Tamási Lajos: Országúton

Mióta világ a világ

zúgnak az országúti fák,

az égbenyúlók, és sudárak,

a göcsörtös, meghajlott ágak,

széllel, viharral borítottak,

villám-fejszékkel hasítottak,

ti mindig emberi jelek,

ti mindig társak, őrszemek,

zúg és zuhog

vert-lombotok,

ti úti-kalauzok.

Nem is tudom én a világot

elgondolni nélkületek,

ha intenek is, ahol járok,

de elmaradnak a hegyek,

ti velem együtt csak lobogtok,

ti méritek lépteimet,

s ha éveim el is suhannak

ti megőriztek fiatalnak,

annak, ki a szálló egek

alatt elindult köztetek,

halni vagy élni,

de vak sorsunkat fölcserélni.

Legbelül lelkem egy-magányos,

szedetlenül, magamban állok,

hogyha nem hallom suhogástok

ti folyton-zúgó orgonák

szerelmes hárfák és dalok,

zúgtok keservest, haragost,

derűt és vigadalmat,

sohasem csak magatokét

de egek-földek örömét,

remegését a lombnak,

vas-kínját viharoknak,

szelek borotva-kését,

bogarak zümmögését,

gyümölcs nehéz növését,

a vándor törődését,

zivatarok záporát,

az eleven világ dalát.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 278-279. old., Ifjúsági Könyvkiadó

 

Tamási Lajos: Aki egész nap járta a mezőket

Aki egész nap járta a mezőket

az érti meg csak a hazamenőket,

jól esik este, ha puha szél rebben,

hazafelé menni dolgavégezetten.

A piros nap régen lefelé jár

jegenyefa elveszti árnyékát,

egymagában áll csak s mozdulatlan,

sűrű lombja lobog a magasban.

Tengelicén, Tolna-megyében,

asszonyok dalolnak a réten,

összekarolva énekelnek együtt,

kék-habos ég hullámzik felettük.

Hallottam én már szálló aratódalt

nehéz boroktól értényi hegyoldalt,

s akik járnak torlódó tengeren

a hajósok énekét is ismerem,

de róluk, ahogy jöttek az esti réten,

összefogózva-borulva egészen,

bár tudtam minden percét életüknek

alig hittem mégis éneküknek.

Tavaly még a magányos, fáradt esték

lépteiket, mint farkasok követték,

s hátuk mögött nehézkes, kicsi földek

álmukban is csak szorították őket.

S most az egész határt ha átdalolják,

csak annyi mintha egymást átkarolnák,

csak annyi mintha magam egyet lépek

s bekiáltom ezt  csöndességet.

(Ez az ének többet mondott nékem

mit beszédek a tanács-ülésen,

s így értettem meg az igazságot:

hogy e nélkül halottak a számok.

Ezzel együtt s karjuk erejével,

ezzel együtt s traktorral, ekével,

soha olyan zivatar nem támad

amelyet ők túl ne dalolnának!)

Hátuk mögött, ameddig szemed láthat,

a drága földek egésszé összeálltak,

s száll a szélben, dalaik hangjára,

kerek erdők távoli zúgása.

Mennyi gondot vettem föl én magamra:

hogyan álltok majd az új utakra,

s bántott ha messze voltam vagy beteg,

bántott, hogy nem lehettem köztetek.

Pirulok már, röstellve, csak magamban,

- Szép húgaim, szégyellem, elmaradtam

mögöttetek. - Csak énekeljetek!

Hadd tanuljak igazi dalt tőletek!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 276-278. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Tamási Lajos:Mulatásra csalogató

Már órák hosszat csak beszélünk,

unalmas már a sok vita,

fiúk, vidámabb hangot kérünk,

jól esne énekelni ma,

ledobni a feszes sok formát,

nem áll meg úgysem a világ,

és eldalolni azt a nótát,

hogy. besütött a holdvilág.

(Hogy besütött a hold világa,

besütött az ablakomon,

nincsen okom szomorúságra

hogyha rólad gondolkodom.

azért szeretnék énekelni,

hogy innen hallgasd hangomat,

veled szántam megőriztetni

fölszálló ifjúságomat.)

Maholnap már kopog a köszvény,

s megérzi az idő a csontot?

Vacog az ájtatos keresztény

s ijedten imádságot mond.

- Mi se maradjunk, János hátra,

nekünk szenteltvíz, pap se kell,

s megtérül szívünk ifjúsága

ha Fábián Pista énekel.

Ha újra állunk váll a vállhoz

s megroppan csontunk és karunk,

mert férfierő kell a tánchoz,

csak férfiak, mi táncolunk4

Addig egész ember a férfi,

míg ölelni s dalolni mer,

ha a szerelem elkíséri

egészen sírhalmáig el.

Egészen sírhalmáig őrzi

a hajnal lobbanó színét,

- hiába hullna rám az őszi,

borongós-hűvös őszi ég,

engemet asszony s nyughatatlan

álmok szerelmes karja véd,

nyugalmamat cserébe adtam

cserébe ifjúságomért.

Már annyi minden bölcsességet

tömött belém ez a világ,

de gondjaim, e vad fivérek,

faggatnak éjszakákon át,

ma megrándítom csak a vállam,

ma fölvetem csak a fejem,

s szép napjaink zivatarában

te borítasz be, szerelem.

Te borítasz be. - Íme, érted

csendül meg most is a pohár,

az asztal körül víg legények,

kifelé elromlott a zár,

figyelmeztetjük Bencze Györgyöt,

hogy szökni nem lesz alkalom,

szent-József, de maga az ördög

se menti ki az ablakon!

Siratni téged, ifjúságunk?

Itt vagy te lelkünk mámora.

Sudáran és ragyogva állunk

mint a jegenyefák sora,

virágos ágát kalapunkra

az édes május tűzte fel,

s porzik, porzik az országútja,

ha Fábián Pista énekel.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 273-275. old., Ifjúsági Könyvkiadó