Aki egész nap járta a mezőket
az érti meg csak a hazamenőket,
jól esik este, ha puha szél rebben,
hazafelé menni dolgavégezetten.
A piros nap régen lefelé jár
jegenyefa elveszti árnyékát,
egymagában áll csak s mozdulatlan,
sűrű lombja lobog a magasban.
Tengelicén, Tolna-megyében,
asszonyok dalolnak a réten,
összekarolva énekelnek együtt,
kék-habos ég hullámzik felettük.
Hallottam én már szálló aratódalt
nehéz boroktól értényi hegyoldalt,
s akik járnak torlódó tengeren
a hajósok énekét is ismerem,
de róluk, ahogy jöttek az esti réten,
összefogózva-borulva egészen,
bár tudtam minden percét életüknek
alig hittem mégis éneküknek.
Tavaly még a magányos, fáradt esték
lépteiket, mint farkasok követték,
s hátuk mögött nehézkes, kicsi földek
álmukban is csak szorították őket.
S most az egész határt ha átdalolják,
csak annyi mintha egymást átkarolnák,
csak annyi mintha magam egyet lépek
s bekiáltom ezt csöndességet.
(Ez az ének többet mondott nékem
mit beszédek a tanács-ülésen,
s így értettem meg az igazságot:
hogy e nélkül halottak a számok.
Ezzel együtt s karjuk erejével,
ezzel együtt s traktorral, ekével,
soha olyan zivatar nem támad
amelyet ők túl ne dalolnának!)
Hátuk mögött, ameddig szemed láthat,
a drága földek egésszé összeálltak,
s száll a szélben, dalaik hangjára,
kerek erdők távoli zúgása.
Mennyi gondot vettem föl én magamra:
hogyan álltok majd az új utakra,
s bántott ha messze voltam vagy beteg,
bántott, hogy nem lehettem köztetek.
Pirulok már, röstellve, csak magamban,
- Szép húgaim, szégyellem, elmaradtam
mögöttetek. - Csak énekeljetek!
Hadd tanuljak igazi dalt tőletek!
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 276-278. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése