Könny nélkül váltam el tőle,
sóhajtva nézett utánam.
Még ölelt volna, még láttam
karját emelte.
De a köd november kölyke
borult az anyai ölbe,
édes helyemre.
Jó volt már visszasajognom
oda, hol erővel töltem:
szülőm és elhagyott földem
egy anyakép lett.
hevesen vettem magamba,
emelték fönséges rangra
álomi fények.
Tornyok közt hordtam e képet,
Marseillaise-t daloltam néki,
érette tanultam élni
újabb időket.
Nem ért még akkor borotva,
fájdalom nem hasogatta
esténként főmet.
Nagy lett a súlya e képnek,
naponként nőtt szakadatlan,
mihelyt én hozzáavattam
hazát, világot.
S hordtam, hogy lehessek boldog,
suhogtak bennem a sorsok,
törvények, álmok.
Éltetett parázsló szándék,
hogy mindazt, amiből lettem,
amit én magamba vettem,
újítsam széppé.
Érte a reszketés járt át:
ó, ha a harmóniáját
végre megérné!
S düh perdít szememből könnyet:
én tehetetlenül élek,
számtalan sóhajos lélek
örvényét érzem.
S biztatót zümmögnöm dalban
nehéz már, amikor rajtam
orbánc a szégyen.
Szándékom eltemetője
puska előtt se lehetnék.
Süvíti bennem az emlék,
mire szegődtem.
Értelem, te segíts nékem,
hordhassam dús anyaképem,
szolgálni győzzem.
Értelem, nemcsak magamban,
hanem a nagy sokaságban
kivirágzásodat lássam,
féreg ne nyessen.
Vadság itt ne nőjjön úrrá,
nehogy, ki szülőjét rúgná,
vitéz lehessen.
Tudjam, hogy sohasem jár a
tisztesség csillaga árván
s nem vész az idő homályán,
hanem világít,
s élünk alatta e képpel,
amit én éltetek vérrel
megszakadásig.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 283-286. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése