2014. okt. 5.

Pilinszky János: Francia fogoly



Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnal felé a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrűjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt!
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is. Már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett - de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok.

Csak azt a testet; reszkető lapockát;
a csupa bőr és csupa csont kezet;
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett.
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lábát, ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fulladozva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni, bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is, a kertben,
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát!"
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él!... És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 259-260. old., Ifjúsági Könyvkiadó
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése