Ebeczky Béla: Sír előtt

- Feleletül Vajda Jánosnak –

Köszöntelek, szomszédos életemnek

Innenső kis mezsgyéje: sírgödör!

A gondolat, hogy nemsokára benned

Fogok álmot álmodni, nem gyötör.

Mi a halál? Bomlása az egyénnek,

De örök életünknek sohase’!

Szerepcsere. Ki hinné, hogy a létnek

A halál legyen éppen fűszere?

És mi a sír? Titkos, kis öltözője

A nyűtt anyagnak, mely pihenni tér,

Hogy ébredéskor, friss ruhába fűzve,

Szeressen, éljen, haljon semmiér’!

Ó, árva mester, kinek itt e földön,

„Vesszőfutás” volt egész életed;

Minek fordulsz irtózva el a rögtől,

Mely új alakban fogan tégedet?

Ki tudja, milyen lesz szülő jövendőd?

Tán szebb, nemesbé válsz mint azelőtt;

Tán piros rózsa serked a szívedből,

És színarannyá tömörül velőd!

Forrás: A Hét - 1. évf. 4. sz. Bp., 1890. jan.26.

Herczeg Ferenc: A báli ruha

Öreg este volt. A nyaraló előtt álló ősi gesztenyefa sűrű virágesőt hintett alá a magasból.

Liza az ebédlő asztalára állította az apró atlasztopánokat, melyeket a cipész az imént hozott, aztán kicsapta hattyúpihés báli legyezőjét és körülpolkázta az asztalt, valami csintalan indulót dúdolva hozzá.

- Hej, Béni bácsi – szólt hozzám -, meglásd, ma elbolondítok egy pár embert. Fehér ráncos szoknya – kivágott, sima derék -, könyökig érő, puffadó ujjak: ennyi az egész… Nevetségesen egyszerű, de ennivaló csinos!

Meg voltam győződve, hogy Liza teljesíteni fogja amaz egypár emberfiának szóló fenyegetését, mert ez a gyermek utóbbi időben kezdett veszedelmesen csinos lenni. Könnyű, karcsú, mozgékony – kissé szeszélyes, kissé elhamarkodott -, de nagyjában fölötte kedves. Már jómagam is héba-korba csak erőlködve folytathattam a hors concours álló nagybácsi szerepét, melyre rokonságunk, de még inkább kopaszodó fejem, kárhoztatott.

Időközben berohant Árpád, Liza fivére. Először viselt életében frakkot; ügyetlen volt, mint egy fiatal vizsla és izgatott, mintha érettségije előtt állana.

- Hát Liza, mégsem vagy kész?

- Mikor a varrónő mégsem hozta el a ruhámat!

Árpád kivonta a nagy aranyórát, melyet ez estére nagybátyjától kapott kölcsön. „Akkor el is fogsz késni, - már kilenc óra.”

- Jézusom! Liza fölszisszent és kifutott az erkélyre. Odaát a gyógyterem ablakai fényes tűzkockákként ragyogtak az éjben, a szél kuszált zenehangokat hozott át.

Árpádon egyszerre kitört a bálozó láz; izgatottan gyömöszölte nagy kezeit a fehér kesztyűkbe.

- Hogy ti asszonyok sohasem tudtok idejekorán elkészülni! – mondta atyjától tanult zsörtölődéssel.

- Mindjárt itt kell lennie a ruhának – erősködött Liza, akin lassankint erőt vett a félelem.

- Én bizony nem várok, élhetetlenkedett a fiú; tagja vagyok a fogadóbizottságnak, - nekem kell a szép Maróthynét a terembe vezetnem!

Elment. Liza közel állt a síráshoz.

- Óh, az a szép Maróthyné már ezzel a tacskóval sem restell kacérkodni!

A szabónőre haragudott, de Maróthynét szidta, - mint minden kacér leány, ki nem állhatta a kacér asszonyokat.

Később fölvette kesztyűit és topánjait, kevés rizsport tett arcára, mely a nyáron egy kissé megbarnult és házi ruhájában szembe ült velem. Várt. Idegei teljes megfeszítésével, kínzó türelmetlenséggel várt. Anyja ingó tollbokrétával hajában, suhogó selyemuszállyal, maga is növekedő izgatottsággal járt-kelt az ebédlőben. A ruha csak nem akart megérkezni a városból. Lassankint rajtam is gyötrő türelmetlenség vett erőt.

Kóbor Tamás: Köd az Andrássy úton

Csak olyan a köd itten, mint másutt. De előttem mégis különös, hogy az Andrássy úton köd van. Úgy érzem, hogy az a külvárosokba, a szák és piszkos utcákba való, hol az emberek nem törődnek az időjárással, jó és rossz időben azt a ruhát viselik, amelyik éppen van, - ahol a szegénység szemérmesen megvonul és ha ráborul az a nedves,  sűrű fátyol, elrejtőzhetik mögötte a világ szeme elől. – Londont csak ködben tudom elképzelni. De London alatt nem a gazdag palotavárost gondolom, hanem azokat a sötét fészkeket, ahol a nyomor megszokta önnönmagát és olyan nagyra nőtt, hogy a könyörület hozzá fel nem ér. Ott van a világon a legsűrűbb köd és a legínségesebb nyomor és onnan az a babonás hitem, hogy a köd a nyomornak lehelete. – Aztán elgondolom, hogy amióta olyan szépre épült az Andrássy út, nagyon sűrű lett nálunk a köd…

Pedig ez a mi Andrássy utunk mutogatásra készült. Sugár iránya egyenesen a világvárosok sorába vezetett bennünket. Ezek a büszke, magas paloták hirdetik a mi kultúránkat, a mi művészetünket és – gazdaságunkat. Mi látszik belőlük most? – Hat lépésnyire a sima aszfalt, hat lépésen túl szürke pára, mely eltakar mindent. Két sor vörösen lobogó gázláng jelöli az utat, de alig egy kőhajításnyira. Ha elfelejtem, hogy két végtelen palotasor közt járok, mi sem emlékeztet rá. Sőt úgy érzem, nincsenek is itt paloták. A köd agyamba fészkelődött. Elmosódott gyermek-emlékek megelevenülnek. Jobbra-balra a könyökutca piszkos házai állanak az ő faragatlan kapuikkal, sötét boltjaikkal. Bűz tölti el a környéket, a kocsiúton mosdatlan gyerekek hancúznak. A Kék-kakas- (most Petőfi-) utcával szemben a legnagyobb ház a „Zöld Koszorú”, a zsibárusok hangos kurtakorcsmája. Aztán tágul az utca, apró sátrak, kosárrakások lepik el a tért, zöldség-, hulladékszag csapja meg az embert. Libák gágognak, kofák rikácsolnak, az az élénk, piszkos kép terül el előttem, mely a keletet jellemzi. A Hajós tér ez. (Most a mi harmonikus operaházunk emelkedik rajta és Mahleré a vásár.) Azon túl ismét szűk és piszkos utca és azon túl – itt cserben hagy az emlékezetem, lehet, hogy volt valami, lehet, hogy nem volt azon túl semmi.

Nagyot fordult azóta a világ. A Könyök-utca, a „Zöld Koszorú”, a Hajós tér csak ködképek. Valóságban az Andrássy út van itten, a mi büszkeségünk, a mi hiúságunk utcája. Nem is építették ezt, hanem megteremtették. Egy varázsütésre. Két évtized előtt még a téglagyárakban volt, ma már egy örökkévalóság óta itt van. De megteremtették volna-e, ha örökösen borongna rajta a köd?

Feltekintek. A túlsó oldalon az egyik ablak táblája nincs betéve. Nem látok egyebet, csak a fal piros kárpitjából egy darabot és az égő négyágú függőlámpát. Olyan barátságos, olyan hívogató éjjel az ilyen világos ablak. Aki ott lakik, az boldog lehet. És ilyen boldog emberek véges-végig laknak az Andrássy úton. Tehát nem csupán a külső csillogtatás kedvéért épült ez az út, hanem annyi palotába való ember van Budapesten, hogy föl kellett azt építeni.

Ete Rener Zsigmond: Vak Laji

Az idő, az idő. Megront mindent, ami jó; s ami rossz, azt még rosszabbá teszi. Hanem meg is gyógyít. Csak a szívet nem tudja meggyógyítani soha. Nem csoda, ha Vak Lajit is az ölte meg, a – szíve. Pedig a cigánynak nem szokott szívbaja lenni. A cigány nem válogatós.

S lám Vak Laji mégis válogatott. Senki sem tetszett neki.

Pedig bizony elég csinos lány volt a Cinca.

Bolondult is utána eléggé.

Hanem hát egészen elütött Vak Laji a többi cigánytól.

Csak éppen az arca volt olyan barna, mint a többié, csak a haja olyan fekete.

Meg aztán a zenéje.

Az igaz, hegedülni se tudott úgy senki, mint ő, mikor a kezébe fogta azt a régi hegedűt, aminek a belsejébe belé van írva, hogy: „Fecit Straduarius Cremonä.”

De hát akárki csinálta is a hegedűt, játszani rajta csak Vak Laji tudott.

Ha mulatni, ha búsulni akart valaki, csak a Vak Laji medicinája kellett neki.

Jó dolga is volt Vak Lajinak. Soha semmi szüksége.

Bankója volt annyi, hogy akár körülrakhatott vele egy vármegyét, mégis soha pénze nem volt. Hja, repül a bankó. Ugyan minek verne fészket?

Réz Péter uramnak leginkább tetszett az a medicina, amit Vak Laji osztogatott a nyirettyűjéből.

Lagzi volt nála minden nap. Vendég annyi, amennyi elfért a házban.

Egy nap búsult Réz Péter uram, akkor mindig vígat kellett húzni, nehogy megölje a nagy bú a gazdát. Másnap jó kedve volt, akkor meg csupa bús nótát kellett kirázni abból a fából, különben nagy kedvében szétrúgta volna Réz Péter uram a házát.

Némelykor igen sok bogara volt Réz Péter uramnak.

Meg jó bora, terített asztala. Azért aztán nem csoda, ha a vendég soha ki nem fogyott a háztól.

De volt ám mindennél drágább valamije. A felesége.

Olyan gyöngylátta kis menyecske volt az… Párját se látta senki egész Erdélyben.

Az a mosolygó két szem, meg az a két eper ajak, annak a mosolygós két szemnek a nevető visszhangja.

Nem csoda, ha Réz Péter uram hébe-korba bolond volt.

Abban a tündérek kertjében… azon a dobogó keblen pihenni, - boldoggá teszi az embert, s mégis bolondítja. Őrültté teszi.

Mennyország lehet abban a szívben. Aki abban lakhatik, nem kívánkozik az soha mennyországba.

S hányan kívánkoztak abba a tündér szívbe, abba a gyönyörök kincstárába. Persze kívánkozhattak akár ítéletnapig.

Nem volt oda bejutása senkinek. Csak éppen Réz Péter uramnak. Azé volt az a mesebeli szép kert, amiben örömalma, gyönyör szőlő, boldogság virága terem.

Milyen boldog ember. Milyen bolond ember.

Vak Laji mindennap eljött Réz Péter uramhoz muzsikálni.

Akár hívta, akár nem. Tudta jól, hogy szívesen látják. Máshová hívhatták könyörögve. Nem ment el, ha fél világot ígértek volna érte. Hja bizony, szép menyecske a Réz Péter felesége. Még a cigány szíve is meggyúl.

Még a cigány szívét is megégeti a nap.

Mikor elhúzta a legszebb nótáját, „Daru madár száll a légben”, azt az ő nótáját, amit ő csinált. A mindenki nótáját. Mert mindenki csak azt akarta hallani.

Nem nézett sehova, csak a levegőbe. Úgy játszott. Nem látott senkit, csak a hegedűjét. Még azt sem.

Petőfiné Szendrey Júlia költeményei és naplói

Erdőd!

Ez  a kicsiny sváb falu országos nevezetességű hely lett.

Tagadhatatlanul regényes vidéke van. Csakhogy Magyarországon , hála Istennek, szép számmal találhatók olyan helyek, amelyekhez bizony ezt a Szatmár-megyei falucskát hasonlítani sem lehet. Egyetlen nevezetességű helye a vár, ha még az volna. Ezek a mohos falak a XVIII. század vége felé láttak utoljára daliákat. Azóta nem hallható termeiben a kardcsörgés, udvarán harci paripák nyerítése, mert a sasfészek nehezen átgázolható víztartó-, s futóárkaitól és veszéllyel megközelíthető védbástyáitól megfosztva úgy alakíttatott át, hogy inkább szolgáljon a munkásságnak, ezen egyedül nemesítő érdemnek menhelyül, mint a hatalomnak s fényűzésnek. Az elmúlt időknek a várhoz fűződő viharos eseményeit a falut lakó csöndes, munkás nép csak legendáiban őrizte meg s az oda vetődő idegennek még ma is tud azokról regélni.

Erdődöt Petőfi szerelme tette nevezetes hellyé.

Elhaladok a repkénnyel benőtt ódon falak mellett, melynek ablak helyei, a vár világtalan szemüregei szomorúan merednek az erdődi lapályra. Valami vonz ellenállhatatlanul a százados fák labirintusába, ahová a leáldozó  nap sugarának már csak egy-egy eltévedt foszlánya szűrődik gyengén át, ha az esti szél egy erősebb fuvalma a mindent beárnyékoló, zizegő lombsátor leveleit szétnyitja. A rengeteg közepén, a vihartól kidöntött fatörzsön megpihenek s ebben a nagy magányban elgondolom Szendrey Júlia szomorú, gyászos történetét.

I.

Tizenhat éves volt, mikor a pesti nevelőintézetből, az ifjúság és szépség minden nemesebb tulajdonságának birtokában, Erdődre, a szülei házhoz visszakerült.

Mi lehetne más rendeltetése az ilyen leánynak, minthogy azt tegye, amiben a leánynevelő intézetben nem lehetett része: társaságba járjon, szórakozzék, vigadjon, tapasztalja ki az embereket, különösen a férfiakat, emellett az anya oldalán ismerje meg a háztartás összes titkait, örömeit, aggodalmait. Egyszóval: folytonos tevékenységben éljen, a várakozás néhány esztendején át, a férjhez menés idejéig.

A gondos apa rajta is volt, hogy Erdőd ne legyen unalmas hely. Több uradalmi tiszt, serdülő leányok, nősülő ifjak és víg kedélyű menyecskék előidézték s fenntartották élénkségét. Bevitte leányát a városba is, hetekig ott hagyta, hogy élvezze mind azt az örömet, ami után egy ártatlan lélek vágyódhatott. A házias anya meg bizonyára maga mellé vette a tűzhelyhez, ha a mulatozás időszaka lejárt.

Szendrey Júliát azonban a mulatozás nem tudta tartósan lekötni, a házias teendőkhöz sem vonzódott. Az aggódó szülők csóválták fejüket, de nem szabtak korlátot leányuk hajlamai elé, csak tűnődve vizsgálták lelkének megnyilatkozásait: a hosszabb vagy rövid ideig tartó zárkózottságot, az ezt követő féktele élénkséget, szenvedélyességét, majd tartózkodó, hallgatag viselkedését; a vidék legelőkelőbb családjaiból származó, őt körülrajongó gavallérok udvarlásait elutasító rideg bánásmódját és a sápadt, ügyefogyott írnokkal szemben tanúsító kedves szeretetreméltóságát; a parasztlakodalmakban való részvételét, mikor a lakkozott bálterem állott nyitva előtte; ábrándozó természetét, mely holdvilágos éjjeleken hálóterméből felcsalta az ősi vár tornyának legmagasabban épített folyosójára és emellett csodálatosan egészséges színét, mozgékonyságát s jó étvágyát – és jellemének még igen sok ellentétét, melyet nem tudtak megmagyarázni.

Szendrey Júlia lelke rejtély lett a szülők, a környezet s mindazok szemében, kik valaha ismerték.