Verses jelenet.
Radó Antal, bemutatván ezt a műfordítását a Kisfaludy-Társaságban, felolvasását ezzel vezette be:
ELŐHANG
Egy költeményt fog tolmácsolni szám,
Mit ötven éve zengett Maupassant.
Olvastam akkor is, de félretettem.
Tetszett, de mégsem ösztökélt a kedvem,
Hogy megpróbáljam, mikép szólana,
Magyar rimekbe öntve, dallama.
Még akkor, ifjuságom idejébe’,
Halk, méla bája, kedves üdesége
Meg nem hatott olyan erővel engem,
Hogy azt mondtam vón’: Ezt utána zengem!
Mert nemcsak hogyha énbennem fogant
Az eszme, melynek hangot ád a lant:
Úgy is, ha más országból hoztam át
Idegen vátes csengő szólamát:
Mindég csak akkor bírtam dallani,
Ha jól szivembe markolt valami.
Pedig e kurta verses jelenetbe’
Két agg, a kályha mellé telepedve,
Mereng a multon s késő bánkodásba’
Rájön, hogy életök el volt hibázva.
Nem igen érez ifju lélek át
Ily csöndes, aggkori elégiát!
Nemrégiben olvastam újra… S íme
Jobban szivemhez szólott már a ríme…
Talán azért, mert átalérezém:
Ma már, hogy én is odaérkezém,
Hová e kettő: társam e rege
Két multba néző, fáradt örege;
S érzém: e könnyed, gallus hang alatt
Borong egy őszutói hangulat:
Azé, aki az út végére jutva,
Belátja: máskép szebb lett volna utja…
Az ének megkapott, s visszhangozám.
Prológom ez. S most szóljon Maupassant!
Személyek: A GRÓF. A MÁRKINÉ1
(Szoba XV. Lajos kora stíljében. A kandallóban nagy tűz lobog. Tél van. Az öreg márkiné karszékében ül, térdén könyv. Unatkozni látszik.)
SZOLGA (jelentve): A gróf úr!
MÁRKINÉ: Kedves grófom végre látom!
Ön nem felejti el, hogy a barátom!
Köszönöm! Nyugtalanul vártam önt –
Hisz megszoktam, hogy este beköszönt.
S éppen ma este – nem tudom mi lelt –
Oly bús vagyok. Talán foglalna helyt
A tűz előtt, s csevegjünk!
A GRÓF (miután kezet csókolt neki, leül): Bizony én is
Ma szomorú vagyok. És aki vén is,
Azt ilyes rosszkedv demoralizálja.
Amikor útra kél az ifju gálya,
Friss vidámságot hord a fenekén;
Múló a felhő az ifjú egén –
Hisz annyi célt űz, annyit udvarolhat!
De vígság kell, az ember hogyha korhadt!
A bánat öl, egész valónk’ befedve,
Mint moh a fát, melynek már semmi nedve!
E nagy baj ellen védekezni kell!
… Egy jó pajtásom keresett ma fel,
S kotortuk régi szép napok zsarátját,
Tárgyaltuk sok szép hölgyét, jóbarátját;
S azóta, mint egy árnykép a falon,
Előttem leng letünt ifjúkorom…
Azért is jöttem, szinte szenvedőn,
Hogy együtt mélázzunk a mult időn!
MÁRKINÉ:Én itt ülök már reggel óta, fázva,
S kinézek szélroham- meg hófuvásba…
A mi korunkban a tél szörnyüség:
Ha fagy, azt hisszük: les már ránk a vég!...
Csevegjünk hát… Gondolni szebb időre
A hideg aggkor fölmelegitője…
Egy kis verőfény!
GRÓF. Csakhogy téli fény!
Halvány a nap a kormos ég ivén!
MÁRKINÉ: Meséljen! Mondja el valami csínyjét!
Ön nagy verekedő volt úgy-e mindég?
Csinos, de hetyke, de mokány fiú,
Földjére, címerére is hiú.
Volt sok botránya, dámák férjivel
Sok párbaja! nemrég beszélte el
Egy ismerősöm, hogy hová betoppant,
Sok női szív azonnal lángra lobbant,
Hogy szinte Don Juan-i volt hire,
S már apród-sorban vitte ennyire!
Meg hogy négy hóig kóterben maradt
Egy öngyilkossá lett paraszt miatt,
Kinek a párja magának behódolt…
De gróf! egy pórnő! Ilyenféle hóbort!
Megér ily asszony börtönt? kérdem én.
Ha udvarhölgy lett volna, érteném!
Nos, halljunk ily előkelőbb szerelmet!
Nem bánom, a mesébe’ szerepelhet
Az a szokásos nagy almáriom,
Amelybe elbujik a szeldon,
Ha hirtelen benyit a ház ura,
S ruhák közt bukkan rá az úrfira!
GRÓF: Minek kell mindig éppen úri dáma?
Mások közt sincs a szépnek szeri-száma!
Nőt hóditásban rang nem akadályoz –
Kellemhez nem kell ős, nagy név a bájhoz!
MÁRKINÉ: Ej, köznapi kaland nem érdekel!
Multjából másfélét beszéljen el,
Halljunk egy nobilisabb krónikát!
GRÓF: Ha parancsolja, ám jó. Hallja hát!
Szivem is abb’ a bölcs mondásba’ hisz:
Mit nő kiván, kivánja isten is!
… Mint ifju apród, sokat érzelegtem,
De bárgyu voltom’ hamar észrevettem,
Rút leckeárán. Egy szép szőke nőt
Imádtam akkor; hűnek véltem őt,
S egyszer rajt’ értem, ahogy mást ölelt.
Szenvedtem szörnyen… S két hó beletelt,
Míg elállt könnyem. Jót röhögtek rajta
Az udvaroncok: irígy, léha fajta:
Sikernek tapsol s mulat a kudarcon!
Megcsaltak – így hát el volt vesztve harcom!
Szerettem aztán mást. De itt is éppen
Másodmagammal osztoztam kegyében.
A másik költő volt, kinek a verse
Virágnak meg csillagnak mondta persze
S nem t’om minek… Kihívtam a legényt,
Ő meg, elménckedő poétaként,
Ki kardtul fél, firkál egy gaz szonettet,
Mely engem, mint fajankót, kinevettet.
Okultam; és azóta csakugyan
„Nem egy, de minden nő” lett jelszavam,
S a régi vers: „Bolond, ki nőbe’ hisz!”
S rájöttem, ez a mód dülőre visz!
MÁRKINÉ: De így szólt akkor is, mikor a multban,
Egy szép leány előtt térdére hulltan,
Hő hódolat felől esküdözött?
GRÓF: Nem; csakhogy valljuk meg magunk között,
A nő ma elkényeztetett gyerek.
Túl sok van, aki néki hízeleg,
Főleg ki róla rigmusban locsog:
E tömjénhintő szonett-gyárosok,
Akikből, mint csapból a bor leve,
Foly a költői talpnyalás heve,
Melytől a nőt – ezt senki ne csudálja! –
Felfújja a saját fantáziája!
De legalább szeret? Nem, azt se tud!
Fitymál fellengző, húszéves fiút,
Kinek hibája – korából folyó –
Csak az, hogy szűz érzéssel hódoló.
A rouét nézi, kit amerre jár,
Csudálat, tisztelet adója vár!
Láttára izgul minden ő s remeg,
Mivel – ugy-é, hogy ritka érdemek? –
Frankhon s Navarra első csábitója!
Nem kell, hogy a zseni szikráit szórja,
Hogy fiatal legyen meg daliás,
Jóképü – nem kell annak semmi más,
Csak az, hogy „sokat élt”! Ugy-e fura,
Hogy ez hat nőre, angyalarcura?
De hogyha más jön, aki esdekel,
Egy nyájas szóért mit kövessen el:
Ő gúnykacajjal – a holdat kivánja!
S hajh, ez ráillik nem is egy leányra,
De sokra…
MÁRKINÉ: Nos, ez gáláns vélemény!
Köszönöm. És most hadd beszélek én!
Egy göthös, de még jó étvágyu róka
Egy este búsan kószált étlen-szomjan;
Rágondolt mindenféle régi jókra:
Csibére, melyet felfalt egy pagonyban,
Kis nyúlra, mit futtában elkapott…
Ily csemegékbe rég nem harapott!
Öreg volt, lomha, s hah! bőjtölni kellett!
… Egyszer csak jó szag száll el orra mellett…
Felcsillan agg szeme, s ím látja: alva,
A fejöket szárnyukkal eltakarva,
Pár tyúk támaszkodik a házfedélhez…
De őkigyelme vén, az út veszélyes,
S bár éhes, így szól: „Nem nekem való…
Savanyu szőlő… ifjabb fogra jó!”
GRÓF: Óh márkiné, rosszmáju volt beszéde!
De hadd juttassak pár nevet eszébe:
Sámsont Delila által hogy’ becsapják,
Antoniust, a Kleopátra rabját,
Heraklest, Omphalénál aki fon…
MÁRKINÉ: Az ön szerelmi elve borzalom!
GRÓF: Gyümölcs az ember, de ketté szelé
Az Úr. Az egyik fél küzd százfelé,
Ám boldogság csak úgy lesz harci bére,
Ha ráakadhat arra’ a másik félre.
De vak véletlen intéz földi pályát,
S ő leggyakrabban meg nem leli párját;
S ha mégis – kigyúl benn’ a szerelem!
… Tán ön volt az az én másik felem
Akit meglelnem sohse sikerült!
A Szerelem így engem kikerült!
S im összehoz a sors váratlanúl
És későn – hajh! mikor már alkonyúl!
MÁRKINÉ: Ez szebb beszéd! De az előbbi dolgon
Felháborodtam, s könnyen fel nem oldom!
Eszembe, tudja, kit juttat maga?
Egy fösvényt, kinek zárva van laka:
Önnél a szív. És bárki hogyha jő,
Azt képzeli, hogy holmi betörő,
S amit mutat neki, csak limlomok.
Mit titkolódzik már? Mért ily konok?
Minden fukarnak van rejtett aranyja,
Van minden szívben rejtett kincses kamra!
Hát ön mit dugdos? Csitri lányka képét,
Akinek vágyón kísérgette léptét?
Egy kis idillt, mit most szégyell talán?
Pedig hát néha, éltünk alkonyán,
Mégis csak elmerengünk az efélén
És el-elábrándoztat ilyes élmény.
Az emlék fáj, és mégis jóleső…
Szobánkba zárkozunk, az éj ha jő,
Kinyitunk egy vén könyvet s vén szivünket,
Mely feldobog, ha ott szemünkbe tünhet
Egy préselt rózsa, melyet Ő adott
S mely most is őriz egy kis illatot…
S mi figyelünk, s egy hang fülünkbe rezdül
Az elmult kikelet fátylán keresztül,
S csókoljuk rózsánk, melynek nyoma friss
Nemcsak a könyvben, de szivünkben is!
Óh, amikor ránk súlyosúl az aggkor,
Könnyítik sok bajunkat, napnyugatkor,
Ha már a véső útnak réve int:
A préselt rózsák s ifju éveink!
GRÓF: Igaz… Sőt mostan, hogy így nógat engem,
Egy régi emlék kezd hajnallni bennem…
Elmondom szívesen. De kikötöm,
Hogy ugyanígy fog cselekedni ön.
Óhajért óhaj, mesémért meséje.
Sőt kérem, az elsőt el ön beszélje!
MÁRKINÉ: Hát jó. Gyerekség a történetem,
De nem t’om mért, úgy tetszik énnekem:
Sok régi élményt hiába föd a por –
Emléke mind erősb lesz, mint a bor!
… Hisz juthatott fülébe már ilyes!
Sok kisleány első regénye ez,
Sok asszonyt élt át ötöt vagy hatot –
De én csak egyet. Tán rám ez hatott,
Hogy emlékét oly híven ápolám
S hogy oly fontos lett életem során.
Az időtájt tizenhat éves multam.
Olvasni is regényekből tanultam,
S őgyelgve ódon parkunk fái közt,
A füzest néztem, mit holdfény füröszt,
S elandalogtam: a lomb közt a szél
Talán szerelmi vágyakról beszél…
S gondoltam Rá, kit minden lány sovárog,
Kire, mint nékem szántra, várva várok…
S kiről álmodtam, ím egyszerre csak
Meg is jelent a hóditó lovag!
Szivem megdobbant – és már-már szerettem.
Ő is csinosnak hitt, ezt észrevettem,
De hajh, de hajh! már másnap útra kelt…
Arcomra egyetlen csókot lehelt,
Kezet szorított, a szemembe nézett –
És azzal elfeledte az egészet!
Tán azt mormogta: „Helyre kis leány!” –
És aztán sohse gondolt már reám!
De istennél soha irgalmat nem lel,
Ki ekkép játszik gyermek-szerelemmel!
… Ön érzéketlen voltunkról beszél,
Azt mondja, hogy a nő csupa szeszély!
Nos, a nő képes tiszta szerelemre,
Hanem a férfi meggátolja benne,
Első szerelmét is már eltiporva!
Lám én szegényke abb’ a dőre korba’
- Ezen maga, szerelem-gúnyoló,
Mosolygni fog – vártam rá, én bohó!
Nem jött – s így lett belőlem márkiné!
… Pedig amazt szerettem vón’! … Imé,
A szívemet egész nyiltan kitártam –
Ön is szivét takarja most ki bátran!
GRÓF: Gyónás?
MÁRKINÉ: És bűnbocsánatot s kap,
Ha, rossz csont, hangja nem lesz komolyabb!
GRÓF: Bretagne-i élmény… Ösmeri a kort:
A rémuralmat. Mindütt csata forrt,
Vendée-i lévén, Stofflet lett vezérem.
S ezzel már rá lehet az ügyre térnem.
Hogy a Loire-on át hátrált a had,
Innen maradt még egy kis őrcsapat:
Nehány vén pór, nehány hős cimborám,
S én, őrnagyuk. Százan voltunk talán.
A visszavonulók hátvédjeképen
Elbujtunk egy csalitnak sűrüjében,
S hátrább lopódzva, lőttem emberink.
Majd abbahagyták, és mint rendszerint,
Oszolni kezdtek. S ekkor hirtelen
Egy kék baka, aki a sűrüben
Elérte posztunk, ott terem előttem
S rám céloz kétszer. Én ugyan lelőttem,
Hanem a két golyó vállamba’ volt.
A csapatom, mondom, már szétoszolt,
Hát volt eszem, hogy paripámra kaptam
S vágtatni kezdtem, őrült iramatban,
Vadúl száguldva át a síkmezőn,
Amíg csak bírtam, gyöngyén, vérezőn…
A végin paripámról lezuhantam…
De íme körülöttem fény van, hang van…
Paraszt-major volt!... Persze orditok,
Dörömbölök: „Hé! ajtót nyissatok!”
Nem t’om, hogy mily soká fekhettem ottan:
De mikor újra magamhoz jutottam,
Jó meleg ágyban volt már fekhelyem
S pár ember állt aggódva körülem,
Ki mind segítni és ápolni jött.
És e nehézkes bretonok között
Megláttam egy nőt… Mintha csalogány
Szökdelne pulykák közt: úgy járt e lány.
Tizenhat éves volt. Oly frisseség,
Oly báj nem tűnt elémbe soha még!
Mily szép volt arca, s főleg szeme párja!
Kis főkötője hogy’ borult hajára,
Mely selymes volt és majd’ a földet érte!
Királynék kincset adtak volna érte!
S oly hercegnői volt a keze, lába,
Hogy kételkedtem a vaskos mamába’,
Hű volt-e mindig? S apjának helyén
Nem hittem vón’, hogy ez a lány enyém!
Mily édes, milyen szűzi volt a lelkem!
… Négy éjjel s három nap, míg föl nem keltem,
Nem hagyta el egy percre kamarám:
Mindig köröttem volt, vigyázva rám.
Ott állt, vagy ült, imakönyvvel kezében
S olvasva. Közbe’ vaj ki járt eszében?
Betege? Vagy más? Oh mily dolgosan
Járt-kelt, tett-vett szobámba’ szorgosan!
Ha odapillantott a nyoszolyámra,
A szeme aranyos volt, mint az ámbra,
Vagy mint a sasmadáré. büszke szem!
… Hogy önt először láttam, azt hiszem,
Feltűnt nekem, hogy szeme épolyan:
Abban is napsugár van és arany!
Oly harmatos volt, olyan üde, friss,
Hogy már-már, szinte akaratlan is,
Belészerettem… s ím, egy reggelen
Ágyúszó rázta meg a fekhelyem,
Berohant házi gazdám s kiabált:
„A kékek bekerítik a határt!
Szökjék!” Kicsit még sajgott két sebem,
De sürgős volt inallnom sebtiben.
Fejembe is szállott a csata láza,
Mint hadiménbe, trombita-fuvásra.
De feketében, a szemébe’ könny,
A kisleány ott állt a küszöbön.
A kengyelt tart – úgy szálltam nyeregbe.
Ekkor, gáláns lovaghoz illőn, enyelegve,
Én homlokon csókoltam őt… De hát
Ő vérig sértve húzza ki magát,
Szeme villámlik, és szigoruan,
Fülig pirúlva, rám szól: „Hah! Uram…!”
S most láttam: nem az, kinek hittem őt,
Hogy félszegűl valódi úri nőt
Bántott meg dévaj tempóm, hogy a lány
Nemesi sarj, kit az apa talán
Ide dugott, hol föl nem fedhetik,
Míg ő a pártunkon verekedik.
Bambán, lefőzve töprengtem biz ott…
De akkor még, egy kis Don Kisott,
Lovagregényeknek bolondja voltam,
Hát paripámról menten leugortam
S térdelve, így szóltam: „Nagysád, bocsánat!
Hazug szó még sosem fertőzte számat,
Hát higgye el: e csók nem volt ledér,
E csókra nem vitt rá könnyelmü vér,
E csókkal – ha megengedi kegyed –
Örök frigyünkre váltottunk jegyet!
A polgárháborunk ha véget ért,
Majd visszatérek – e csók-zálogért!”
„Jó, szólt nevetve, vőlegény uram!
Fölemel, csókot is hint vidoran,
S biztatva, hogy meg van bocsátva tettem:
„Hamar jöjjön meg, szól, szép ösmeretlen!”
S én elnyargaltam.
MÁRKINÉ: S nem tért vissza?
GRÓF: Nem.
Hogy mért, magam se tudnám… Istenem,
Valószínű-e, kérdém magamat,
Hogy ez a gyermek e pár nap alatt
Szerelmes lett belém? S nálam vajon
Viszonzást kelt-e ez a vonzalom?
Haboztam… Úgy gondoltam azután:
Mire elmennék, késő volna tán,
Már mást szeretne… Olyat mondana,
Hogy már menyecske, már boldog mama!
Meg oszt’ az én hóbortos dikciómat
Úgysem hihette komolysúlyu szónak!
Az néki kedves emlék, nem egyéb!
S kérdés, hogy ott lakik-e, hol elébb?
… Talán hibáztam? Jobb-e csakugyan,
Hogy képét híven őrzi meg agyam
S ma is előttem áll a régi bájban?
Jobb volt-e félni, nehogy azt találjam,
Csalódtam újra?... Látja, asszonyom,
Úgy érzem, hogy ez emlék súlya nyom,
Valami bánat felhődzik felettem:
Kétely, hogy tán bolondul cselekedtem…
Tán boldogságom mellett mentem el,
S ott hagytam, nem törődve semmivel!
MÁRKINÉ (zokogást fojtva el):
E lány az ösmeretlen szép leventét
Szerette tán… S az vissza soha nem tért!
GRÓF: Hát oly sulyosnak tartja ezt a vétkem?
MÁRKINÉ: Az imént éppen maga mondta nékem:
„Gyümölcs az ember, de ketté szelé
Az Úr. Az egyik fél küzd százfelé,
Ám boldogság csak úgy lesz harci bére,
Ha ráakadhat arr’ a másik félre.
De vak véletlen intéz földi pályát,
S ő leggyakrabban meg nem leli párját.
S ha mégis? kigyúl benn’ a szerelem!
Tán ön volt az az én másik felem,
Kit megtalálnom sohse sikerült…
A Szerelem így engem kikerült!
S ím összehoz a sors váratlanúl
És későn – hajh! mikor már alkonyúl!”
Későn bizony, mert nem jött vissza ön!
GRÓF: Ön sír, barátnőm!
MÁRKINÉ: Semmi ez a könny!
Ismertem azt a lányt – csakis ezért,
Ezért hat úgy meg, amit elbeszélt…
Ezért könnyeztem…
GRÓF: Márkiné, a lány,
Kinek esküdtem, maga volt talán…
MÁRKINÉ: Nos hát, igen, én voltam csakugyan!
(A gróf térdre ereszkedik és kezet csókol neki.)
MÁRKINÉ (percnyi hallgatás után):
Nevetve, aki látná önt eként!
Keljen föl! S bevégezni e regényt,
Melyhez korunk elveszté már jogát:
Ím visszakapja tőlem zálogát!
Már nem vagyok kislány: szabad!
(Homlokon csókolja, aztán szomorú mosollyal.)
Azóta
Ugy-e öreg lett az a maga csókja!
Függöny.
Guy de Maupassant után franciából RADÓ ANTAL
1) A darabban említett harcok az 1793-iki vendéei monarchista forradalom harcai, melyekben a köztársasági katonákat, egyenruhájukról kékeknek nevezték.
Forrás: Budapesti Szemle 1934. 232. kötet
