismét haladjak szilárdan,
A lenti léttől, rögtől elszakadtam.
Itt nincs virág már, csak egy-egy gyopárszál.
Fent a fenyőknél fentebb sasmadár száll.
Lent zuhanó víz csörtet vad zúgókba,
De csak tovább, föl, ösztökél a próba!
Magam magamért, haddl ám, meddig ér el,
Ha nekivág egy konok, ősi székely?
II.
Sziklák kövéből, magas sziklaszálon
- Míg vihar zúgott alattam, felettem –
Kivert magamnak kunyhót építettem,
S most itt lakom. Itt mélyül el magányom.
Körül a tág űr, felhők lomha rendje.
Kopasz kövek közt kanyarog a vadnyom –
Erdők zúgásán edződik a hangom,
S szavam az eget veri néha zengve.
De most még várok, tudva: nemsokára
Egy nap fog jönni, friss, hajnali széllel,
Mely ködöt űz, s a kapukat kitárja.
Addig csak várok. S olykor-olykor éjjel
- Éh-csikasz ellen élesztgetve lángot –
Egy-egy csóvát az éjbe belevágok.
Forrás: Papp Kincses Emese: 101 vers a Székelyföldről. Kriterion Könyvkiadó 2006. Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése