Ültek az autó tetején
nevetve, jókedvűen.
Négy fiatal, erős legény,
mint a ligeti fűben.
Egyikük evett valamit...
S úgy hintázott a ringó,
homokkal telt teherkocsi,
akár egy úri hintó.
Ők rakhatták meg négyen ezt
az öttonnás, hatalmas
batárt. Még bennük remegett
a munka fáradalma.
De gőgösebben gróf nem ült
a lelőtt elefánton.
Ma is, szinte megistenült
ábrázatukat látom.
×
Hány éve?... Lám! idestova
öt is, - hogy ilyen nyárban
nyolcvan-százkilós, ostoba
nagy terheket dobáltam.
Azt hittem sokszor: a világ
szakadt rám, meg a nagy fák...
- ha egy cukorral teli zsák
súlyát nyakamba-rakták.
S mikor az autó tele volt,
úgy ültünk rá a zsákra
lihegve... (szívünk még dobolt)
boldogan, hadonászva,
mint győztes ütközet után
egy-egy nagy generális.
Remegő lábbal ugyan... ám
lerakni készen máris.
Jó volt az összesimuló
halmokat számba venni,
hogy összesen az hány kiló?
s hogy az mázsába mennyi?
S már nem a terhet mérte fel
ilyenformán az ember,
- magunkat mértük ennyivel,
hogy vajon mit bírunk el?
A legénykedő, friss erő,
a "ki lenne, ha én nem?"
az örök virtus tört elő
a rakodás hevében.
Kettő emelte, egy pedig
görnyedve állt alája.
Sietve szedte lábait
ki vitte, - fújt a szája...
Mégis, ha a két feldobó
szidott egy súlyosat, - mi
versengtünk érte:
"Ide, no!"
s tántorogva, de boldogan
készültünk vállra kapni.
×
Néztem utánuk irigyen,
az emlékektől telten.
A régi sort - szavamra! - nem,
a "kedvet" irigyeltem.
S magamat kérdezgettem én
az utcán meg-megállva:
"Mondd csak! Érzed egy költemény
után is ezt a lázat?
Vajon mindig a nehezét
választod-é a szónak?
Vagy félre ódalogsz elébb
a "dolgodra", ha szólnak?
Mikor a nagy teher alatt
nyögnek a feldobálók,
ugrasz-e költő? - hogy magad
tartsd oda újra vállad.
Vagy azt mondod: "Ez kényes ügy,
nem tipikus jelenség..."
mellettük állsz csak, vagy velük?
... vagy lesed a szerencsét?
Itt nincs kivétel! Egy brigád
a hazád, ez az ország.
Vagy véle állod viharát,
vagy szüksége se volt rád.
Mikor a terhet emelik
nincs az, hogy "mer, vagy nem mer..."
a becsület követeli,
hogy ugorjék az ember,
... hogy nem számít, ha megszakad
(valóban s nem papíron)
ki önmagát sajnálja csak,
számlát, - ne verset írjon!
×
És mintha ismét zsákokat,
ládát cipeltem volna,
úgy léptem mindezek alatt
inogva, megbotolva.
Minden szavam mérlegre hullt,
de hogy mit nyom a latban,
- nem én! - ezernyi rakodó
figyelte mozdulatlan.
S azóta is, - minden szavam
ők adják csak nekem fel.
De jó, ha úgy félhangosan
súgják. "Költő ez; ember!"
S e napról-napra épülő
ország nagy mérlegében
verseim tömbje, mint a kő,
ring megnyugodva, szépen.
Én meg, lihegve, boldogan
ülök a rampán szótlan.
izzadt hátamra rázuhan
tenyerük biztatón.
És ezt a pajkos villanást,
hogy "akié, az értse!"
hogy "Jól van! Ez a végre!... Lásd!..."
- nem adnám semmiért se.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 251-255. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése