Alig egypár hónapja múlt száz éve annak, hogy a Csongor és Tünde, Vörösmarty remek mesejátéka megjelent a magyar könyvpiacon. Nem kutatom, miért fogadta a maga kora közömbösnek miért nem adták elő a maga korában, s miért nem iktatta játékrendjébe hat évvel később megnyílt Nemzeti Színházunk, noha ez a tündérjátékunk csupa báj, az álmok és ábrándok bűvös szövedéke- az idő, ez a szigorú, de igazságos bíró jóvátette, amit a közönség és a színház Vörösmarty legköltőibb drámája ellen vétett. A Csongor és Tünde lappangása, majd diadalmas föltűnése újabb, fényes bizonysága Petőfi optimizmusának, hogy az igazi érték soha, még a legkedvezőtlenebb viszonyok között sem kallódik el; - az idő kiemelte Vörösmarty remekét a feledésből s méltó helyére állította.
Ez az immár öröklétre virradt mesejáték olyan finom alkotás, hogy szépségeit inkább érezni és éreztetni kell, mint fejtegetni; nem is akarom a magyarázó durva kezével letörölni ennek a bájos költői szövedéknek hímporát, hanem szeretnék fogékonyságot kelteni a mű sok szépsége iránt, simábbá, könnyebbé egyengetni a dráma számára az utat olvasói szívéhez. Erre talán van némi szükség, hiszen a Csongor és Tünde száz évvel ezelőtt jelent meg, és száz év nagy idő a drámák életében!
Ne keressünk a Csongor és Tündében kiszámított művészettel fölépített cselekményt, hatalmas szenvedélyek végzetes összeütközését, merészen szőtt, biztos kézzel megoldott bonyodalmat. Vörösmarty drámája tudatosan elkerüli a tragikumnak zordon fönségű tájékát, s nem vezeti az olvasót a komikumnak furcsa, mulatságos birodalmába sem. Az a föld, amelyen Csongor és Tünde cselekvénye lepörög, a magyar mesék derült, játszi világa. Itt, ebben a kedves mesevilágban, a korlátlanul csapongó képzelet az úr s nem a fizikai világrend rideg, kimért törvényei. Hősei is a népmesék hagyományos alakjai. Az egyik Csongor, a daliás ifjú, tele nemes hevülettel, akiért egy tündérleány érdemesnek tartja föláldozni természetfölötti valóját s a rövid földi boldogságért cserébe odaadni az örök életet. a másik hős ez a tündérleány, a női báj megtestesülése, aki olyan édes, olyan gyönyörű, hogy reá gondolva igazat kell adnunk Platonnak, ennek a legmélyebben járó elméjű filozófusnak, mikor arra a kérdésre, mi a szép, féltréfásan azt felelte: egy üde fiatal leány. Értjük az ifjút, hogy ezért a leányért, ha kell, elmegy a világ végére!
A dráma tárgya ennek a két egymáshoz testben-lélekben méltó fiatal lénynek szerelme s azok a szenvedések, amelyeket le kell bírniok, amíg legyőzve a harmadik hősnek, a népmese ismert gonosz szellemének, Mirígy boszorkánynak ármányát, végre boldogan egyesülhetnek. Miért tör ez a gonosz teremtés a két szerelmes elválasztására? Avatatlan szem könnyen félresiklik ezen a ponton. Eleinte az a színe van a dolognak, mintha Mirígy a maga leányának szeretné megszerezni a nemes ifjút; maga Mirígy azt veti okul, hogy meg akarja alázni Csongor dölyfét; majd meg úgy rémlik, hogy a vén boszorkány a megfiatalítását várja attól az aranygyümölcstől, amely a Csongor kertjében álló, ezüst virágú tündérfán terem, s ehhez csak úgy fér, ha Csongor kétségbeesésében elveti magától az életet. Mindez azonban csak féligazság. A költő sokkal mélyebbről fejleszti Mirígy gyűlöletét; leszáll, hogy megértesse, az emberi szív legrejtettebb zugába. Mirígy a drámában szimbólum, az emberi gonoszságnak, az ős-rossznak szimbóluma; lelkébe természettől belegyökerezett az irigység, a tajtékzó düh minden ellen, ami szép, ami nemes, ami nagy – s van-e az emberi életben szebb, nemesebb, nagyobb, mint az igazi, a tiszta szerelem?
Magát a mesét, drámája vázát, készen találta Vörösmarty népünk egy kedves könyvében, az Árgírus királyfi című, XVI. századi költői elbeszélésben, amellyel egy régi magyar költő, a csak nevéről ismert Gyergyai Albert ajándékozta meg irodalmunkat. Hozzá idegenből, olasz földről került, de már az ő kezén magyarrá vált: azok a mesés lények, amelyekkel regéje cselekményét benépesíti, tündérek és ördögfiak, a magyar nép képzeletének termékei, s magyaros mind szellemében, mind fordulataiban maga a tündérmese is. Ez a XVI. századi tündérmese azonban csak a nyers anyagot szolgáltatta Vörösmartynak. Hogy az összecsukott szirmú bimbóból kibontakozzék a pompás, ragyogó színű rózsa, a naiv tündérmeséből a magyar drámairodalom egyik remeke, ahhoz két hatalmas költői szellemmunkájára volt szükség. Az egyik Shakespeare. Az irodalomtörténet megállapította, hogy a Csongor és Tünde Shakespeare Szent-iván-éji álmának hatása alatt keletkezett. De Vörösmarty nem anyagot merített az angol drámából, hanem ösztönt vett tőle. Amint más alkalommal megállapítottam, „Vörösmarty géniuszát Shakespeare bátorította a Csongor és Tünde megírására, ő vezette a költői anyagra és tanította meg értékesítésének módjára. Az ő példájára nyúlt Vörösmarty egy régi magyar regéhez, mely a ponyva közvetítésével eljutott a nép ajkára is, s a Szent-iván-éji álom pazar költőisége mutatta meg neki a célt, az ideált. Kifejteni a tárgyból mindazt a költőiséget, mely benne rejlik; az idealisztikus képek sorozatát változatosabbá tenni a mindennapi élet tréfás jeleneteivel s ezáltal hatásukat emelni; fellengző, szinte légies érzelmeket nyers komikummal és derült humorral vegyíteni s ezt a tarka egyveleget elárasztani a csapongó képzelet üde, napfénytől csillogó virágaival: ez az, amit Vörösmarty Shakespeare-nél látott. Shakespeare regényes színjátéka megérttette vele, hogy a mesék fantasztikus világa is tárgya lehet drámának, - csak a költőnek legyen eleven képzelete életet varázsolni az anyagba.”1
Vörösmartynak volt – s ezen a ponton vette át a munkát a másik hatalmas szellem: maga Vörösmarty. Megihletve Shakespeare-től, lelke művészi adományaival drámává formálta Gyergyai elbeszélését, s a tárgyban rejlő költői magot oly mértékben kifejlesztette, hogy az ő mesejátéka, Gyulai Pál megállapítása szerint költőiségben méltó párja Shakespeare-ének.
Valóban a Csongor és Tünde a kifejezés művészi erejében vetekszik a Szent-iván-éji álommal; nyelve zengő, mint amazé, hozzásimul a cselekvény hullámzó hangulataihoz, tele bájjal, zeneiséggel, líraisággal az érzelmes jelenetekben, s fönséggel ott, ahol a költő a filozófia magasságába szárnyal. Páratlanul szép a Csongor és Tünde költői nyelve, mindmáig a legszebb magyar költői dikció.
Gyulai, láttuk, költőiség tekintetében a Csongor és Tündét magasan az Árgírus királyfi fölé, a Szent-iván-éji álom mellé állítja. Találhatunk azonban olyan pontot is, ahonnan nézve a magyar drámát még az angolnál is magasabb színvonalon láthatjuk. Ez a Csongor és Tünde szimbolizmusa. Míg Gyergyai históriája nem ad egyebet, mint egy szerelmi történetet, s az érdekes, fordulatos, költői ugyan, de mégiscsak mese; míg Shakespeare mesedrámája a képzeletnek legpompásabb remeke, a világirodalom legbájosabb mesejátéka, de szintén csak mese: a Csongor és Tünde mélyén egy filozófiailag megállapított költői eszme rejlik s egészében egy nagy emberi bölcsesség szimbóluma. Vörösmarty túlemeli drámáját az esztétikum világán, azáltal, hogy cselekvényét két ellentétes világfelfogás ütközőjévé emeli. Főhősei mellé, akik a maguk eszményi szerelmével és nemes rajongásukkal az idealizmus képviselői, szolgáikban, Balgában és Ilmában megteremtette a realizmus képviselőit. Amazok finom, gyöngéd lelkek, emezek durva, tenyeres-talpas, pórias lények, amazok az égben járnak, ezek lent a földön, amazokat nagy célok, egész lelkükön uralkodó érzések hevítik,emezek a mindennap apró örömeinek élnek s érzékiségük rabjai. Nem ennek a két világfölfogásnak küzdelmét és megbékélését rajzolja a költő, mint egyes esztétikusok tanítják, ellenkezőleg, azt bizonyítja a költött történettel, mennyivel magasabb rendű, fennköltebb, értékesebb az eszmékért lelkesedő idealizmus, mint a földön kúszó, nyers valóhoz tapadó realizmus – ez lesüllyeszti az embert a hétköznap sarába, az eszményiség és annak kultusza fölemeli az ideák magas, tiszta világába.
A világnézeteknek ebből a poláris ellentétéből sarjad ki a Csongor és Tünde költői eszméje. Hogy a dráma cselekvényén keresztülcsillog valamilyen eszme, amelytől az filozófiai reflexet kap, azt érzi a mesejáték minden gondolkodó olvasója. De mi ez az eszme? A rejtély kulcsát a dráma két legmélyebben járó jelenete adja kezünkbe, a hős találkozása két ízben három misztikus alakkal, a kalmárral, a fejedelemmel, a tudóssal. Mikor először találkoznak, Csongor a keresztúton áll és keresi, kutatja, melyik út visz álmai földére, Tündérországba. Megjelenik előtte sorjában a három gőgös, a kalmár, a fejedelem, a tudós, az emberiség életében legnagyobb szerepet játszó erőknek, a vagyonnak, a hatalomnak, a tudománynak allegóriái. Elbizakodva erejükben, öntelten lenézik a szerelmes ifjút, hogy a pénznél, uralomnál, tudásnál többre becsüli a szerelmet – hiszen a szerelem
Költői világa, szép tündérvilág,
Mi kár, hogy álom, gyermeknek való…
Együgyű lélek a Csongoré, hogy az élet nagy értékei helyett a csalfa, hiú szerelmen kap.
A dráma végén újra találkozik a négy vándor, Csongor és a három büszke férfi. De mi lett belőlük? A dús kalmárból nyomorék koldus, a hatalmas fejedelemből üldözött vad, s a tudós elméje megháborodott a világegyetem nagy problémáinak boncolgatásában. Csongor is meg van törve: Mirígy ármánya nemcsak szerelmesétől zárja el, hanem kísértésekkel is gyötri – de míg a másik három vándor ege örökre elborult, az ő bánatának felhői szakadoznak, s csakhamar forrón süt reá a boldog szerelem napja.
Gyönyörű ez a két jelenet, kivált a második, de mit keresnek a drámában, Csongor szerelmének történetében? dráma szerkezetében nincs jelentőségük, teljesen anorganikusak, ki lehetne őket hasítani az egésznek legkisebb kára nélkül. Mik tehát? Ragyogó, de céltalan ékességek? Nem, ez lehetetlen. Még csak föltenni is bűn volna, hogy Vörösmarty, ez a tudatos művész, aki előtt szentég volt az irodalom, üres játékká alacsonyítsa a költészetet! Ha ennek a három allegorikus alaknak nincs szerepe a dráma szerkezetében, akkor kell más hivatásuknak lenni. Van is, s ez nem lehet egyéb, mint megadni a drámának az igazi értelmet, rávilágítani költői eszméjére. Úgy érzem, most már szinte észrevétlenül, de meggyőző fénnyel elénk villan ez a öltői eszme, - Csongornak és a három gőgös vándornak ellentétes sorsából tisztán kicsendül: a szerelem, a tiszta, boldog szerelem a legnagyobb emberi érték, mellette minden más érték eltörpül. Kincs, hír, tudás – amint vagy egy évtizeddel később menyasszonyának írta Vörösmarty:
legyen bár, mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Ezt az igazi szívörömet, a szív teljes boldogságát csak az eszményi, viszonzott szerelem adja meg az embernek. Ez az egyetlen igazi érték az ember számára, a többi mind hiú, füst és pára.
A szerelem mindenható erejét példázza tehát Vörösmarty tündérjátéka. Nincs szakadék, amelyet meg ne járna, nincs akadály, amelyet le ne győzne, nincs ellenség, akit az útból félre ne vetne – de érdemes is minden áldozatra. Ne kutassuk, vajon ez a filozófia, amely ilyen határozottan leszűrődik a Csongor és Tündéből, állja-e a tudományos bírálatot, igazolja-e az etika örök érvényű normáit, s Vörösmarty, ha filozófiai munkát ír, vállalta volna-e ott is ezt a tételét. De Vörösmarty drámájával a költészet világába vezet, ahol a művészet az úr, s célja nem értelmünkre, hanem a képzeletünkre hatni. S valóban ez a történet, amelyből Vörösmarty költői eszméjét kifejti, meghatja szívünket, Csongor sorsában mély életbölcsesség revelálódik, ez az eszme pedig, ez a bölcsesség költőileg igaz – ennyi nekünk elég.
Láttuk a drámában Vörösmartyt a költőt, láttuk Vörösmartyt a filozófust – de megláthatunk benne egy harmadik Vörösmartyt: az embert. Maga a dráma végső elemzésben nem is egyéb, mint egy nagy vallomás, s az mélyen bevilágít az ember lelkébe. A tündérjátékban Csongor ajkával maga Vörösmarty beszél; Csongor szavai, amelyek a szerelem gyönyörét-búját olyan megragadó közvetlenséggel tolmácsolják, nem a költő képzeletéből, hanem az ember érzelemvilágából fakadnak, s bennük az ő szerelemre sóvárgó lelke nyilatkozik. Ismeretes, hogy Vörösmarty a húszas évek eleje óta egy mély, eszményi szerelem kéjét-kínját viselte szívében. Szeretett egy leányt, üdét fiatalt, gyönyörűt, de az, az előkelő Perczel-család ifjú hajtása, Etelka, mint elérhetetlen tündérleány állott előtte – a társadalmi és vagyoni ellentét rideg korlátai elzárták a szívéhez vezető utat. A költő, érezve szerelmének reménytelen voltát, szíve mélyébe rejtette fájdalmas vonzalmát s csak titkon, hangtalanul imádta a leányt. Majd egy évtizednyi idő múlt el szerelmének fakadása óta, régen elhagyta a Völgység bájos vidékét, a kedves leány otthonát, de Etelka képe egyre kísérte, emléke még mindig élt szívében. Így mikor Csongor hosszú bujdosás után visszaérkezik elvadult kertjébe a bűvös fa alá, és marcangoló fájdalma keserű panaszokban tör ki:
Meddig égsz még e kebelben,
Mint szorult tűz a hegyekben,
Oh, beteg szív régi búja?
Legrettentőbb háborúd
E kebelt még meddig dúlja?
A kívánság elhagyott,
Mely, int rózsaajku méh.
Ült gyönyörnek kútfejénél;
Mely keservim éjjelébe
Szebb jövőnek küldte fényét,
A reménység elhagyott;
Csak te vagy hű, csak te vagy társ,
Szűnhetetlen gyötrelem;
Tél a szívnek, tél az észnek
Kétségb’ejtő szerelem,
Csak te nem hagysz, s mint sötét por,
Mint felhő a vész elől,
Hasztalan fut szűm előled…
ez a fájdalmas keserv magának Vörösmartynak szívéből tör fel: a maga bánatát zokogja el a sóvárgott, de célját nem ért szerelem után. A költő azonban kiemelkedett emberi fájdalmából s mindazt a boldogságot és gyönyört, amelyet maga számára megálmodott, de amelytől a kegyetlen végzet megfosztotta, elárasztotta drámája hősén, s míg neki a szerelemnek csak vágya és gyötrelme jutott, Csongorral fenékig üríttette a szerelem gyönyörének kelyhét.
Ez az erős szubjektivizmus átjárja a dráma egész szövedékét. A költő hullámzó kedélymozgalma behatol a mese egyes fordulataiba, s a szerelmeseknek hol szenvedélyesen szárnyaló, hol fájdalmasan megtört hangjában ott rezeg az ábrándjaiban élő férfi szívvilága: sóvárgó vágya és bánatos lemondása, merész álmokat szövögető reménye és csalódott lemondása. Ez a lírizmus, a cselekmény átitatása a szív mélyéről föltörő érzelmekkel adja meg a Csongor és Tündének igazi jellemét, ez teszi a mesedrámát emberi drámává – egyben a magyar költészet egyik remekévé.
(* Fölolvasta a szerző a Petőfi-Társaság ünnepi ülésén, 1931. március 15-én)
1) Shakespeare és a magyar költészet. Budapest, 1917. 160-161. l.)
Császár Elemér
Forrás: Budapesti Szemle 1931. 222. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése