Csókák csikorognak, - megjön a tél megint.
Dér volt az éjjel. Mustszagú nagy hegyek
csillámlanak kopár ezüstben, -
minden ezüst, belecsöndül ég-föld;
villódzik ég-föld rettenetes ezüst
szépségben, omlik földre a gyönge lomb, -
s megvillog egy ezüst halánték,
moccan alig: leomolna menten.
Apám! - riadtan suttogom - elzuhan!
kapnék utána, - föl se tekint szegény,
tesz-vesz tovább, szótlan, rogyottan,
szél emeli szakadó kacatját.
Portól hunyorgat, bajsza merő törek,
szecskát cipel - lám könnyű (hisz az nehéz!)
bedönti az egyszál tehénnek:
ne! - keserűn taszigálja - edd hát!
Aztán kiballag, hátrapöccinti rossz
vedlett kalapját, a küszöbön megáll,
előkerült az ócska dózni,
s leng a maró cigaretta füstje.
Leng, leng, eloszlik, rongyosan ellebeg,
bámulja felhős szemmel az én apám,
köhint, s némán, föloldozatlan
tántorodik le a néma földbe.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 248-249. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése