Zeng a liget a csalogány dalain:
Mélázza a völgyi tilinkót;
A bérczi patak csókdossa szeliden
A rózsafüzért, a habokba leringót;
Langy szellet a bokrot, a méh a virágot:
Mélázza a völgyi tilinkót;
A bérczi patak csókdossa szeliden
A rózsafüzért, a habokba leringót;
Langy szellet a bokrot, a méh a virágot:
„Hát mink én édenem üdve, világom,
Meg nem csókoljuk-e egymást?
Meg nem csókoljuk-e egymást?
Hát mink meg nem csókoljuk-e egymást?
Én? - és Te? meg Ő? - Háromszivü egység!
Szép hölgyem ölén nevető kicsinyem,
Óh kérlek! óh kérlek az égre, nevess még!
Lantom szerelemre felajzva remeg:
Én? - és Te? meg Ő? - Háromszivü egység!
Szép hölgyem ölén nevető kicsinyem,
Óh kérlek! óh kérlek az égre, nevess még!
Lantom szerelemre felajzva remeg:
Hadd énekelem meg gyermekemet! -
- Szerelmi dalt a fiamhoz!”
- Szerelmi dalt a fiamhoz!”
„Hadd zengjek dalt a fiamhoz. -
Nem tudja, mi az még? - Dajkadana!
Majd hogyha megérti, szivébe bevésse
Ah annyival édesebb ajkad, anya.
Elmondd neki, apja ki volt, hova lett?
Mily boldogul élt, a mig élt, te veled,
Nőm. - Özvegyem tán, mire hull a levél.
Nem tudja, mi az még? - Dajkadana!
Majd hogyha megérti, szivébe bevésse
Ah annyival édesebb ajkad, anya.
Elmondd neki, apja ki volt, hova lett?
Mily boldogul élt, a mig élt, te veled,
Nőm. - Özvegyem tán, mire hull a levél.
Tán özvegyem, a mire hull a levél!
Óh mondsza, felejteni tudsz-e te engem?
- Olcsó a halál, hova engemet hinak. -
Majd meghal-e nálad is árva szerelmem?
- ‘Óh nem, nem, örökkön örökre soha!
Ha téged a sir rabol el, mi oda
Mindketten e sirba leszállunk...’”
Óh mondsza, felejteni tudsz-e te engem?
- Olcsó a halál, hova engemet hinak. -
Majd meghal-e nálad is árva szerelmem?
- ‘Óh nem, nem, örökkön örökre soha!
Ha téged a sir rabol el, mi oda
Mindketten e sirba leszállunk...’”
„Olcsó a halál, hova engemet hinak!”
A harcz mezején rendet a ki vág,
Nem válogat az, nem hallgat imára,
Nem nézi, ki a tövis és a virág?
Kit fed feledés moha, hol kimulék?
S kit vesz föl a hir ege, csillagul ég!
Nem hangszere lant a halálnak...
A harcz mezején rendet a ki vág,
Nem válogat az, nem hallgat imára,
Nem nézi, ki a tövis és a virág?
Kit fed feledés moha, hol kimulék?
S kit vesz föl a hir ege, csillagul ég!
Nem hangszere lant a halálnak...
Ám harczi robaj, dobogó paripák,
Bőszült tömegek vihar-átka!
Vérnász, hol a csókokat osztja a vas,
S a sir hideg férge a mátka;
Jajszóknak kardala! - Tüzi harang! -
- És közbe’, ha csend marad, pendül a lant.
S azt mondja: „előre, halálba!”
Bőszült tömegek vihar-átka!
Vérnász, hol a csókokat osztja a vas,
S a sir hideg férge a mátka;
Jajszóknak kardala! - Tüzi harang! -
- És közbe’, ha csend marad, pendül a lant.
S azt mondja: „előre, halálba!”
„Már nyugszik a harcz,» károgja busan
Lombhagyta juharról a holló.
„A vér mezején nincs több aratás;
Már mind lekaszálva a tarló...”
- ‘Gyászhirnöke harczi mezőnek! izend meg:
Hol bajnokom? Hol van a hős, a ki zengett?
Szólj! hol van a férj, a kit ugy szereték?’
Lombhagyta juharról a holló.
„A vér mezején nincs több aratás;
Már mind lekaszálva a tarló...”
- ‘Gyászhirnöke harczi mezőnek! izend meg:
Hol bajnokom? Hol van a hős, a ki zengett?
Szólj! hol van a férj, a kit ugy szereték?’
Holló felel: Úgy ketten szereténk őt!
Sok deli hős indula szavára;
- ‘Dus lakomám nekem és fiaimnak...
Én megsiratom; te ne várjad!
Száz közt ő legalul fektetten
Alszik - Gyászoljuk meg a hőst mink ketten.
Én holtig. - Az uj nászéjig az özvegy...’
Sok deli hős indula szavára;
- ‘Dus lakomám nekem és fiaimnak...
Én megsiratom; te ne várjad!
Száz közt ő legalul fektetten
Alszik - Gyászoljuk meg a hőst mink ketten.
Én holtig. - Az uj nászéjig az özvegy...’
Uj nászéjig az özvegyi fátyolt,
Oly lenge lepelt, eltépi a szél.
A férfi vigaszba’ mi láng, mi varázs van!
S az asszonyi sziv, az hajh nem aczél!
- A holtnak az álmot! A szivnek öröm kell!
Nem félt a halott! Szép lepke, te röpkedj,
Majd ha a nászzene tánczra hevit!
Oly lenge lepelt, eltépi a szél.
A férfi vigaszba’ mi láng, mi varázs van!
S az asszonyi sziv, az hajh nem aczél!
- A holtnak az álmot! A szivnek öröm kell!
Nem félt a halott! Szép lepke, te röpkedj,
Majd ha a nászzene tánczra hevit!
Nászzene hangjainál repül a pár:
Uj szerető karján deli asszony;
A tarka füzér, a menyasszonyi disz
Leng fürteiről kigyózva le hoszszan.
S még boldogabb óra, mely eljön a csenddel:
Ajkat, szemet édesen elcsuk a szender;
Csak két sziv dobogása beszél...
Uj szerető karján deli asszony;
A tarka füzér, a menyasszonyi disz
Leng fürteiről kigyózva le hoszszan.
S még boldogabb óra, mely eljön a csenddel:
Ajkat, szemet édesen elcsuk a szender;
Csak két sziv dobogása beszél...
- - Csak két sziv dobogása beszél...
Hát ott ama harmadik: sirbeli rém?
Csontfő, koszorus kalpag fövege,
Sirbolti világ fénylik szemürén,
Ott szive fölött a koronátlan
Ország czimer, - éppen e helyen át van
Lőve: mutatja a felbuzogó vér...
Hát ott ama harmadik: sirbeli rém?
Csontfő, koszorus kalpag fövege,
Sirbolti világ fénylik szemürén,
Ott szive fölött a koronátlan
Ország czimer, - éppen e helyen át van
Lőve: mutatja a felbuzogó vér...
És szól, nem az ajk, hanem a vérző seb:
„Én édenem üdve, világom!
Mint várlak régen epedve lakomba!
Neked és kicsinyemnek vetve az ágyom:
Hármunknak elég. Nem költ ki se zajjal.
Jó hosszu az éj ott, meszszi a hajnal,
Éjfél az idő, jer alunni hivem!
„Én édenem üdve, világom!
Mint várlak régen epedve lakomba!
Neked és kicsinyemnek vetve az ágyom:
Hármunknak elég. Nem költ ki se zajjal.
Jó hosszu az éj ott, meszszi a hajnal,
Éjfél az idő, jer alunni hivem!
Jer vélem alunni lakomba! mi szép az!
Zöld bársony a domboru kúp födele
Átszőve virággal, - arany, hiaczint,
Tarka kavicsmozaik belseje
És butora, - halld én boldogságom!
Legdrágább csont a világon:
Hős fiak csontkoponyája merőn...”
Zöld bársony a domboru kúp födele
Átszőve virággal, - arany, hiaczint,
Tarka kavicsmozaik belseje
És butora, - halld én boldogságom!
Legdrágább csont a világon:
Hős fiak csontkoponyája merőn...”
‘Csontkoponya! - Te nem Ő vagy! - Ereszsz el!
Férjem soha nem voltál. - Idegen!
Arczod nem övé. - Nem láttalak én. -
Hagyj nyugtot - eredj sirodba - nekem!’
- A rém koponyája nevet: «Hahahá!
Tréfás a világ szörnyen od’ alá!
Szép asszony, ime igazad van.”
Férjem soha nem voltál. - Idegen!
Arczod nem övé. - Nem láttalak én. -
Hagyj nyugtot - eredj sirodba - nekem!’
- A rém koponyája nevet: «Hahahá!
Tréfás a világ szörnyen od’ alá!
Szép asszony, ime igazad van.”
„Sok társam e házban. Együtt mi lakunk; -
Nem leltem az arczom; téved a kéz;
Ám visszamegyek s majd meglelem azt:
A válogatás ott bármi nehéz;
S majd visszajövök, ha valódi fejem
A sok koponyák sora közt kilelem.”
Szól s eltünik a siri álom.
Nem leltem az arczom; téved a kéz;
Ám visszamegyek s majd meglelem azt:
A válogatás ott bármi nehéz;
S majd visszajövök, ha valódi fejem
A sok koponyák sora közt kilelem.”
Szól s eltünik a siri álom.
És megjelen ujra, megtartja az éjfélt:
Elmondja, mit álmodik ember a sirban?
Elmondja, hogy élnek a holtak alant?
Rég elfeledettet: a multba mi hir van?
Hajdankori kéjt, - porlepte reményit; -
És zengi szerelmi dalát, ama régit. -
Ő az! - Csak feje nem. - Az a másé. -
Elmondja, mit álmodik ember a sirban?
Elmondja, hogy élnek a holtak alant?
Rég elfeledettet: a multba mi hir van?
Hajdankori kéjt, - porlepte reményit; -
És zengi szerelmi dalát, ama régit. -
Ő az! - Csak feje nem. - Az a másé. -
Mind másnak az arcza, mit elhoz alantról:
Álarczai száma tömérdek:
Van vén, - fiatal, - komorabb, szelidebb;
Kik mind a közös nagy üregbe befértek.
És hija nejét, s szerette fiát,
Nő, gyermek, álmából ijedve, kiált,
’Nem! Te nem Ő vagy! Nem megyek én!
Álarczai száma tömérdek:
Van vén, - fiatal, - komorabb, szelidebb;
Kik mind a közös nagy üregbe befértek.
És hija nejét, s szerette fiát,
Nő, gyermek, álmából ijedve, kiált,
’Nem! Te nem Ő vagy! Nem megyek én!
És hija nejét és gyermekit is
Husz évig a rém szakadatlan,
Sirján a tövis megtépi, ha kél,
És öltönye mind szakadottabb;
Majd árnya csupán a régi alaknak:
Fénytünemény, odavetve falakra,
S még egyre susog: „óh jertek oda!”
Husz évig a rém szakadatlan,
Sirján a tövis megtépi, ha kél,
És öltönye mind szakadottabb;
Majd árnya csupán a régi alaknak:
Fénytünemény, odavetve falakra,
S még egyre susog: „óh jertek oda!”
Ősz asszony lesz a nő, vén ifju a gyermek:
Élő váz, ki az életet unja;
Kín látni anyának! - A szíve beteg,
A szive nehéz; ez a földre levonja;
‘Oh leld igaz arczodat meg valahára!
Nem rettegi éjjeli jöttödet, várja,
Várja sóhajtva az asszony, a gyermek.’
Élő váz, ki az életet unja;
Kín látni anyának! - A szíve beteg,
A szive nehéz; ez a földre levonja;
‘Oh leld igaz arczodat meg valahára!
Nem rettegi éjjeli jöttödet, várja,
Várja sóhajtva az asszony, a gyermek.’
S felkölti szerelme hivása az alvót,
És megjelen éjféli óra előtt: -
Ugy tündököl arcza, merész szeme villan,
És ajka mosolyg, a miként azelőtt.
Kard s lant keziben. - Eldobja magától, -
Más dolga! Szeretve karolja ma által
A gyermeket és az anyát.
És megjelen éjféli óra előtt: -
Ugy tündököl arcza, merész szeme villan,
És ajka mosolyg, a miként azelőtt.
Kard s lant keziben. - Eldobja magától, -
Más dolga! Szeretve karolja ma által
A gyermeket és az anyát.
És elviszi őket messze magával,
Hol háza fölött szép zöld a födél.
A rózsabokor rajt öszszeborul,
S hullatja viragit hamva fölé...
- Elvitte magával mind, mi övé volt,
S most kezd csak alunni nyugodtan a rég holt.
Mig fenn magas égen csillaga ég!
Hol háza fölött szép zöld a födél.
A rózsabokor rajt öszszeborul,
S hullatja viragit hamva fölé...
- Elvitte magával mind, mi övé volt,
S most kezd csak alunni nyugodtan a rég holt.
Mig fenn magas égen csillaga ég!
S zeng a csalogány a tavasz ligetén. -
Költőnk dala sir pásztorfurulyából. -
Villámaival csókolja meg egymást
Két felleg az alkonyi égen távol. -
Nem dörg: méh döng a virágon...
Lenn súg a halott: „Szűm üdve, világom,
Csókoljuk örökre mi egymást!”
Költőnk dala sir pásztorfurulyából. -
Villámaival csókolja meg egymást
Két felleg az alkonyi égen távol. -
Nem dörg: méh döng a virágon...
Lenn súg a halott: „Szűm üdve, világom,
Csókoljuk örökre mi egymást!”
