Jegenyék állnak végig hosszú sorba
a parti utakon:
élő hangszerek, mindig felhurozva.
Zúgásuk hallgatom.
Nem kapkodnak az üres levegőbe,
ágaikkal kuszán,
görcsösen jobbra-balra tekerődve
ködös álmok után.
Magasba nyúlnak, tudják az irányt jól,
az egyetlen utat,
melyen a dl szépen és igazán szól,
és szívig elragad.
Mindig felajzva, hogyha nyár s ha tél jő,
sohase szótlanok:
zeng bennük a vihar s elsír a szellő
is egy lágy futamot.
Ne bánjátok, ha egy hangra felajzott
az én hangszerem is,
ha mindig azt hajtja, csak azt az egy szót
nyáron is, télen is.
Csak azt, amellyel a világ viharja
idegibe tép, -
de melyből, aki hall, tisztán kihallja
szivem lélegzetét.
Vivódjak? Mult görcsében tekeregjek?
Hátra forduljak-e?
A tétovázónak, a megrekedtnek
sem használok vele.
Ne is csigázzon engem kusza kétely
dalra többé soha.
Nem több homály - több egyenes beszéd kell,
több sudártörzsü fa.
Ezeknek álljak egyenes sorába
zengőn s mindig elől.
Mint a jegenye, melynek minden ága
fel a magasba tör.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 244-245. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése