Petőfiné Szendrey Júlia költeményei és naplói

Erdőd!

Ez  a kicsiny sváb falu országos nevezetességű hely lett.

Tagadhatatlanul regényes vidéke van. Csakhogy Magyarországon , hála Istennek, szép számmal találhatók olyan helyek, amelyekhez bizony ezt a Szatmár-megyei falucskát hasonlítani sem lehet. Egyetlen nevezetességű helye a vár, ha még az volna. Ezek a mohos falak a XVIII. század vége felé láttak utoljára daliákat. Azóta nem hallható termeiben a kardcsörgés, udvarán harci paripák nyerítése, mert a sasfészek nehezen átgázolható víztartó-, s futóárkaitól és veszéllyel megközelíthető védbástyáitól megfosztva úgy alakíttatott át, hogy inkább szolgáljon a munkásságnak, ezen egyedül nemesítő érdemnek menhelyül, mint a hatalomnak s fényűzésnek. Az elmúlt időknek a várhoz fűződő viharos eseményeit a falut lakó csöndes, munkás nép csak legendáiban őrizte meg s az oda vetődő idegennek még ma is tud azokról regélni.

Erdődöt Petőfi szerelme tette nevezetes hellyé.

Elhaladok a repkénnyel benőtt ódon falak mellett, melynek ablak helyei, a vár világtalan szemüregei szomorúan merednek az erdődi lapályra. Valami vonz ellenállhatatlanul a százados fák labirintusába, ahová a leáldozó  nap sugarának már csak egy-egy eltévedt foszlánya szűrődik gyengén át, ha az esti szél egy erősebb fuvalma a mindent beárnyékoló, zizegő lombsátor leveleit szétnyitja. A rengeteg közepén, a vihartól kidöntött fatörzsön megpihenek s ebben a nagy magányban elgondolom Szendrey Júlia szomorú, gyászos történetét.

I.

Tizenhat éves volt, mikor a pesti nevelőintézetből, az ifjúság és szépség minden nemesebb tulajdonságának birtokában, Erdődre, a szülei házhoz visszakerült.

Mi lehetne más rendeltetése az ilyen leánynak, minthogy azt tegye, amiben a leánynevelő intézetben nem lehetett része: társaságba járjon, szórakozzék, vigadjon, tapasztalja ki az embereket, különösen a férfiakat, emellett az anya oldalán ismerje meg a háztartás összes titkait, örömeit, aggodalmait. Egyszóval: folytonos tevékenységben éljen, a várakozás néhány esztendején át, a férjhez menés idejéig.

A gondos apa rajta is volt, hogy Erdőd ne legyen unalmas hely. Több uradalmi tiszt, serdülő leányok, nősülő ifjak és víg kedélyű menyecskék előidézték s fenntartották élénkségét. Bevitte leányát a városba is, hetekig ott hagyta, hogy élvezze mind azt az örömet, ami után egy ártatlan lélek vágyódhatott. A házias anya meg bizonyára maga mellé vette a tűzhelyhez, ha a mulatozás időszaka lejárt.

Szendrey Júliát azonban a mulatozás nem tudta tartósan lekötni, a házias teendőkhöz sem vonzódott. Az aggódó szülők csóválták fejüket, de nem szabtak korlátot leányuk hajlamai elé, csak tűnődve vizsgálták lelkének megnyilatkozásait: a hosszabb vagy rövid ideig tartó zárkózottságot, az ezt követő féktele élénkséget, szenvedélyességét, majd tartózkodó, hallgatag viselkedését; a vidék legelőkelőbb családjaiból származó, őt körülrajongó gavallérok udvarlásait elutasító rideg bánásmódját és a sápadt, ügyefogyott írnokkal szemben tanúsító kedves szeretetreméltóságát; a parasztlakodalmakban való részvételét, mikor a lakkozott bálterem állott nyitva előtte; ábrándozó természetét, mely holdvilágos éjjeleken hálóterméből felcsalta az ősi vár tornyának legmagasabban épített folyosójára és emellett csodálatosan egészséges színét, mozgékonyságát s jó étvágyát – és jellemének még igen sok ellentétét, melyet nem tudtak megmagyarázni.

Szendrey Júlia lelke rejtély lett a szülők, a környezet s mindazok szemében, kik valaha ismerték.

De nem! Az apa mintha belátott volna abba a kohóba, mely leánya keblébe kovácsolta a titkos vágyakat, a meg nem nevezhető érzelmeket. Úgy tűnik fel előttünk, mintha olykor felnyitotta volna leánya könyvespolcára felrakott könyveket s talán számolt az egyéni vérmérséklettel is, mert azon buzgólkodott, hogy leánya nyugodt lelkű, egyszerű, a békés munkának élő férfiú neje legyen, ki úgy a maga lényével, mint környezetével csillapítólag hathasson annak lelkére. Így hát Petőfiben – kit a sors egyenesen leánya kérőjeül hozott elébe – nagyra becsülte a lángeszű költőt, de természetének jellemző sajátságait is hamar felismerve, a szenvedélyes lobogás, a túlzás, az erőnek felhalmozódása, lángja, tüze, ingerlékenysége miatt, gyermeke boldogsága érdekében nem kívánta vejének. Nagyon szerette családját, valósággal remegett gyermeke jövőjéért. Egyszerű, de művelt lelkű ember volt, tudott számolni a körülményekkel. Középiskolát végzett s pap akart lenni. Betegeskedése miatt azonban a szabadabb mozgású gazdasági pályára lépett, a keszthelyi Georgikonban végezve be tanulmányait.

A házasság – szülői áldás nélkül ugyan, de mégis megtörtént. És Petőfi így leckéztette meg a leánya elrablásán búslakodó apát:

Árúnak tartád gyermeked,

S rá alkuvál is már…

Szeretném tudni, mennyiért

Kértéké s minő volt ára?

De az idő az apa felfogását igazolta.

Oh milyen érzés foghatta el a 95 évet ért aggastyánt, amikor az egyedüllét hosszú esztendején át – mert felesége, veje, mindkét leánya, unokája mind nagyon korán haltak el mellőle – a rózsavesszők ültetése s gyümölcsfák oltása közben, ha felvillant elméjében az elmúlt idők gyászos emlékképe: karcsú termetével, kisded, gyenge alakjával, férfiasan lángoló szemével, dacosan lezárt ajkával, rövidre nyírt fekete fürtjeivel s fehér arcával Szendrey Júlia!

II.

Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szerelmi történetét megírták maguk a szerelmesek. Versbe és prózában. A versek a magyar irodalom gyöngyszemei, a próza egy tizennyolc éves leány lelkében végbemenő változások mesteri analizálása.

Lapozgassuk egyszerre a költőnek 1846/7-ik évi verseit és Szendrey Júlia Naplóját. Szerelmi verseket s vallomásokat szeplőtlenebb lélekkel s tisztább tollal alig írtak még

Te tiszta szent vagy, oh lányka,

S az én szivemnek, hogyha volt is foltja,

Leégeté szerelmem lángja…

mondja a költő igen jellemzőleg. Csodálatos a hirtelen támadt szerelmi fellángolásnak állandósága s az a kitartás, mellyel a „csapodár”-nak mondott költő több mint egy álló esztendeig felvértezte magát s annak a gyenge teremtésnek rendkívüli erőre való tusája, előbb önmagával, aztán szüleivel, előítéletes környezetével.

Ám felhangzik a szkeptikusok szózata: A költő azért költő, hogy lángoljon, a leány pedig nem is szerelemből lett felesége, hanem hiúságból, hogy Petőfiné legyen.

A szkeptikusok azonban elfelejtik azt, hogy a költő Szendrey Júlia iránti „lángolását” többi szerelmeitől maga különbözteti meg. „Költői ábránd volt, mit eddig érezék, - Költői ábránd és nem szerelem”. Mintha magnétikus ereje lett volna Júliának, mert elég volt egy szempillantása, hogy a költőt a remény gyenge sugarával mámorosan boldoggá tegye, szívének eddig nem ismert húrjait hozza rezgésbe vagy ijesztő bizonytalansággal kínozza, gyötörje. Ezt a szerelmet a költő eddig nem érezte.

Ha szerelem lett volna keblem hullámzása,

Időknek multával sem nyugodt volna el.

Vad ár a szenvedély s merre medrét ássa.

sodor magával s végre bele halni kell.

Most értem én csak e szilaj folyóra!

A szemtanúk feljegyzése szerint Szendrey Júlia semmit sem tett, hogy a költő figyelmét a maga személyére felhívja, annál kevésbé adott tápot annak az érzelemnek, mely a költő lelkében már az első találkozáskor hatalmasan fellángolt. Petőfi csak lépésről-lépésre hódította meg Júliát, aki önmagával is annyi emésztő harcot vívott meg hosszas töprengés, önkínzó kétségek közt, amíg arra az elhatározásra jutott, hogy Petőfi felesége legyen.

S csupán csak hiúságból, mivelhogy Petőfi dicsőségébe volt szerelmes?

Jól mondja egyik kiváló esztétikusunk: Vajon ki tudná pontosa megmondani, melyik tulajdonságunk indítja a nőt szerelemre? Vajon lángelmével bírni oly csekély dolog, mely semmit sem nyom egy női szív meghódításában? Avagy csak a pezsgő vér ösztönzése teremti az állandó frigyeket? Másrészről pedig Júlia azzal, hogy a világ balítéletével, szülei kívánságával szembeszállott, hogy legyőzte mindazon akadályokat, melyek Petőfitől elválasztották, éppen a szíve ellen lázadt volna fel? Nem éppen a szív jogait védte-e a szüleivel folytatott kétségbeesett harcban? Csak így érthető meg az a rendkívüli erőkifejtés egy tizennyolc éves leány részéről, mely képessé teszi rangról, fényről, kényelemről lemondva szíve választottját követni szegényes tűzhelyéhez, apai áldás nélkül s megsiratva az édesanyától. Hiúság, ambíció ezt meg ne magyarázhatja. Ha ez nem az igaz szívbeli szerelem, akkor minden lélek hazug, üres árkény a szelíd Desdemona, ki csatáit, kalandjait beszélő Othellóval szemben felejti a felpiperézett udvarlók seregét.

De félre minden okoskodással. Ott van a Napló, melynek nem egy helyén a szenvedély vihara csaknem úgy tombol, mint Petőfi verseiben. Ott van egyetlen bizalmas barátnőjéhez – Térey Marihoz – írt levele, mely leplezetlenül mutatja be igaz szerelmét.

„Miért kérdezed meg tőlem – írja levelében -, miért, óh Marim, hogy mit tegyél. Te, ki legjobban tudod, mennyire szeretem őt, elgondolhatod, hogy őt láthatni legnagyobb boldogságom volna. Őt, ki lelkemnek minden gondolatját, minden érzelmét, mi ott fakad, bírja, kedves, egyetlen világomat! Ha csak egy rövidke óráig is bírhatnám őt, csak egy percig a képét, melyben Isten minden gyönyöremet teremté, ha csak láthatom, hogy öröm még neki látásom, tán imádnám azt az embert is, ki által ezt megnyerhetném. Hatalmadba adok mindent tenni, mit csak jónak látsz, csak azt tedd, hogy láthassam őt; óh Marim, ha ezt kieszközölheted!”

„Végre lerázhatom magamról az örökös okoskodás jégpáncélját, mit rám erőltetének; éppen a legnagyobb igazgatás, midőn úgy bele akartak kovácsolni, hogy soha többé ki ne igazodhassak belőle, éppen a legnagyobb igazgatás ronta el mindent, mit eddig összetépni erőm nem volt s most szabadon lélegzem. Hisz csak nem akarják, hogy elmenjen az eszem s hogy mi több, ne legyen boldog sem ezen, sem a más világon! Ha mint Sándorom neje leszek boldogtalan, mi csak tőle függ, - lesz erőm tűrni mindent, mit rám küld az ég és kivívni magamnak a jövő üdvösségét, de ha elszakasztanak tőle, ha még nem is láthatom, úgy veszve, veszve lesz számomra minden. Mindig az idővel biztatnak, hogy ez meghozandja, mit Isten számomra rendelt, de elég volt fél év és hat hét, én nem várhatom tovább összetett kezekkel az idő ajándékát. Nem, nem lehet tovább! Marim, édes angyalom, segíts rajtam, ne hagyj elveszni, mint a többiek.

Isten veled! Csókol ezerszer forrón szerető Júliád.

U. i. Ha lehet, ne halaszd, mi üdvömmel hozza meg! Ne halaszd sokára az írást. Ha mi érthetetlen látsz írásomban, légy oly jó és nézd át; nem tudok mindent úgy rendbe szedni most mind kellene, gondolatomat sem. J.”

Ez az a levél, melynek eredményeképp Térey Mari sürgősen felszólította Petőfit, hogy ha Júliát még szereti, jöjjön, mert ölelő karokra talál, eloszlatva a szerelmesek közt azokat a félreértéseket, amelyek a költő állítólagos csapodárságának s Júlia férjhez menésének híreszteléséből keletkeztek.

Nem mondhatjuk-e el Jókaival: Petőfi bizony szeretve volt?

III.

Az esküvő az uradalmi kápolnában 1847. szept. 8-án volt, megismerkedésük évfordulójának napján. Petőfi barátai közül senki sem volt jelen. Júlia családjából is csak anyja és egyetlen húga. Aztán – szülői áldás, anyagi segítség nélkül, meg sem kérdeztetve: hona mennek? mit fognak tenni? miből élnek? – kocsira ültek és elforogtak a poros úton. Egyelőre tudták hová: a láposvölgyi regényes magányba, Koltóra, mely magaslaton fekszik, alatta kanyarog a szeszélyes Lápos, közel és távolban változatos hegyláncok, cserjés lomboktól kezdve, kopár sziklagerincekig. Maga Petőfi írja: A táj olyan szép, mintha az én képzeletem után alkotta volna a természet.

Koltóra csak másnak érkeztek, mivel útközben eltörött kocsijuk kereke. Bizonnyal nem azon áldás súlya alatt, mellyel ipa és napa maguktól eleresztették, kiált fel tréfásan a költő. Éjjelre így Nagybányán a fogadóban kellett maradniok, amibe egyébként a legjobb humorral nyugodtak bele. Különösen Petőfi: „Házasságom első éjét fogadóban! – írja Úti leveleiben. – Nem hiába vagyok a csárdák költője.”

A mézesheteket gróf Teleky Sándor költői kastélyában töltötték, az „első eleven gróf”-nál, kivel Petőfi barátkozott s ki nőtlen ember, jó cimbora volt. Kúriájának állandóan nyitva állott a kapuja, jeléül annak, hogy az érkező nála minden időben szívesen látott vendég. Petőfi érkezésére a kastélyból mindenkit eltávolított, csak a szakácsot hagyta ott. Maga is elutazott, hogy az ifjú pár boldogságának – a költő határozott kívánságára – ne legyen tanúja.

Szendrey Júlia tehát Petőfi Sándorné lett.

A szkeptikusok kara ismét felhangzik.

Az a merengés ott, a fejéregyházi csatatéren, az a fegyvertelenség, a végveszélynek az a céltalan bevárása nem volt-e közöny az élet iránt? Vagy: Az ő egyetlen igaz szerelme, az ő legnagyobb titkos szenvedése is volt.

Petőfi éppen az ellenkezője igaz ennek.

Petőfi abban az időben költeményeinek tárgyát annyira a maga lelke gondolat- s érzelemvilágából merítette, hogy lehetetlen elképzelni „az ő legnagyobb titkos szenvedésének” ne adott volna hangot. Utolsó pillanatáig verseiben legmelegebb szerelemmel gondol feleségére.

Sőt, mit azt állítjuk, hogy Petőfit csakis Szendrey Júlia tudhatta ilyen tartósan boldogítani. Azt a Petőfit, kinek rendes lakása sem volt, aki élete ezen időszakában is csak úgy vándorolt egyik helyről a másikra, mint ennek előtte. Fáradságos munka lenne megszámlálni azokat a helyeket, amelyeket Petőfi koltói tartózkodásától a segesvári csatatérig bejárt s legtöbbször feleségestül, vagy ami rosszabb, nejét ismerősöknél, jóbarátoknál, vagy Erdődön szüleinél el-elhagyogatva, egyedül. Az ilyen vándoréletbe, ma, a kényelem és a gyors forgalom korában is csak ritka nő törődik vele, hát még a 40-es években, amikor nagyon gyarló alkalmatosságok állottak az utazók rendelkezésére.

Petőfinek pénzforrása sem volt olya, hogy abból csak tizedrészét is fedezze annak, amivel feleségét a szülői otthon ellátta, körülvette. Jókai feljegyezte, hogyan éltek Petőfiék Pesten az első időben, amikor ő is velük lakott egy háromszobás lakásban, amelyből egy szoba az övé, a középső közös étkező s csak a harmadik volt Petőfiék lakása, író-, háló-, elfogadószoba egyben, a legszerényebb bútorzattal. Az ebédet Jókai – mivel Szendrey Júlia nem főzött – Petőfiékkel közösen hozatta s fogyasztotta el. Bort egyikük sem ivott. A vacsorát pótolta a teázás. Az egész háztartás havonta 30 forintnál nem került többe. Nem volt a háznál se zongora, se virág. Egyedüli mulatságuk a színházba járás volt, ha drámát adtak és benne Egressy játszott. Később még szegényesebben éltek.

Hát a vándor- s koldusélet fáradalma, keserve nem elég ok arra, hogy a nyugodt, zavartalan életű, jómódú szülők gyermekének ajka a legszeretőbb férj oldalán is néha panaszra nyíljék. De Szendrey Júlia nem panaszkodott. Az eltitkolt fájdalmaknak – ha lettek volna ilyenek – az arcra vont árnyékát, redőjét nem látta volna-e meg, a napvilágra nem hozott érzelmeket vajon nem érezte volna-e meg az a Petőfi, akinek lelkivilágában az előre sejtés ritka tulajdonsága is annyira ki volt fejlődve?!

Petőfi nagyon boldog házaséletet élt. Felesége nemcsak szerette, hanem megértette az ő nagy szellemét. Nemcsak hitvese, hanem munkatársa lett a viharos idők mozgalmaiban. Együtt lelkesedtek a forradalmi eszmékért, szomorkodtak a haza sorsán s egyaránt türelmetlenek s izgatottak voltak, ha egy akciójuk nem sikerült, együtt kovácsoltak új terveket s beszélték meg a jövő eshetőségeit. A márciusi események idejében maga Petőfi jegyezte fel, hogy míg ő az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írta, felesége a másiknál nemzeti fejkötőt varrt magának, s hogy a március 15-ikére virradó éjjelt mindketten ébren töltötték azon tanácskozva, mit kell tenni. Férjét elkísérte a gyűlésekre. A nők körében ő is mozgalmat indított egy-egy eszméjének, így pl. a nehéz, habos selyemből, magyar írók nejei által készült, ezüsttel hímzett s rojtozott három színű nemzetőrségi zászló, amelyen a „Szabadság, Egyenlőség, Béke” felírás tündökölt, Szendrey Júlia agitációjának volt az eredménye. Debrecenben, míg férje távol volt, zászlót varrt, kötéseket csinált sebesültek számára, eljárt az országgyűlésre s a magyar hölgyekhez a kormány hivatalos közlönyében proklamációt írt. A forradalmi láz csak úgy hatalmába kerítette őt, mint férjét.

S ez volt szerencsétlensége s Petőfié is.

Szendrey Júliának férjére ellenállhatatlan hatása volt. Petőfi vallja is ezt házasságának második évéből származó versében:

Lemondanék minden

Dicsőségről érted,

S megszereznék érted

Minden dicsőséget.

Nekem nincsen vágyam,

Nincsen akaratom,

Mert amit te akarsz,

Én is azt akarom.

Nincs az az áldozat,

Mely kicsiny ne lenne

Éretted, hogy ha te

Örömet lelsz benne.

S nincs csekélység, ami

Gyötrelmesen nem sért,

Hogyha te fájlalod

Annak veszteségét.

Prózában is írja: „… imádott kis feleségem mindig buzdítólag áll gondolataim mellett, mint a hadsereg előtt a magasra tartott zászló.” Csakhogy fájdalom Júliában a szélsőséges tulajdonságok ebben az időben már annyira kifejlődtek, hogy a férjére gyakorolt hatás végzetes eredményeket szült. Fáj kimondanom, de a kortársaknak Petőfi életére vonatkozó feljegyzései mutatják, hogy ez az asszony férjét, öntudatlanul bár, lépésről-lépésre belesodorta a veszedelmekbe.

Ott van a szabadszállási követválasztás, ahonnan a falu határába érkező Petőfihez, a követjelölthöz jóakaró emberek rohanva hozták a riasztó hírt, hogy az ellenpárt által felbujtatott nép agyonütéssel fenyegeti, ha oda beteszi a lábát. Mindenki aggódott Petőfiért, csak felesége nem. Maga Petőfi el is dicsekszik ezzel, midőn megírta a csúfos követválasztás történetét az akkori lapoknak: „Mondám, hogy menjünk vissza, de ő (felesége) határozottan azt felelte, hogy nem megyünk, itt fogunk maradni, itt kell maradnunk, ha agyon akarnának bennünket verni; jól van, verjenek, hanem azt ne mondhassa senki, hogy te hátráltál. Így szólt feleségem és én beleegyeztem.” Pedig Szendrey Júliának ezt a könnyelműségét az enyhíti valamennyire, hogy a maga személyét is kitette a veszedelemnek.

Ha Szendrey Júlia lelke nem lett volna úgy teleitatva a forradalom eszméivel, úgy könnyen beláthatta volna, hogy Petőfi Sándor a szabadságharcból gyújtó harci dalaival csak úgy kiveheti részét, mintha lant helyett kardot ragad s szenvedélyes temperamentumánál fogva nem rohan bele a biztos halálba. Talán nem lett volna nehéz Petőfit visszatartani a csatamező veszedelmétől. Más okból ugyan, de maga vonult vissza onnan Mezőberénybe, hol egyedül családjának él, mígnem egy napon Bem tábornok egyik hadsegéde toppant be lakásukba, adván tudtul Petőfinek, hogy Ben tudakozódik utána. A költő nejéhez fordult s azt kérdezé:

- Nos Juliskám, mit szólsz ehhez, menjek?

Júlia pedig, kinek csecsemő gyermeke is volt már ekkor, azt felelte:

- Amerre sorsod visz, követlek.

Erre Petőfi – nejét s gyermekét Tordán visszahagyva – elment meghalni.

Érheti ezért vád Szendrey Júliát, ha meggondoljuk, hogy Petőfi a maga lángoló szenvedélyével, radikális forradalmi elveivel maga szította fel nejében azt a tüzet, mely aztán abban a gyorsabban hevülő nőkebelben az övénél is magasabb lánggal csapott fel?! Törhetünk-e pálcát emléke fölött, ha számba vesszük, hogy Petőfi nemcsak Napló-ját adta nyomdafesték alá, amikor is Jókai annak szerzőjét kétség kívül Petőfitől inspiráltatva az irodalom új csillagaként mutatta be olvasóközönségének, hanem a nyilvánosságnak s eszméinek részesévé téve, nejét fokról-fokra maga vonta bele a külélet izgalmaiba?!

A név, melyet örököl utódom,

Ha nem nagy is, de szép és tiszta név lesz,

Lehetne tán, lehetne tán nagy is,

Ha hozzá adnád lelked fénysugárit,

Ha vélem együtt síkraszállnál.

Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a forradalom levegője, George Sand regényeiből kiáramló merész szózat, könnyen hozhatta exaltációba az egyéni vérmérsékleténél fogva is erre annyira hajló olyan lelket, minő Szendrey Júliáé volt.

Miért is találkozott az egymást annyira megértő, de egyéni vérmérsékletük s jellemük túlhajtásainak közösségével egymásnak nem való, egymást elpusztító, két szertelenül lángoló lelküket!

IV.

Petőfi halálával meghalt az ő Juliskája is – mondja egy nő feljegyzésében, aki szemtanúja volt Szendrey Júlia gyászos özvegyi élete néhány hónapjának. Mert az ő Juliskája nem öltött magára férfi ruhát, nem hált a szabad ég alatt, nála a legmélyebb levertséget nem követte a legnagyobb könnyelműség. Hogy vetemedett volna az borivásra s a legszilajabb mulatságra, nem törődve az asszonyi szájakkal, az egész világgal!

A közönséges lelkek a fájdalom nyilvánulását csak a könnypatakban ismerik el. Mert nem tudják, vagy nem akarják megérteni, hogy lehetnek a szívnek olyan fájdalmai, melyek nem sírásra, hanem felkacagásra késztetik a haladót. De csodálkozunk a költő legkomolyabb életrajzíróján, aki évek múltán, a tisztultabb levegőben is erre a felületes álláspontra helyezkedik, idézvén szóról-szóra annak a nőnek feljegyzése végén álló hamis konklúzióját.

Pedig akadt egy névtelen, ki alig hogy Dekaniné, Vadady Berta vádat tartalmazó sorai napvilágot láttak, a Fővárosi Lapok hasábjain bebizonyította, hogy nagyon kevés lélektani érzékkel bírt az az asszony, akinek legfeljebb csak annyi érdeme van, hogy Petőfiné özvegyének szomorú idejéből megmentett egy-két részletet, de céljával homlokegyenest, Szendrey Júlia megtört lelke mély kétségbeesésének igazolására s szenvedéseinek fokmérőjeül.

Eszünkbe jut – írja a névtelen – az észak-amerikai hajótöröttek nagy pöre, melynek vádlottai megették néhány társukat, hogy éhen ne haljanak. Az egyik vádlott a végtárgyaláson így fakadt ki: „Bíró úr, csak azt ne mondja: borzasztó! Én is azt mondanám, ha azokban a napokban oly nyugodtan és jól ebédteltem volna, mint a bíró úr. Inkább adjon hálát a gondviselésnek, hogy a hajótörés nem kényszerítette vadállattá lenni, mert bizony bíró úr, ön is elkövette volna azt a borzasztót!”

Hát a forradalom bukása nem volt-e valóságos hajótörés, amely az embereket kiforgatta sarkaiból. Egy előkelő bíró, ki egész életében gyávaságnak tartotta az öngyilkosságot, itt a fővárosba, a fegyverletétel hírére, agyonlőtte magát. Egy költő, ki vagyonos ember s honát szerető hazafi volt, minden külső kényszerítés nélkül kivándorolt az amerikai prairiekbe s ott halt meg a honvágytól. A csüggedés ily példáit, ma, midőn közállapotaink csak gondot okoznak, de kétségbe senkit sem ejtenek, hogyan érthetnők meg ama zord idők kerete nélkül? Épp oly kevéssé érthetnők meg az elcsüggedést néhány hónappal megelőző lelkesedés ama látványait, hogy úri nők, piros, zsinóros dolmányt varrattak maguknak, egy szemérmes, szép, előkelő leány elment a táborba a győztes tábornok lábához leborulni; egy fővárosi mágnás nő Budapestre először bevágtató közhuszárt a Kerepesi úton ezrek szeme láttára csókolta össze-vissza. Békés időben ezek nőietlen tények, akkor a női lelkesedés nagyszerű megnyilatkozásai voltak.

Avagy Dekaniné és társai felfogják-e, hogy Arany János „Bolond Istók”-jában mily igaz és megható az a kétségbeesett szőlősgazda, kinek szép termését miután elveri a jég, fogja a dorongot, hogy maga verje le, ami még megmaradt,vad humorral kiáltva az Istennek: Lásd, mire megyünk ketten?!...

Szendrey Júlia alig egy évig viselte az özvegyi fátyolt. Levetette s ezzel természetesen kilépett a Petőfi-kultusz bűvös köréből és magára zúdította a közvélemény- elsősorban a nők – mennyköveit. Az egykor bálványozott nő megkövezve! Hogy tudta magát erre a lépésre elszánni? Mi vihette rá lelkét?  Zavaros idők voltak akkor. Az ország valóságos temető, leveretés gyásza megdermesztette a lelkeket. Ki ért volna rá Petőfinével foglalkozni? Nem is maradt ránk semmiféle feljegyzés, ami valamelyes nyomra vezethetne. Egyedül Vachott Sándorné, Szendrey Júlia mindvégig jó barátnőjének Emlékiratai-ra vagyunk utalva, - akinek – az emlékirat szavai szerint – maga Júlia mondta el másodszori férjhez menésének okait, közvetlen azután, hogy Horváth Árpád, egyetemi tanár felesége lett.

- Midőn Erdélyben hónapokon át hasztalan vártam férjem érkezését Bem feloszlott táborából – beszélte Szendrey Júlia Vachottnénak – s a forradalom gyászos befejezését is megértük, anélkül, hogy Sándor holléte felől hír érkezett volna hozzám, végre elhagyám Erdélyt s atyám házánál keresek menhelyet, azon gondolatban, hogy Sándor, még ha életben van, bárhonnan is ott foghat engem és kisfiát legtermészetesebben kereshetni.

- Hogy milyen napokat tölték atyám házánál, kitől Sándor ócsárlásánál egyebet alig hallottam, azt neked elbeszélni képtelen volnék. Mariska, az én szende, angyali jó kis nővérem hasztalan veté magát közbe, atyám minden alkalmat felhasznált, hogy nekem keserűséget okozzon. „Szegény boldogult anyáddal jó előre megjósoltuk, hogy így fogsz előbb-utóbb járni – kezdé, ha aggódni látott. – Nem az olyan vándor élethez szokott, nyugtalant természetű embernek való a házasélet, minő Petőfié volt. Itt van ni, most már a faképnél hagyott. Hisz éppen jó víz volt malmára a forradalom utáni zűrzavar; azt felhasználva odébb állt, meglehet valami kóbor komédiásné társával éli világát, te s kisfiad várhatjátok őt ítélet napjáig.” Ily beszédek annyira sértenék, keserítének, hogy végre ott hagyám atyám házát, bármennyire fájt is nővéremtől s kis Zoltánomtól megválni, kit Mariska gondviselésére otthon hagytam s beköltöztem a fővárosba.

- Alig kezdék Budapesten körültekinteni, miután kissé berendezém magam, midőn egyszerre csak azt veszem észre, hogy tolakodók vesznek körül, kik jó hírnevemtől, az egyetlen egytől, mivel még bírtam a múltak fénykorából, megfosztani fenyegetnek. Ez kétségbe ejtett. Nem volt senkim a világon, kihez segélyért, vagy csak tanácsot kérni is fordulhattam volna. Öngyilkossági eszmék kezdének e szorongó helyzetemben elfoglalni s megírtam végrendeletemet, feljegyzém végóhajtásomat, midőn Horváth Árpád, Sándor e régi barátja megjelent s előtte feltárám, mi elsötétült bensőmben véghez ment.

- Menjen férjhez nagysád – tanácsolá ő részvétteljesen -, hiszen, mint tudjuk, a legutóbb vett hírek szerint fájdalom, kétségtelen, hogy Sándor, mint hőse nemzetének, elesett s így bárki e haza határai között szerencsésnek fogja magát tartani, ha özvegyének ifjú életét megmentve, őt nőül bírhatja.

- És ki lenne az az akárki? – kérdém csaknem gúnyosan, mert beszédét képtelenségnek tartám.

- Akár én is – viszonzá ő lelkesülten -, ha nagyság férjeül elfogad.

- Így történt férjhez menetelem. Menhely – vagy öngyilkosság? E kettő között kelle választanom. S mert Sándor fia miatt élni, ha lehetséges, kötelességemnek tartám s nevéhez méltóbbnak tetszék a férjhezmenetel, mintha az elutasított tolakodók jó hírnevemtől megfosztanak.

Ennyit mondott-e Szendrey Júlia, vagy többet is, ez volt-e másodszori férjhez menésének valódi oka, vagy sem, ki tudná azt ma megállapítani? Kétségkívül joga volt hozzá. Elvégre sehol sincs az megírva, hogy miként az indusoknál a meghalt férjet a felesége is kövesse a hamvasztó máglyára, ha még oly fiatal volna is. Igazi tragikuma – úgy érzem – abban van, hogy azt hitte: a múltak emlékeit, ha már nem tudott elpusztulni összeomlott tündérvilága romjaink ki zárhatja szívéből a szegényes új hajlék rakásával járó apró gondok s izgalmak közepette. Az anyai hivatás, a családi öröm, gyermekeiben valót teljes felolvadás talán képessé teszi erre s a családi élet verőfényében még az ő elborult lelke is kitisztulhat. Azt remélte, hogy másnak az oldalán megszabadul attól a bűvös hatalomtól, amely eddig éltette, de ami most gyötri, kínozza. Nem tudta, nem érezte, hogy a múlttal annyira összeforrt, hogy a nagy halott tüneményes szelleme olyan óriási, melynek erejét a mind erősebbé váló Petőfi-kultusz is hatalmasan táplálta, hogy megbolygatja idegeit s nem mindennapi szenvedés után a korai sírba vonja le magához.

Állításunk bizonysága Szendrey Júlia szomorú, gyászos költészete, amely elfojtott érzelmek, rejtegetett fájdalmak szaggatott feltörései, kétségbeesett küzdés az ébren-alva, ezer alakban kísértő emlékezettel, végre nyílt kesergés, a vigasztalhatatlan lélek sikoltása, elcsukló zokogása, a múlt összeomlott világa felett.

Oh, dehogy lett hűtlen Petőfihez!

Hiszen az volt átkos végzete, hogy ne tudjon hűtlen lenni. Minden gondolata Petőfié volt. ez a jelene, csak a múlt szemfedője, örömkönnyei ha voltak is, koporsóra hulltak – zokogja verseiben. Halála előtt írt regéiben Petőfihez valószerelmét allegorizálja a nyelv csodálatos erejével. Halálos ágyán is Petőfi írásaival foglalkozik s végrendeletileg Zoltán fiának hagyja azokat talizmánul.

Úgy érezzük, hogy az emberi részvét itt sokkal inkább helyén van, mint a nagylelkű módon emlegetett – megbocsájtás.

V.

Petőfit elragadta a forradalom vihara. Az özvegy is, mindenkitől megkövezve és elfelejtve, a sors szeszélye folytán Petőfivel való házasságra lépés évforduló napján (1868. szept. 8.) zajtalanul követte a korai sírba. És Petőfi Zoltán, a költő házasságának egyetlen gyümölcse, fájdalom, idő előtt elfonnyadt, semmit sem váltva be azokból a reményekből, amelyekkel világra jöttét fogadták.

Pedig mennyi reménység szállt vele sírba! Petőfi azt hitte, hogy az ő halálán nem fognak bánkódni az emberek, hanem így szólnak:

Meghalt; de nincs kára a hazának,

Nincs, mert lelke a fiában él.

Szendrey Júliának is mije volt ez a gyermek! „Három rózsabimbó” című versében mennyire találóan jellemzi.

-        -        -        -

Szerelmem virága,

Kihalt boldogságom

Egyetlen zöld ága.

Az eltépett multnak

Élő bizonysága,

A lehullott csillag

Fennmaradt sugára!

Még csak alig feslik

A pirosló kehely.

És illatja már is

Törzsét árulja el.

Leroskadt, letiport

Lelkem, ő reá hajlik,

Ha a vihar bene

Türhetlenül zajlik.

Petőfi Zoltán anyja halála után hirtelen odahagyta az iskolát, szabadabb élet után vágyakozott s apja példájára színész lett. A vidéki közönség az apja nevéért szerfelett elkényeztette s belesodorta az örökös tivornyázása. A gyönge test nem bírta el a dorbézolást, mely nappalokká tette az éjjelt s éjjelekké nappalt. hervadni, sorvadni kezdett.

Nem maradhatott többé a színháznál, a rokonok körében, majd külföldi gyógyfürdőkben üdülést, gyógyulást keresett. De javulása nem volt tartós. A fővárosban egyik bizalmas barátja házában halt meg 1870-ben, alig huszonkét éves korában.

Beszélik – jegyezte fel róla Szana Tamás -, hogy az élc utolsó percig sem hagyta el. Halálos ágyán mosolyogva mondta környezetének. Ifjúságomban elértem azt, mit mások csak érett korukban szoktak elérni, meghalok – végelgyengülésben.

Így végződött a Petőfi-család szomorú története.

Szendrey Júlia irodalmi munkássága

Egyrészt a Petőfi özvegye iránt tartozó kegyelet, másrészt a dolgozatok határozott irodalmi értéke késztetett arra, hogy a szerencsétlen életű és korán elhunyt költő- és írónő irodalmi munkásságának termékeit ne engedjem a 40-es, 50-es és 60-as éveknek a Nemzeti Múzeumban levő hírlapfóliánsaiban elveszni, hanem kötetbe gyűjtve bevezetéssel és jegyzetekkel ellátva átadjam az  irodalomnak és az olvasóközönségnek.

Szendrey Júliának eredeti prózai és költői munkái vannak. Prózai munkáit két csoportba sorolhatom. Egyik csoportnak „Napló és naplófélék” nevet adhatnék, míg a többi prózai dolgokat „Beszélyneműek, mesék, regék” címmel vonhatnám egy kalap alá. Költeménye mind eredeti. Fordított novellákat és Andersen meséiből egy önálló kötetet.

Irodalmi működése „Napló”-jával veszi kezdetét. Ez a Napló tudvalevőleg Petőfi iránt felébredt szerelmének a szülötte. A napló írója a lelkében végbemenő változások mesteri analizálója; képzelem gazdag teremtés, stílusa költői, képei megkapók, erőteljesek. Irodalmi érdekességét növeli a napló egyes helyeiből összeállítható, a negyvenes évek vidéki társadalmi életének kedves, vonzó rajza.

A „Naplótöredék” életrajzi tekintetben kiegészítője a „Napló”-nak, a győri „Hazánk”-ban 1847. október 31-én, tehát ugyanazon a napon jelent meg, amikor a „Napló”-t az „Életképek” közölni kezdi. Irodalmi tekintetben így újat nem nyújt.

Az „Ábránd” és a másik: „Halhatatlanság” című dolgozatában már kevés a közvetlenség. Az első még naplórészletnek is nevezhető, a fájdalomról és örömről szól, kiéreztetve a sorok közül a maga személyére való vonatkoztatást. Ez egykorú lehet a Napló-val, míg a másik dolgozatára – helyesen nevezte Szinyey elmefuttatásnak -, valószínűbb az a feltevésem, hogy az leánykori dolgozata. Nem hihető az sem, hogy szerzőjének éppen a túlvilág édene ötlött szemébe akkor, amikor Petőfi szerelme által a földi paradicsom mézét élvezé.

Ebből az időszakból való dolgozatait kiegészíti az a felhívás, amelyet „Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez” címmel az akkor idők hivatalos lapjában a Debrecenben megjelent „Közlöny”-ben adott át a nyilvánosságnak.

Elbeszélései az 50-es évek legelejéről és végéről valók. Mindössze hármat írt, melyek közül szorosabb értelemben vett novellának csak az első „A huszár boszuja” nevezhető. Ennek cselekménye alig van, nem valamiféle huszárbravúrról szól, hanem közönséges szerelmi gyilkosságról s bár e gyenge mese végső csattanója hátborzongató, alig elképzelhető – a megcsalt huszár a hűtlen leánynak szívét tépi ki, amint azt megesküvé -, az egésznek elevensége, a részletek színessége a azokban nyilvánvaló apró megfigyelések, a népies, zamatos stílus, különösen pedig mesteri festése a huszár s a leány lelkiállapotának a véres tetthez való készülődéskor határozottan értékessé teszi a dolgozatot.

A kórházi jelenet című másik tárcaszerű munkája (Pesti Napló 1851; 246. szám, január 2.) egy szegény anya megható története ez. Alapjában véve szintén hihetetlennek látszó esemény s itt is csak a részletek érnek valamit, mint például a kórházi csendet s a gyermeke mellett virrasztó anyát jellemző magvas leírások. Nemsokára azután írta e két dolgozatot, hogy Horváth Árpádné lett; felzaklatott kedélye nem csillapulhatott le még teljesen, innen fantáziájának szertelensége. Érdekes, hogy úgy „A huszár boszuja” című novellája, mint a „Kórházi jelenet” című tárcája a nevezett lapban Petőfi Júlia aláírással jelent meg, noha mint említém, a dolgozatok megjelenése idejében Szendrey Júlia már Horváth Árpádné volt.

A harmadik novellaféle dolgozat keletkezésének, mely a „Pesti Napló 61., 62. és 65. száma” címet visel, története is van. E dolgozat megjelenését megelőző évben Szendrey Júlia lefordított Andersen meséiből egy néhány ívnyit.

Ugyanakkor  jelent meg a könyvpiacon Flóra költeménykötete is. Gyulai Pál a „Pesti Napló”-ban kritikai tollára vette ezt a két munkát, előzetesen azonban három számon keresztül (61-62. és 65. szám) általánosságban a nőírókról elmélkedve, pálcát tör fölöttük, kimondván azt a kegyetlen axiómát, hogy: a nő vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír! Erre válaszképpen írta meg Szendrey Júlia azt a különös című munkáját, bár őt Gyulai egyénileg nem bántotta, mert amikor a nagy általánosságról fordításaira és Flóra költeményeire tér át (70., 92. sz.) csak elismerőleg méltatja mindkettő tehetségét. Arról szól e munka, hogy az a kemény, igazságtalan közlemény mint bolygatja s dúlja fel egészen egy csöndes, elégedett házaspár családi békéjét, hol a nő, a köztiszteletben álló családanya, a példás háziasszony néha-néha a múzsáknak is szentel egy-két órácskát. Feldúlja, mivel a férj megtagadva saját érzékeit, tapasztalatait, nejében hiszi azon ijesztő agyrémek megtestesülését, amelyek ellen a cikk írója felhevült képzelődésében forgatja fegyverét. Amíg előbbi dolgozataiban csak értékes részleteket találunk, addig itt az egész gyönyörködtető, eleven. Nem más ez, mint a hitves az anya legszebb, legigazibb mozaik festménye, melynek apró köveit csak azért tudta így művésziesen egyberakni, mert nemcsak írónő, hanem maga is nő, hitves, anya is volt, aminek a lehetőségét az írónők részéről Gyulai nevezett cikksorozatában éppen tagadni igyekszik. Így hát ennél az elbeszélésnél elmésebb cáfolatot nem kaphatott volna Gyulai, mely a végén különben hirtelen fordulatot vesz: az írónő elveti a mesei palástot, hogy a Pesti Napló mérges tollú kritikusát, „ki minden írónő tollát főzőkanállá akarná átváltoztatni”, kiszolgáltassa társnői haragjának és gyűlöletének persze kedves, tréfás modorban.

Andersen meséi egy részének hazai nyelvünkbe való átültetésén kívül, melyről Gyulai Pál, mint említettük, elismerőleg szólt, kiemelve különösen affektációtól és erőlködéstől ment magyaros színezetét, írt több eredeti mesét is. Ezekből mindössze hármat sikerült megtalálnom, amelyek játszi tréfáival, Andersen modorában írva, különösebb figyelmet érdemelnek és Szendrey Júlia kitűnő mesemondó tehetségét árulják el.

Prózai munkáinak legkiválóbbjai közül valók a „Regéi”. Ezek megírásakor pedig (1867-1868-ban) – életrajzírói egybehangzó feljegyzései szerint – a teljes lelki meghasonláson kívül pusztító kór is emésztette. Különválva férjétől és gyermekeitől, elzárkózva a világtól élete nagy emlékének élt, teljes magányban, csak lelke fúriáitól kínoztatva. S vajon e regék kereteiből nem lebben-e elénk e szerencsétlen nőnek sziluettje? Irodalmi tekintetben pedig egyike-másika a legmagasabb mértéket is kiállja. Szana Tamás a „Magyar Szalon” 1890. kötetében egyet közöl, én ezen kívül még háromra akadtam. Négy regéje közül „A fenyőfa és a vadrózsa” című nem is próza, hanem valóságos költemény, szimbóluma Petőfi Sándornak, az erősnek, aki megvédte őt, a gyengét. Szendrey Júlia nyelvének színe, ereje itt a legszebb, a legfejlettebb. A kihalni készülő életnek csodás fellángolása ez. A „Vasárnapi Ujság” 39. száma, amely ezt nemsokára Szendrey Júlia halála után közli, meg is jegyzi… A közelebb elhunyt írónő utolsó munkája.

Most pedig hadd szóljunk Szendrey Júlia költészetéről.

1857-ben jelentek meg első versei* (* Faylné „Magyar írónők” című könyvében Szendrey Júlia írott rövid életrajzában említi, hogy másodszori férjhezmenetele évében őrt álló kötetben jelentek meg versei. 1857-ben pedig második kötete látott napvilágot. Ezek az adatok tévesek. Verseit sohasem szedte kötetbe, sőt – mint említém – csak 1857-ben adat ki első verseit.). Világos tehát, hogy csak akkor tett kísérletet a költészettel, amikor már Petőfi versei, a huzamos velük foglalkozás következtében ellenállhatatlan hatást tettek reá. E hitünkben megerősít Jánossi Gábor is, ki a Pesti Hírlap 1904-iki évfolyamának 265. számában egyet-mást mondván el néhai professzoráról, Horváth Árpádról, a következőket is említi:”Ő nem is igyekezett feledtetni – a feledhetetlent. Ellenkezőleg, házasságuk után való első hetekben, de még később is, míg a betegeskedő Szendrey Júlia külön nem vált – együtt emlékezett meg az új férj és a költő özvegye Petőfiről, együtt olvasgatták annak verseit Petőfi írásaiból.”

Költeményei legelőször a „Napkelet”-ben jelentek meg. A szerkesztő Vachot Imre érezte, hogy az egykor ünnepelt nőt, amint az kilépett a Petőfi-kultusz bűvös köréből, hamarosan elfeledték, azért megcsillagozza Szendrey Júlia nevét, hogy a vonal alatt pár magasztaló szó kíséretében újból bemutathassa a nagyközönségnek.

Persze a költőnő nem mint „Petőfi volt neje” szomjúzza a dicsőséget s az elismerést. Erre célzó megjegyzését a következő verse megjelenése alkalmával le is közli a „Napkelet” szerkesztője. „Ama igénytelen költeményemet illető dicsérő sorokat, melyeknek kegyed becses lapjában helyt adott, azon nagy név (Petőfi) varázshatásának tulajdonítom, mely miként az ellenséget kérhetetlen keserűségre, úgy a jóbarátot nagyon elnéző magasztalásokra ragadja.”

Szendrey Júlia a költészet szomorú, gyászos papnője.

Elfojtott érzelmek, rejtegetett fájdalmak szaggatott feltörései, kesergés a múlt összeomlott, verőfényes világa fölött, vagy pedig kétségbeesett küzdés az ébren-alva, ezer alakban kísértő emlékezettel; hihetetlen erős vágyódás a halál után: képezi Szendrey Júlia költészetét. Nem tudja megvigasztalni semmi. A nap érlelő sugarai, a rügybontó tavasz csak annyiban hat reá, hogy eszébe juttatja kiégett szívét, hogy a virágzást a hervadás követi. A napok múlásában is léte fogyását, a nap lenyugtában vagy felkeltében sem a nagyszerű természeti tüneményt, hanem szíve tüzének végső fellobbanását, utolsó szikráját látja csak. Sehol a megnyugvás, Istenben vetett bizalom, de mindenütt ott a melankólia, a kétségbeesett lélek sikoltása, minek természetesen erős tápot ád a test kínzó betegsége is. A remény csak nagyon ritkán lopódzhat be sötét lelkébe. Mindössze két költeményében csillámlik meg e gyenge sugár: „Kezd már tombolni” című versének a végső szakaszában:

Fölöttem is már őszi ég borong.

Lelkem zilálja őszi fergeteg…

Letép-e róla minden örömet,

Miként a fáról a levelet?

S a „Sejtelem” című költemény utolsó soraiba:

… még az életkedvnek

Lepkéje is majd visszaszáll,

Kedvéért a néhány virágkehelynek

Amit lelkemben még talál?

Örömperceit, ha vannak is, nem meri élvezni, minthogy „Követi azt a gyötrelem örökkévalósága”. S ha szemeiben egyszer-egyszer felvillan az ifjúság tüze, csak „sírok fölött tánczoló lidércz az”. Keserű féktelen a haragja, ha a szerelemről szól, mert ez az érzelem számára csak kínt é gyötrelmet hozott, de örömét, édességeit sohasem élvezé. Másoknak élet az, ami neki halála volt.

Meghaltam én réges-régen,

De nem nyughatom békében.

Kísértetként járok-kelek,

Keresve, mit nem lelhetek.

Hogy ilyenkor mennyi keserűség, vad harag halmozódik fel szívében, mutatja Fiatal leánynak című költeménye, melyben húgának mondja a következőket:

Legédesebb vágyad’

Ne izlelje ajkad,

mennyi keserüség van

Vegyitve hozzá,

Hogy soha ne tudjad.

S ha szívéhez oly közel nem állana, kívánná: szakassza bimbóban a halál.

Csak viruló gyermekei láttára derül fel olykor, egy rövidke percre. Lelke megbolygatott egyensúlya mintha helyreállana. Elülnek bensejében a tusakodó szenvedélyek s megfeledkezik egy pillanatra az egész külvilágról s talán el is hihető annak a túlzásokra hajlandó, zaklatott életű asszonynak, hogy ilyenkor „az anyák legboldogabbiká”-nak érezte magát.

Különös, hogy második férjéről még csak rejtett vonatkozás sem található verseiben, hogy üldöztetésben biztos menhelyet, börtön éjében fényes csillagát, ínség-nyomorban híven kitartó támaszát, áldás malasztját, még a vérpadon is gyermekében hiszi, tudja.

Szendrey Júlia kevés verset írt, de ennyi is elég arra, hogy benne ne csak a nyugalmat vesztett, megbomlott idegzetű s örvényes indulatú nőt lássuk, hanem a költőnőt is, ki talán szerencsésebb körülmények között nem könnyel-vérrel írta volna be nevét a költészet lapjaira, hanem szívének melegségével, lelkéből áradó napsugárral, verőfénnyel. Olvassuk csak el „Bölcső mellett” című költeményét. Akiben ennyi érzés, a szívnek ennyi melege van, azt nem a kétségbeesett fájdalom tette költővé, habár költeményeit – kevés kivétellel – az szülte is.

Költészetének világa igen szűk körre szorítkozik: a maga benső érzéseire, amik – mondhatni – az életuntságban, a halál utáni vágyódásban csúcsosodnak ki. Az a költészet könnyen unalmassá válik, melynek ez a vezér- s egyedüli  motívuma. De Szendrey Júlia költői tehetsége éppen abban nyilvánul, hogy nem merül ki ennek az egyedüli motívumnak sokféle módon való kombinálásában. Hangjának egyszerűsége, költői hasonlatainak, képeinek keresetlensége, jelzői, ellentétei, hirtelen fordulatai – mik különösen jellemző sajátsága költészetének – a lelkében viharzó szenvedélyek érzékítésére: az, ami elhiteti velünk, hogy azok a vészes lángok, mik minden oldalról körülcsapdossák, nem görögtűz, hogy az a pokol, égő, eleven kárhozat s e nő benne vergődik. Verselése egyszerű, formája elég változatos, dalszerű, némelyik szinte énekelhető. Különösen a kompozíció külformáiban vehető észre Petőfi hatása. Egynémely költeményében, hol a szenvedély elementáris erővel lüktet, képei, kifejezései emlékeztetnek az izzó szavú dalnokéra.

Gyűjteményemben huszonhat vers van, míg Szana Tamás tizennyolc évvel előbb kiadott életrajza függelékeül húszat közöl. alkalmasint írt még többet is, de az akkori idők szépirodalmi s divatlapjai egyike-másika hiányos példányokban van csak meg, vagy egyáltalán nincs is meg. Szana Tamás nem kronologikus sorrendben vette fel a költeményeket, a megjelenés dátumát egyáltalán nem, a költemény megírása idejét egy-két versnek tette csak ki. Pedig Szendrey Júlia versei kronologikus sorrendbe szedve az életrajzírónak is érdekes adatokkal szolgál.

Nemcsak az tűnik így ki, hogy Szendrey Júlia nem volt termékeny verselő. Mert egy-egy évben öt verset írt, de aztán évekig nem írt, vagy legfeljebb egy-egy verssel adott életjelt magáról. Ennek az életrajzíró nemigen veheti hasznát. De kitűnik így az is, hogy mikor mit írt. Hogy már 1856-ban írt versei (De kijutott nekem, Ne higyj nekem) csak oly sötét hangulatúak, mint a legkésőbb éveiben kiadottak. Egyiket, amelyben 1857 elején már a múlt kísérti – „Mit annak az élet, kinek nincs jövője, kinek a jelen csak a múlt szemfedője” – ki sem adta. Holta után férje juttatta a „Fővárosi Lapok”-hoz. A másikat maga adta ki a Nővilág-ban, de 1863-ban, amikor már elzengte legkeservesebb dalait, amikor már nem remélt többé, amikor már érezte, hogy az a vigasztalan hangulat, ami versének szülője volt s ami akkor csak tán rövid időre szállta meg, az  most már teljesen befészkelődött lelkébe. Az 1867-ben megjelent három verse („Három rózsabimbó”, „Fiatal leánynak”, „Ősszel”) igazolja állításunkat. hitte, hogy a múltak emlékeit kizárhatja szívéből, a családi öröm, gyermekeiben való teljes felolvadás talán képessé teszi erre. Az 1858-ban megjelent két verse („Zoltán fiamhoz”, a „Virrasztók”-hoz) és egy évi szünetelés után az 1860-ban megjelent hét költeménye („Kis fiamnak”, Szana tévesen Árpádnak írta. „Bölcső mellett”, „Kezd már tombolni”, „A beteg leány”, „Magyar gyermekek éneke”, „Öregségem”, „Hajnal-e, alkony-e?”) bizonyítja, hogy Szendrey Júliát a családi élet lekötötte és annak verőfényében az ő elborult lelke is kezdett kitisztulni. De fájdalom, a rövid életű boldogságot az egyre fokozódó kétségbeesés követte. – Az 1861. év öt költeménye („Az emlékezet”, „Sejtelem”, „Keserű kín…”, „Sötét óra”, „El messze…”) és a szórványosan megjelent többi költeményei (1863. Búcsú az ifjuságtól, 1864. Halottak estéjén, 1865. Népdal és az 1868-ból való Az est című) már a teljes lemondás hangján zokogják el egy jobb sorsra érdemes élet keserveit.

K Ö L T E M É N Y E K

A KÖLTÉSZETHEZ

Oh költészet, fogadj be templomodba

Fogadj be engem papjaid közé;

Hisz Istenséged senki úgy nem vallá, -

Senki, miként én, úgy nem érezé.

Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,

Igéidet rebegték ajkaim,

Sejtvén, hogy egykor te lész csillagom majd

Az élet sötét, kétes utain.

Az ifjúság és szerelem korában

Rózsákkal hintett pályatér helyett,

én a tövises ösvényt választám, mely

Közelebb vitte hozzád lelkemet.

S midőn a percznyi üdvösség tüntével,

A fájdalomnak órája ütött, -

S kétségbeesésem, mint a tenger árja,

Összecsapott immár fejem fölött.

S mint forgó örvény vitt, sodort magával,

Körülem fonván csábos karjait, -

S hogy szabaduljak égő kínaimtól,

Időelőtti, kora sírba hítt:

Oh ekkor – ekkor… az önfenntartásnak

Sugallatából, mint rémült hajós,

Ki a tengerbe hányja kincseit, hogy

Megmenthesse a süllyedő  hajót:

Úgy léptem én ki – s jaj, hogy ezt cselekvém! –

Keblemből minden drága érzeményt;

Föláldozám az élet gazdagságát

Egy értéktelen, koldus életért.

Csak egy maradt – egy szent kép birtokomban, -

Feldult egyházam oltárképe volt;

Tekintetem föl a magasba hívá,

Míg térdem le a porba roskadott.

A vakmerő kéz, mely letépni nyult fel,

Imádkozásra fonta ujjait;

Nehéz sohaj szállt fohászkodva hozzá

Az ajakról, mely már káromlásra nyilt.

Te képed volt ez, oh költészet! – képed -,

Az egyetlen kincs, mely enyim maradt,

Mely hajnalt küldött hosszú éjszakámra,

Vetvén reám egy fényes sugarat.

oh ne vond vissza e sugárt lelkemtől, -

Mint égető nap áradjon reám;

Habár fényedben, oh én istenségem,

Foszló harmatcsepp leszek csupán!

TIZENHATODIK LAJOS

(Árpádnak)

„Aki másnak vermet ás, az

Maga esik bele”,

Ez a francia király is

Éppen igy járt vele.

Tulajdonképen a vermet

nem a jámbor ásta,

Csakhogy be nem huzatta, és

Ez volt elhibázva.

Mert ha annak idejében

Mindenható tolla,

„Nincs többé halálbüntetés!”

Imert irta volna,

Úgy felséges vállai közt

Most is ott vón’ nyaka;

És fölkent szentséges fejét

le nem ütik vala.

Mert az istentelenségbe

Annyira nem esnek,

Hogy még királyaiknál is

Rosszabbak legyenek.

Nem volna-e jó egy kissé

Erről gondolkodni,

S ezt mielőtt késő lenne,

Bölcsen megfontolni?

Mert ez a vaksággal vert nép

Se’ nem hall, se’ nem lát,

Azt hiszi, mit neki főztek

Királyoknak sem árt!..

         WILLMERSHEZ

(Pest, 1856. márczius 24.)

Oh jövel körünkbe, ne csald meg reményünk,

Mint a tavasz, úgy vár, úgy sóvárog lelkünk;

Hisz a merre te jársz, ott virul a tavas,

Játékod meghozza, játékod maga az.

Ha a fagyos télnek kellő közepében,

Zendül meg zongorád bűbájos zenében,

És mi áhitattal hajtjuk le fejünket,

S mint buzgó imára kulcsoljuk kezünket,

Elmerengünk hosszan, minden mást feledvén,

Csak varázsjátékod hatalmát érezvén,

S fölmelegül szivünk ihlett dobogását,

Közbe-közbe örömkönnyeink hullását,…

Midőn igy eltelve égi boldogságtól,

- Ki fölemelt bennünk a földnek porából, -

Keressük a mestert, keressük a kezet,

Melynek érintése föltárta az eget:

Nem fázunk már ekkor a tél hidegétől,

Lángra gyuladt arczunk a kéj melegétől;

Nem találjuk sehol, nem látjuk a telet,

Zuzmarás ruháját levetnie kellett,

A napnak éltető tavaszi sugára,

Rásütött hófedte jégkoronájára,

S nyomban összeomlott – elolvadt alakja -,

A léget eltölti virágok illatja…

És mikor a nyárnak égető hevében,

Az ember eltikkadt, elepedt egészen:

Hogyha ilyenkor hoz jó sorsunk körünkbe,

Mintha égi harmat hullana szivünkbe,

Felüdült kedéllyel szivjuk be a léget,

Mely körülfoly, hordván mennyei zenédet,

Mely nem egyéb patak csörgedezésénél,

Hófehér tajtékkal habzó vizesésnél,

melyben megfürödnek a hév napsugarak,

S fölötte enyelegnek a dalos madarak,

Alatta a puha, örökzöld mezőben,

Méhek és pillangók virágok kelyhében…

Oh ez a pihenés, ez enyhülés helye,

Ha kifárasztott a szenvedélyek heve!

Alkonyat és hajnal neve a világnak,

Mit áldott kezeid előttünk feltárnak;

Kisértetes éjfélt és perzselő delet,

E szelid hangokban találni nem lehet.

Lanyha, csendes esőt, a föld szomját oltván,

Nyári fergeteget a léget tisztítván,

És mindent áthatva, mindent fölülmulva,

Az égi madárka odafönn dalolva,

Áthasit a légen a tiszta hangrezgés,

Felhők közül hangzó pacsirta csicsergés,

Dala az életkedv harsány ujjongása,

Repeső sziveink örömrivalgása!

DE KIJUTOTT NEKEM…

(Pest, 1856. április 14.)

De kijutott nekem

Ezen a világon;

Csak már vége lenne,

Egyre azt kivánom.

Mit annak az élet,

Kinek nincs jövője,

Kinek a jelen csak

A mult szemfedője!

Szegény virágok, mik

Holttestet takarnak:

Szegény örömeim,

Koporsóra hullnak!

Mult idő! oh, miért nem

Tudlak elfeledni,

Mért jársz egyre vissza

Engem kisérteni?

Hogyha már tudtalak

Koporsóba tenni,

Mért nem tudlak immár

Végkép eltemetni!...

Azon pillanatban,

Melyben felednélek,

Utánad repülve

Hagyna el a lélek;

Veled temetném el

hozzád forrott éltem,

Sirodon halna el

Végső lélekzésem!

NE HIGYJ NEKEM…

(Pest, 1856. okt. 10.)

Ne higyj nekem, ha mosolygok,

Álarcz ez csak arczomon,

Mit felöltök, ha a valót

Eltakarni akarom.

Ne higyj nekem, ha dallásra

Látod nyilni ajkamat,

Gondolatot föd e dal, mit

Kimondanom nem szabad.

Ne higyj nekem, hogyha hallasz

Fölkaczagni engemet,

Megsiratnál, hogyha látnád

Egy ily perczben lelkemet.

HÁROM RÓZSABIMBÓ (1857.)

Három rózsabimbó az én boldogságom,

Három rózsabimbó életem, világom!

El van osztva köztük három felé lelkem,

És mégis mindegyik birja azt egészen.

Nem tudom kivülök terem-e több virág,

Mit látni öröm, illetni boldogság?

Szemem nem is keres, nem is látna meg mást:

Hisz bennök találtam feledést, kárpótlást!

Szivemből fakadtak, szivem a gyökerök:

Együtt hervadnék el, együtt halnék velök:

Hadd boruljak rájok, - merengjek el rajtok,

S eltelve örömmel, hadd beszéljek rólok:

Először is te rólad

Szerelmem virága,

Kihalt boldogságom

Egyetlen zöld ága.

Az eltépett multnak

Élő bizonysága,

A lehullott csillag

Fennmaradt sugára! –

Még csak alig feslik

A pirosló kehely,

És illatja már is

Törzsét árulja el;

Büszkén emeli föl

Magasra kis fejét,

Amidőn kiejti

Ragyogó, szép nevét.

A napnak sugári

Nem vakitják szemét,

Midőn a magasba

Küldi tekintetét.

Leroskadt, letiport

Lelkem ő rá hajlik,

Ha a vihar benne

Tűrhetlenül zajlik.

Ártatlan kebelén

Kipihenem magam…

Jer ide, jer ide,

Legnagyobbik fiam.

Csak alig mer ajkam

Csókot lehelni rád,

Alig mer illetni,

Te kis fehér virág! –

Sokszor, ha elnézem,

Milyen gyönge, halvány,

Azt hiszem, nem élő:

Csak ábrándkép talán.

Fehér rózsabimbóm,

Borulj a szivemre,

Hadd dobogjon áldást

Szőke kis fejedre!

Hallod-e mit beszél?

Érzed-e mint szeret?

Kincsének, gyöngyének

Mint nevez tégedet?

Érzed-e mint áll meg

Egyszerre verése,

Ha arczod találja

Szellő lebbenése?

És mégis ki hinné,

E gyenge kis testben

Mily óriás lakik

Szivben, szeretetben!

Eltörpül mellette

Minden más szerelem,

E parányi szivben

Annyi az érzelem!

Szeress, szeress engem,

Második gyermekem,

Imádott kis fiam,

Felüdülő lelkem!

*

Ide, ide vele,

Parányi fiammal,

Evvel a harmadik

Kis rózsabimbóval!

Bimbónak is piczi,

Csak egy rózsalevél,

És birása mégis

Hét országgal felér!

Sugárzó kétszeme

Úgy ragyog rám éppen,

Hogy azt kell gondolom,

Két nap süt az égen.

Hátha még ölelve

A nyakamba borul,

A nagy boldogságtól

Szivem is elszorul…

Ne félj, szivem, ne félj,

Légy már egyszer nyugodt,

A sors olajággal

Küldé e galambot.

Repülj az ölembe,

Szállj le kebelemre,

Ártatlan galambkám

Simul a szivemre!...

Béke és nyugalom

Tölti el lelkemet,

Semmi ami fájhat,

Nem talál ott helyet.

S örömim közepett

Ily szókra fakadok:

Minden anya közt én

Legboldogabb vagyok!

FIATAL LEÁNYNAK (1857.)

(Mari testvéremnek)

Ne óhajtsd a nyarat,

Örülj tavaszodnak,

Mert a nyári naptól az élet virági

Oly hamar elnyilnak.

Érd be a bimbóval,

Ne vágyd virágzását,

Közel hervadása a kinyilt virágnak,

S fáj látni hullását.

Zárt bimbó még kebled,

Csupa vágy, reménység,

Mivé változtatja majd a teljesülés,

Nem is sejtheted még.

Legédesebb vágyad’

Ne izlelje ajkad,

Mennyi keserüség van vegyitve hozzá,

Hogy soha ne tudjad.

Maradj a reménynél,

Nincs nagyobb boldogság,

Az egész életnek gyönyörei közt ily

Élvet egyik sem ád.

Hogyha én szivemhez

Ily közel nem állnál,

Mondanám: szakasszon bimbóban a halál,

Hogy ne virágozzál.

Magaddal vihetnéd

Igy álomképeid,

A földnek szenyjétől még be nem piszkolva

Kebled szentségeit.

Igy csak azt kivánom,

Hogy adjon az élet

Olyan boldogságot és annyi örömet,

Mint én tőlem elvett!

ŐSSZEL (1857.)

Beteg, hervadt az őszi táj,

Minden nyomon enyészet,

Szemlátomást jön a halál

És távozik az élet.

Szerelmi dal nem hangzik már

Párját hivóm madártól,

És zengicsélő kis tücsök

Nem lármáz a bokorból.

Minden oly csöndes, hallgatag,

Mint haldokló körében,

Csak egy-egy hosszu sohaj száll

S terül el a vidéken.

Melytől kórókká válnak át

A még virágzó ágak,

S mint omló könnyek, hullanak

Levelei a fáknak.

Máskor ily tájban elborult

Lelkem egész világa,

Ugy tetszett, részt kell vennem a

Természet halálba!

Minden levél fájt, mely lehullt,

S oly busan néztem rája,

Mintha egy öröm hagyna el,

Vagy szivem volna fája.

Midőn a boldog szerelem

Koszorut tett fejemre,

Az őszi köd fátyol gyanánt

lengedezett körüle.

Még akkor is! – mi ez hát most

Először életemben,

Hogy a természet gyásza közt

Szivem ily érzéketlen?

Bár merre nézek, nem tudom

Mi ád okot örömre,

Mikéntha hétköznapjaim

Válnának ünnepélyre?

Körülem semmi változás,

Minden, miként volt régen,

leáldozott napom helyett

Nem látok mást az égen.

És szivem mégis úgy örül,

Ugy ujjong örömében;

Ki fejti meg: élet, halál,

Vár a közel jövőben?

Az élet fényes napja ez

Vagy a sir méla holdja,

Mely lelkem hosszú éjjelét

Közelgtével fölgyujtja?

Akár élet, akár halál,

Kitárt karokkal várom,

Csak azt óhajtom, lenne bár

Inkább az örök álom.

Oh, mert tudom, a boldogság

Minden percze mily drága,

Követi azt a gyötrelem

Örökkévalósága!

ZOLTÁN FIAMNAK (1858.)

Még tiz tavasz sem mult el fölötted

És te engem máris itt hagyál,

Mint a madár, amely legelőször

Kis fészkéből a világba száll.

A világba! csak a szomszéd házra,

Honnan vissza már félve tekint,

És honnan az elhagyott fészekbe

Ujra-ujra visszatér megint.

Ámde amint felnől a madárka,

És anyjától lassan elszokik,

Mindig messzebb terjed röpülése,

Míg örökre végre távozik.

Igy lesz ez majd, kis fiam, te véled,

Lassankint igy hagysz el engemet,

És ki tudja, milyen messze tőlem

Rakod egykor saját fészkedet!

Most még fájó sebkint sajog lelked

Valahányszor tőlem elszakadsz,

És könnyforrás buzzog szemeidből

Mit szivedből válásunk fakaszt.

Mert még eddig egész kis világod

Keblemen és ölemben leléd,

Melynek szük, de napfényes határát

Ölelő karjaim képezék.

Oh, de majd ha kitárul előtted

Csábjaival a zajos világ,

És az élet habzó serlegéből

Téged is majd részesülni hágy;

S mint virágból a reggeli harmat

A hő naptól, ugy enyészik el

Az ártatlan gyermekkor emléke,

A férfi kor ugy emészti fel:

Oh szólj, fogsz-e akkor emlékezni

Hű anyádra, ki úgy szeretett?

Várhatja-e, hogy majd a távolból

Legalább sirját fölkeresed?

A „VIRRASZTÓK”-HOZ

(Vajda János ily czímű versére. 1858.)

Halkabban szóljon az ének,

Még halkabban a panasz;

Hagyjátok a szendergőket,

Minek vón felverni őket,

Vajjon, mit használna az?

Vagy zavarni a mulatók

Kedvét, vajjon mit segit?

Mért venné ki kezeikből

A telt pohár? hadd hajtsák föl

És üritsék fenékig!

Hejh, ki tudja, a halottért

Mennyi könnyűt sirtanak,

Ki tudja, mennyit szenvedtek,

Míg igy végkép kimerültek,

Aki mostan alszanak.

És a dőzsölők szemében

Ki sejti a könnyeket,

Miket a habzó serlegnek

Italával ők lenyelnek,

Nem segit már itt az ének,

Nem segit ily nagy bajon;

Kik alusznak, meg nem hallják,

Kik mulatnak, tulkiáltják,

Hasztalan a siralom! - -

Messze, messze még a hajnal,

Talán meg sem éritek,

Hátha megölnek a rémek,

Mielőtt a hosszú éjnek

A nap véget vethetett:

A mikoron majd elválik,

Hogy ez annyit siratott,

Megért-e már a halálra,

ütött-e már végórája,

Vagy pedig csak tetszhalott;

Elválik, hogy a harangszó

Temetkezést hirdet-e,

Vagy pedig föltámadásra,

Hálaadó imádságra

Híjja-e a népeket?

  

KIS FIAM (1860.)

Megérdemelve vagy ártatlanul

Számüzetésben hogyha bolyganék,

Ha megtagadna az egész világ,

S nyugtot nem adna sem föld, sem az ég:

Egy menhelyem maradna énnekem,

S ez a te szived, drága gyermekem!

Megérdemelve vagy ártatlanul

Véginséget ha a sors mérne rám,

S a koldusbotnak s mi még sulyosabb;

Alamizsnának terhét hordanám:

Egy támaszom maradna énnekem,

És ez te volnál, drága gyermekem!

Megérdemelve vagy ártatlanul

Sötét börtönben, hogyha sinyleném,

S nem hatna által egyetlen sugár

Rabságom örök-hosszú éjjelén:

Egy fényes csillag ott is vón velem,

S ez a te szived, drága gyermekem!

Megérdemelve vagy ártatlanul

Vérpad, ha volna a halálos ágy,

melyen kimulnék s átok, kárhozat

Maradna fejfám, míg áll a világ:

Egy akkor is csak áldaná nevem,

És ez te volnál, drága gyermekem!

Üldöztetésben biztos menhelyen,

Börtön éjében fényes csillagom.

Inség, nyomorban hiven támaszom,

Áldás malasztja átkos vérpadon:

Mindezt megadta a sors énnekem,

Mindezt szivedben, drága gyermekem!

BÖLCSŐ MELLETT (1860.)

Mondják: iszonytató vihar dúl

Mennydörgés, villám oda kinn,

Hogy a felhők, mint sötét árnyak

Nyargalnak a szél szárnyain…

Csöndes szobám egyik zugában

Én egy kis bölcső ringatok,

Szivem májusnak verőfénye,

Viharról én mit sem tudok!

Mondják: két ellenséges tábor

Egymással véres harczra kelt,

S nem hallani mást a világon

Mint csatazajt, fegyverzörejt…

Csöndes szobám egyik zugában

Én egy kis bölcsőt ringatok,

Szivem a béke olajága,

Csatákról én mit sem tudok!

Mondják: gyülölség és gonoszság

S bűnök tanyája ez a föld,

Hogy szerelem, barátság álarcz,

Mit az önzés magára ölt…

Csöndes szobám egyik zugában

Én egy kis bölcsőt ringatok,

Szivem a szeretet oltára,

Gyülölségről mit sem tudok!

Szentély e hely, sarut leoldva

Lépek csak által küszöbén,

S e bölcső mellett, mint oltárnál

Szent áhitattal állok én:

Feledve minden e világon

Míg e kis bölcsőt ringatom,

Míg égi dalként gyermekemnek

Halk pihegését hallgatom.

KEZD MÁR TOMBOLNI… (1860.)

Kezd már tombolni az őszi vihar,

Meg-megczibálja a fák üstökét,

És szerteszórja a leveleket,

Miket pusztitó keze leszakit.

Nyögdelve hajlong a fák dereka,

És reszket rajtok valamennyi ág,

Egy-egy sóhajtás, oly hosszú, nehéz,

Mint haldoklóé, vonul rajtok át.

Hisz haldokolnak, mert most hagyja el

Őket az élet, a tavasz jele:

A zöld levél, az árnyas lombozat,

Mit letép róluk az ősznek szele.

Fölöttem is már őszi ég borong,

S lelkem zilálja őszi fergeteg…

Letép-e róla minden örömet,

Miként a fáról a leveleket? - -

A BETEG LEÁNY (1860.)

Megvan az én szivem sértve,

Halálosan sebesitve,

Azért vagyok ilyen beteg,

Azért tovább nem élhetek.

Halálos az én nyavalyám,

Készitsd a szemfedőt anyám,

Fonj koszorút rozmarinból,

És szomorúfűz ágából.

Temetess a kert szélébe,

A kerités közelébe,

Oda, a hol akkor álltam,

Mikor őt utó’szor láttam.

 A hol megszakadt a szivem,

ott nyugodjék a holt testem.

oda hullasd könnyeidet,

Hová én az enyéimet.

MAGYAR GYERMEKEK ÉNEKE (1860.)

(Zoltán fiamnak)

Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom,

Mi a legszentebb a föld kerekén,

S hogy e szentségen akként függni kell,

Miként a gyermek anyja kebelén.

Igy csüggök rajtad, igy szeretlek én,

Magyar hazám, kedves magyar hazám!

Büszkén vallom be, hogy fiad vagyok,

S áldom a sorsot, hogy te vagy anyám!

S ha egykor majd kinőttek szárnyaim,

S észszel, erővel munkálni tudok,

Minden tettem egy áldozat legyen

Oltárodon, mit javadért hozok.

Míg csak az észnek egy szikrája ég

Fejemben, mint az éji fénybogár,

Hazámnak égjen, oltárzsámolyán,

Hiven virrasztó szerény mécssugár.

És míg erővel győzi két karom,

- Mint szegény hangya morzsalékait –

Kőt kőre hordok és igy emelem

Szentegyházadnak éke falait.

S te élni fogsz, hazám, igy élni fogsz,

Hű gyermekid ápolnak tégedet,

Kik, mint apáik, készek javadért

Örömmel adni vért és életet!

ÖREGSÉGEM (1860.)

Alig várom öregségem!

Könnyű nekem várni;

Ha elmondom, hogy mi okból,

Ki tudná csodálni?

Ez az én kis szőke fiam

Fog engem ápolni,

S öregségem napjaiban

Rólam gondoskodni.

„Ne félj anyám – igy szól hozzám -,

Hogyha megöregszel,

Úgy viselem majd gondodat,

Tudom megelégszel.

- Ott a meleg kályha mellett

Puha, lágy karszék áll,

Ott üldögélsz s én zsámolyon

Mindig lábaidnál.

- Nem is kell, hogy magad fáraszd

Beszéddel, intéssel,

Megtanulom arczvonáid

Olvasni szivemmel.

- Az lesz nekem az örömem,

Ha téged szolgállak,

S megelőzvén vágyaidat,

Mosolyogni látlak.

- Kis asztalka lesz melletted,

Megrakva mindennel,

Amit szeretsz; czukrocskákkal,

Virággal, könyvekkel.

- S ha kisüt a tavaszi nap

Éltető sugára,

Karonfogva kivezetlek

Üditő sétára.

- Vagy ha járni nem lesz kedved,

Szép kocsit hozatok,

Abba okos, szórahajtó

Lovakat fogatok.

- Kedves öreg tagjaidat

Takarom köpenybe,

S ne hogy meghütsd, lábaidat

Jó meleg czipőkbe.

- Csak úgy szép lassú lépésben

A lovakat hajtom,

Hogy a kocsi dörögése

Világért se rázzon.

- S haza érve, szép csendesen

Karomba ölellek,

S hogy kipihenhessed magad,

Ágyadba fektetlek.

- S ott térdelve ágyad mellett

Csókolgatom kezed,

És őrködve álmod felett,

Várom ébredésed!”

Őszüljetek hajszálaim,

Őszüljetek hamar,

Testem, lelkem öregedni,

Öregedni akar.

Mennyország lesz öregségem

Fiam hajlokában,

Édes szunyadás halálom

Ölelő karjában.

HAJNAL-E, ALKONY-E? (1860.)

Hajnal-e, alkony-e,

Vagy az éjszaki fény,

Ami ott piroslik

A láthatár szélén?

Köröskörül sötét

Csillagtalan éjjel,

Csak e tüz világol

Ott ijjesztő fénynyel.

Hogyha ez hajnala

A támadó napnak,

Ha feljön, tüzétől

Világok olvadnak.

Ha pedig alkonyat,

Jaj volt ott a földnek,

Ahová e napnak

Sugári sütöttek!

Hogyha északi fény

Az elnevezése,

Úgy az egy meggyilkolt

Világ elvérzése.

Sem hajnal, sem alkony,

Sem az éjszaki  fény,

Ami ott piroslik

A láthatár szélén:

Az egy kiégett sziv

Végfellobbanása,

Elhamvadt tüzének

Utolsó szikrája!

AZ EMLÉKEZET (1861.)

Oh bölcsek, mily nagy calódástok,

Midőn oly bölcsen állitjátok,

Hogy nincsenek kisérletek!

Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,

Mint sirjából feljáró lélek

A multból az emlékezet?

Csakhogy nem vár éjféli órát,

Mely föltárja zárt koporsóját,

Hogy rémes utját kezdje meg;

És nem is űzi el a hajnal

Mikoron a kakas megszólal

Sirjába e kisértetet.

S nincs imádság, nincs vezeklés, mely

Megszentesitő erejével

Elüzze vagy elfojtsa azt;

Ellenben egy hang, hely vagy illat,

Kisértetképen felriaszthat,

Felidézvén a multakat.

Meglátogat ezer alakban,

Vagy inkább szüntelen velünk van,

Csak elrejtőzik olykoron,

Meg-megszólal, beszélget hozzánk,

Midőn azt legkevésbbé várnánk,

Régen nem hallott hangokon.

Mikor kaczaj, vig tréfa közben

Szavunk eláll, szivünk megrezzen,

Elsötétülnek szemeink:

Ilyenkor elmult szenvedésnek

Kinzó szelleme látogat meg,

S feltépi régi sebeink.

S midőn kinpaddá lőn az élet,

Melyre balsorsunk felfeszitett,

Ajkunkon honnan e mosoly?

Egy-egy boldog óra emléke,

Mely gyötrődésünk közepette

Föltámadt halottaiból.

Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,

Midőn oly bölcsen állitjátok,

Hogy nincsenek kisértetek!

Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,

Mint sirjából feljáró lélek,

A multból az emlékezet?

SEJTELEM (1861.)

Tavasz van és a szabadban járok

Lesütött fővel csendesen,

Gondolatim, mint elröppenő álmok,

Úgy elmosódnak kétesen.

Fejem fölött az ölelkező ágak

Szerelmes enyelgéseit

Nem nézem én, inkább alatt az árnyak

Kisértetes rezgéseit.

Talán azért van igy, mert nem sokára

Nyugodni ott lenn fogok én,

Keblem kihülve és szemem bezárva

A sir mélységes fenekén.

Nem háboritva semmi földi zajtól

Megsemmisülve porlani,

Megmentve végre az élet bajától

Ködpáraként eloszlani.

Jól sejtek-e?... vagy tán csalódom ismét,

Miként csalódtam annyiszor:

Hasztalan várva, hogy az élet terhét

Itt hagyni rám került a sor.

Igy lesz-e ismét?... s még az életkedvnek

Lepkéje is majd visszaszáll,

Kedveért a nehány virágkehelynek

A mit lelkemben még talál?

KESERŰ KIN ÉS GYÖTRELEM… (1861.)

Keserű kin és gyötrelem

Volt én nekem a szerelem,

Ami másnak életet ad

Az hozza rám halálomat.

Meghaltam én régesrégen,

De nem nyughatom békében,

Kisértetként járok-kelek

Keresve mit nem lelhetek.

Keresve a boldogságot,

Mire sehol nem találok;

Mi messziről annak látszik,

Árny, mint én, mely vélem játszik.

Hogyha közelébe érek,

Rémképétől elszörnyedek

S futok vissza koporsómba,

Uj kinoktól ostorozva.

S rám vonom a bubánatszőtt

Gyászos halotti lepedőt,

S várom, hogy az ég majd megszán,

Hogy majd meghalok igazán.

SÖTÉT ÓRA (1861.)

Naponként árvább egy reménynyel,

S egy csalódással gazdagabb,

Szivünkből ekként fogy az élet,

Cseppenként igy fogy, igy apad.

S igy lesz kietlen pusztaság, hol

Előbb virágos kert vala,

Hol úgy megdalolt, fütürészett

Az életkedvnek madara.

S lesz temető a sziv, hol nyugszik

Annyi szép is ifju halott,

Kiket az élet csak gyilkolni

De feledtetni nem tudott.

Holttesteinken ott élődnek

- S gyötrelmeinket ez növeli –

Az emlékezet telhetetlen,

Szüntelen éhes férgei.

És e keservtől, gyötrelemtől,

Mit mi életnek nevezünk,

Nincs szabadulás, nincs menekvés,

Míg a földben nem pihenünk.

Oh, örök álom, miért késel,

Mért nem fogod be szemeim?

Nem róttam még le tartozásom,

Vannak még sirni könyeim?

EL, MESSZE INNEN! (1861.)

El, messze innen a világba,

A hol nem ismer senki sem,

A hol nem üldöz, nem gyötör majd

Sem gyülölet, sem szerelem!

A hol majd élek enmagamnak,

Mit soha még nem teheték,

Mióta a sorsnak kezében

Tehetetlen játékszer levék.

Háborgó tenger ez az élet,

Kis sajka én rajta csupán,

Mit a sors, miként kénye-kedve,

Majd erre,majd amarra hány.

Oh miként vágynám megpihenni

Csendes kis sziget partjain!

Hűs árnyai után epedve

Terjesztem lankadt karjaim.

De hasztalan, de mind hiába,

Tovább, tovább, egyre tovább

Örök küzdés nekem az élet,

Nyugtot csak a sír mélye ád.

Szeretni kell s gyülölni addig,

És várni a pillanatot,

Melyben kialszik majd az élet,

S véle minden kin elhagyott.

BUCSU AZ IFJUSÁGTÓL (1863.)

Isten veled hát tünő ifjuságom,

Ha meg kell lenni, ám hát hadd legyen!

Ha itt az óra, mért tartóztatnálak,

Hogy el ne hagyj még, mért könyörgenem.

Mit vesztek véled, mit viszesz magaddal,

Mit az élet még el nem ragadott;

Álarczod csak, mi most lefoszlik rólam

Lényed, valód már régen elhagyott.

Miért sima homlok ott, hol már a szivben

Mély barázdákat vont a szenvedés?

S az égő szem, kihalt, sötét kebellel,

Nem sirok fölött tánczoló lidércz?

Mért viruljon még rózsapir az arczon,

Ha sötét gyászba burkolt a kedély?

És a mosoly mit jelent ott az ajkon,

Hol a sziv többé nem hisz, nem remél? –

Ez ősz hajszálak barna fürteim közt,

Miként hópelyhek téli föld felett,

Hadd sűrűdjenek! rég megilletik már

Pihenni vágyó, fáradt fejemet.

A kikeletnek, nyárnak elteltével,

Hervadni látjuk a természetet,

Melyet az ősznek muló percze

Téli sirjához közelebb vezet.

S én üdvözöllek, oh ősz, üdvözöllek,

Rég várt vendégem vagy te énnekem,

Te az enyészet, mulandóság képe,

Hadd elaludnom csendes kebleden!

HALOTTAK ESTÉJÉN (1864.)

Ti boldogak ott künn a temetőben,

Kik alusszátok örökéjetek;

S én boldogtalan, szánalomra méltó,

Hogy köztetek még most sem lehetek!

Oh, mert ki nem fogy az inségnek árja,

S az üldöző sors soha sem pihen,

Egyik csapása a másikat éri,

S ki tudja, mennyit bir még el szivem.

Ha el nem vérzett, nem szakadt meg eddig,

Mi van még hátra, mi fog jönni még?

Mi lesz, s milyen lesz az az utolsó csepp

Mikor megtörve igy szól majd: elég!

Ti boldogak ott künn a temetőben,

Kik már nyugosztok, kiszenvedtetek;

S én boldogtalan, szánalomra méltó,

Mikor leszek már én is köztetek?

NÉPDAL (Pest, 1865. junius)

Oly szép szemem hogyha volna énnekem,

Oly szép szemem, mint neked van kedvesem,

Fűre-fára, lányról-lányra nem néznék,

Csak az egyre, kit igazán szeretnék.

Messze van a csillaga a tó vizétől,

Még messzebb én gyönyörü két szemedtől,

Mégis mint a csillag a tó vizében,

Tükröződik tekinteted szivemben.

Ez a két szem lesz még az én halálom,

Isten neki! hadd öljön meg, nem bánom,

Hadd álmodjam e két szemről végtelen,

S ne költhessen föl álmomból senki sem.

AZ EST (Chamisso után. 1868.)

Hagyj, gyermekem, hagyd folytatni utam

A hideg est már közeleg,

A napnak nemsokára vége,

S én majd csak ott lenn pihenek.

Dalaid mért dalolni nékem?

E hangokat nem értem én. –

Miről beszéltél, szerelemről?

E szót én rég elfeledm.

Emlékezvén régmult időkre,

Azt hiszem, édes szó lehet;

De most folytatnom kell az utat,

Mely mindenkit haza vezet.

Az én utam már lefelé tart,

Fáradt lábam alig viszen.

A régi tüz kiégett immár,

Óránként inkább élrezem.

A NAPLÓ ÉS NAPLÓFÉLÉK

A Napló*

(1846.)

(* Ajánljuk a t. olvasónak, hogy A Napló-t a könyv végén lévő kommentáló és kiegészítő jegyzetekkel együtt olvassa.)

(Erdőd, szept. 29.)¹ Oh csak tudnám őt úgy szeretni, mint mennyire szerettetni érdemel! – Hátha akkor kell majd éreznem, mi a szerelem, midőn már egy más leány fogja e szenvedélyes szavak édes mérgét lelkébe szívhatni; s én csak, mint a halványuló múltnak csekély emléke fogok lelke előtt állani, melyet lassanként a feledés mindig sűrűbb fátyola fog végkép eltakarni.

(Erdőd, oct. 10.)² Ki volna képes most ez érzést bennem megmagyarázni! Hiszen a szerelemnek gyönyörének is kell lenni, s én csak fájdalmakat érezek. Meg vagyok győződve, hogy keserűn kell megbánnom e napoknak minden perczét, melyeket ővele töltöttem; méreg lesz azoknak emléke, melyet ajkaim érintenek; alattomos kígyó, mely hirtelen fogja fejét minden örömeim után nyujtani. – Elment ő, s azt mondá, hogy nem fogom őt többé látni, soha. Soha! – E szónak kétértelműségét csak most ismerém meg. Oly rettentő határozott, ha vágyaink elérésének határidejét jelenti; kételkedhető, ha mult szenvedésre mondjuk,hogy: soha nem kell azt többé  érezni. Kimondhatatlanul fáj – nem a szivem – úgy hiszem, a lelkem. Nem heves fájdalom ez, mely minél hevesebben viharzik át fölöttünk, annál csekélyebb nyomot hagy maga után, hanem mély, mély fájdalom, mely örvényszerü mélységbe sodor minden vigaszt, minden okoskodást. – De van egy, mit későbben, ha nyugodtan gondolkodhatom e tárgy felől, vigaszúl tekinthetek: s ez a tudat, hogy nem ébresztettem az ő szivében akarattal oly reményeket, melyeket valósítanom nem szabad; sőt oly különösnek, szeszélyesnek mutatám magam, milyen nem is vagyok. És ma épen, hogy viseltem magam! Mondá is, hogy én csak játszom vele, s mert hiuságomnak hizelgett, őt is körömben látom, azért fogadám el udvarlását. Egy ember életboldogságával játszani! Hisz ehhez jellemtelenség, alávalóság kell; s hogy tudna épen ő ily leányt szeretni, ilyenhez ragaszkodni, kiről ezt gondolni meri, s kiről ezt feltennie kell? Pedig mai beszédeim után ilyennek fog ő engem hinni; igyekezni fogok feledni, s talán… megveti. De mi lesz már most belőlem? semmi! Nevetni, mulatni fogok, mint azelőtt, rendben és szokás szerint, de körülem, bennem megváltozott a világ folyama; mélységes tengerré váltak ez utolsó események benne, melyben mindenkésőbbi boldogságnak elveszni kell. Minden örömeimnek kútfejévé válhatik, valamint sírjává. Ha ő ezt tudná! Vajjon igazán boldog lenne akkor? Oh, ha bizonyos lehetnék benne!

Van egy megfoghatatlan varázshatalom lelkem fölött, mely még tán akkor sem hagyná kimondanom, mi pedig talán az élet üdvét teremthetné meg számomra; egy megfoghatatlan hatalom, mely óriási erővel küzd a szenvedély ellen, s még eddig nyert! Ha jó volt, hogy így cselekedtem: az nem enérdemem, mert nem enakaratomból, hanem kénytelenségből tevék így.

Az én lelkemben fölváltva két túlság uralkodik: a legforróbb szenvedély s utána zsibbadt hidegség, s ez utóbbi teljes érzéketlenséggé válik, ha egy ideig nem akad tárgy, mi ismét hatalmasan fölrázza hideg nyugalmamat. De uralkodni magamon mindig tudtam eddig s meg is fogom tarthatni e hatalmas királyi pálczát, ha csak önkéntesen, unalomból el nem hajítom, ezentul is. Pedig még nem is élvezém a gyönyört, mit csak egy fölöttünk uralkodó érzelem kielégitése szerezhet, ama boldogság-mámort, mit csak önkénytelen átadás idézhet elő. Ha eddig nem ismerhetém meg e, csak szerelem által keletkezhető boldogságot, ezután sem fogom ismerni, úgy hiszem.

(Nagy-Károly, octóber 21. – Levélforma.)³ Én megvallom, hogy szeretem önt, jobban, mint bárkit; de én nem merek bizni magamban, hogy azt érezni fogom később is, midőn többszöri összejövetelük és kölcsönös megismerkedésünk tán oly szinben fog egymásnak mutatni, mely nem lesz arra való, hogy szerelmünket megerősitse. És ha épen való az, mit egy iró mond, hogy: nincs a szerelemnek hatalmasabb gyilkosa, mint a megszokás! Ez engem elrémit, mert inkább távol egymástól egy vágyteljes életet, mint közömbösséget egymás mellett! Azért nem kötöm le még most magam, nem igérek semmit, csak azt mondom, hogy ha eljő ö a tavaszszal s mindketten igy érezünk, magunk iránti kötelességnek tartom, egymásban keresni fel jövendőnk boldogságának alapját, de nem csk azon boldogságét, mely tán addig tart, míg a szerelem első mámora, hanem egy egész élet boldogságét.

Oh, ha ön oly szenvedélyes nem volna! Mindig féltem az ily szenvedély lángjaitól, mely épen heves lobogása által nem csak mindent, mi közelébe jön, hanem csakhamar önmagát is fölemészti. S ha e tüz, melyre egy egész, tán hosszú élet boldogságát biznám, melynek szüntelen hevétől függne ez, egyszerre kialudnék, miután lelkemet elégeté, nem hagyva egyebet emlékénél, mi földúlt keblem nyugalmát egészen szétroncsolná!... Oh szép az ilyen vég a regényekben; de kinek érző szive van, ezt kerülni fogja a valóságban, mert érezi, hogy ez őrültté tenné.

(Erdőd, octóber 23. – Levélforma.) Nem örül-e ön azon, hogy oly szabad, mint madár a légben, mely tetszése szerint repülhet, hova kedve, merre egy szép virág csalja? Meggondolta-e ön, mi az, egy oly heves embernek, mint ön, e szabadságától megválni? Engem elbájol a pacsirta varázséneke, midőn mint gondolat hasítja keresztül a levegőt, s eltünésén szinte fájdalmat érezek: de azért, ha akkor ismét visszajőne, ha önként hatalmamba adná magát, mégsem fosztanám őt meg a szabadságától, mert félnék, hogy szerelmem sem volna képes szép szabadságának vesztét kipótolni, s hogy annak csábitó emléke és az utánai vágy fölemésztené örömég s elnémítaná bájos énekét, mely elébb oly magasztos, mintegy ájtatos érzelmekre gyulasztá az ember kebelét. Tehát…

Szabad legyen a költő, mint a gondolat. Szabadság kell neki, hogy álmadozó lelkén szeszélyeit és ábrándjait követhesse. Kiállhatatlanná válhatik előtte bármely láncz, mely őt röptében korlátazná, ha tán önkénytesen vállalá is ezt egykor magára, nem gondolva meg következéseit… S ha ekkor más mód a szabadulásra nem volna, mint a lánczot összezúzni? De hátha e láncz egy lélek boldogsága volna?

(Erdőd, octóber 26.) Ha életem ezen utolsó szakára gondolok, ha átképzelem ez alig mult napokat: úgy érzem magam, mint mikor egy szép álomból félig eszmélve hallom reggel a körülem fönjárók szavait s gondolom: bárcsak még folytathatnám szép álmomat! És valóban szinte erőltetem magam, hogy tovább képzelhessem, mit hideg eszmélésem perczenkint mindinkább csalóka álomnak nevez. De tán szebb is ez álomnak mind kettőnkre nézve, mint valónak? Ma olvastam Dayka Gábor költőnek életirását, s kimondhatatlanul meghatott szomoru házassági viszonya. Most még inkább hiszem, hogy sokkal szebb és jobb is, a költő álomképénekk lenni s őt a távolság magasztos fényköréből lelkesiteni és buzditani, ha lelke pillanatokig elbágyadna, mielőtt a tetőpontra ér, hol állania kell: mintsem őt költői mennyországából a rideg mindennapi világba levonni, hideg valóra ébreszteni.

(Erdőd, november 1.) Ha kint a nap lementét nézem és szemeimmel eltünését kisérem, gondolva, hátha e tüneményt most ő is látja és ábrándozó lelke előtt olykor tán az én emlékem is fölmerül; ilyenkor egy különös érzés fut rajtam keresztül, s önkénytelenül azt gondolom: most lelkeink találkoztak a nap végsugarai között!

(Erdőd, november 9.) Én nem értem enmagamat, soha ilyen zsibbadást nem is képzeltem, mint milyen most ólomnehezen fekszik keblemen. Ha nem szeretem őt, hát miért gondolkodom szüntelen felőle, miért kell sóhajtanom, ha emlékembe előidézem a rövid perczeket, melyeket vele töltöttem? Sokszor gondolom: talán a lélek szerelme az, mit iránta érezek és nem a szenvedélyteljes szivé, a magasztos, minden földi érzelmeken és határokon fölülemelkedett léleké, mely nyugodtan és a mindennapisághoz szokott embernek alig látszó lánggal ég, mely csak a lélekkel enyészhetik el aztán… ez pedig halhatatlan, s vele szerelmem is! Én úgy hiszem, hogy a sziv szerelme mindig csak halandó részünk érzése, bármily heves és lángoló is az; s igy alája van vetve a természet ezer törvényeinek és egy pillanat, félreértés, hosszas távollét, megszokás és kor, mind megannyi gyilkosai lehetnek az ily szerelemnek. De nem igy, ha lelkünk szeret; nincs idő, távolság, nincs földi esemény, mely őt megsemmisitse. nem zajog, nem szenvedélyes ez, hanem szent, tiszta, a mulandóság határain túláradó s így: örök!

(Erdőd, november 14.) A nyugalmas okoskodás már elhagyni készül, mert érzem, hogy szerelmem mindinkább növekedik lelkemben. Úgy fáj a gondolat, oly soká nem láthatni őt, úgy fesziti keblemet, míg végre egy sejtés mondja, hogy fogom őt látni előbb is; mert ha csak felét érzi is a szenvedélynek, melyet mutatott, úgy el fog jönni még előbb s ekkor én oly véghetetlenül boldog leszek!

De hátha addig sem fog hiven szeretni, ha szerelme már is kiégett! – Én vagyok oka; nem igyekeztem-e azt hidegen elnyomni? Bir-e tőlem csak egy emléket is, mely szerelmét irántam táplálná? És nem természetes volna-e ha szerelem után vágyó lelke egy más lényben keresné föl boldogságát, ki azt szenvedélylyel karolná föl, s őt boldogitaná. Még ekkor is jól esnék reá gondolnom, mert tudnám, hogy él velem egy világban oly ember, ki lelkemnek rejtélyes érzéseit teljesen átérté, ha mintegy véletlenül föllebbent a fátyol, mely azt eddig mindenki elől elfödé, mint a csillagvilágot, melynek milétét csak sejtenünk lehet, de ismerni tán soha nem fogjuk. – De hátha nem fogom őt többé látni!... E gondolatnál gonosz szellemem gúnyképét látom, mint mondja, hogy csak rajtam állt megismerni, mi az élv, mik azon perczek, melyekben az ég üdvét érezi az ember, midőn a világ számtalan tárgyai között, csak az egy érte lángoló szív dobbanásait érezheti. Ha szétdúlják jövendőm örömeit, az ily multnak emléke megmaradna szivembe, s tudnám, hogy volt nekem is pillanatom, midőn boldogságomba merülve fölemelkedhetém az élet kinzó valóságán. A hideg ész elfásult okoskodásaival ezt mind semmivé tette, mert oly erővel lánczolta le érzéseimet, hogy élettelenségöket már magam is hinni kezdtem. Lelkemben egy hang azt mondja, hogy mi visszatartott, az erény volt… De nem, nem! az bün mégse lehet… oh Isten, légy velem!

(Erdőd, november 18.) Soha ily sokszor és forrón nem kértem az Istent semmiért, mint most, hogy nyujtsa a halált, az édes, a megszabaditó halált; mert én ezen a világon soha nem találom föl magam s igy ez nekem nem adhat, nem fog adni boldogságot. Ha lelkem mélyét vizsgálom: mindig csak azt látom benne, mily idegennek, mily egyedül érzem magam az emberek között. – Van ugyan oly idő, mikor pillanatokra mintegy elkábitom magamat, s azt hiszem, föltaláltam a tárgyat, mi boldogságot nyujtand; de ezek csak rövid pillanatok, s tán azért vannak, hogy aztán annál fájdalmasabban érezzem sorsomat: örökké egyedül, sóvár szomjúsággal e nagy embertömeg és örömei közt állanom! Azért kivánkozom mindig annyira a nagyobb világ mozgalmai közé, mert űz a remény, hogy tán fogok ott számomra is valamit találni, mi hosszabb időre, tartósan elfoglaljon; de eddig mindig csalódtam. Pedig mily örömem van, ha életet vagy érdeket érezek valami iránt, mennyire táplálom ezt, de hiában: ennek oly hamar vége van, és aztán ismét oly élettelen, holt lelkem, mint a kővé vált fájdalom. Pedig én így nem élhetek, nekem fölizgatás, szenvedély kell, mi elfoglaljon, mi éreztesse, hogy élek!... Istenem! mily szép a világ! és benne mégis az ember – kinek számára teremtéd azt ily széppé – oly nyomorult lehet! Ha nyugodt életet rendelél számára: elfásulnak érzései, és szenvedélyek, nagyszerü lélekháborgások után sóhajt; ha pedig szenvedély lakik keblében; nincs annyi ereje, hogy azon uralkodhassék, és annak gyáva rabszolgája lesz, mi őt aztán üdvösségétől is megfosztja. De még egy átka van az ily kedélynek, mely mérgezi szivét, t. i. a tudat, hogy nem nyujthat szelid, békés örömöket, nem boldogithat oly tisztán, mint egy csöndes, ártatlan teremtés teheti azt, bárki köti hozzá életét. E tudat elég korlátozni vágyaimat, ha azok kétségbe esve kiáltanak egy lény birása után, kivel megoszthassa e zajló érzéseket; félnék, hogy önkénytelen sodornám azt is ez örvénybe, mely így talán magamat fogja megsemmisiteni.

(Nagy-Károly, deczember 2.) Szerelem kell nekem, máskép nem élhetek! Elég lelkem örökre, ha nincs,ki részt vegyen e lángban, mely benne dúl, melyet minden idegeimen keresztül, mint egy lávafolyamot szüntelen terjedni érezek, mely kénytelen önmagát emészteni, mert nem talál tárgyat, mely lángolását megoszthassa.

(Nagy-Károly, deczember 6.)⁴ Mintha nem lenne szabad nekem szerelmet éreznem, azt, mi után szüntelen imádkozom, mi vágyaim főtárgya, boldogságom egyedüli reménye, mi nekem szükségesebb mindennél vágyaim kielégitésére. Már éreztem szerelmem növekedését, örültem a gondolatnál, hogy azt egykor oly lángnak látandom, mely képes lesz őt egy életen át boldogitani; és most egyszerre, mintha jég verte volna el reményeim szép virágait, miután ismét oly kopár minden, mint volt, mielőtt e szép virágokat benne ápolhatám. Ily gyöngédtelenség, ily visszaélés képes volna a szerelmet, habár erősebb alapja lenne is, kiméletlenül kitépni szivemből, ha széttépve maradna is aztán, örömtelenül. – Mióta hallám, hogy nála levő soraimat ismerőseinek megmutatá, azon percztől fogva egy magyarázhatatlan rossz érzés lepte meg keblemet. Először fellázadt bennem minden e gondolatnál, mily nyugodtan és bizonyosan hittem igéretének. – Ha még most sem tartá meg adott szavát, most, midőn még oly nehezen és vigyázva nyerheti meg a vágyai czélját: önkénytelenül eszembe jut, vajjon mit várhatnék akkor tőle, ha már birtokába adnám lelkem minden gondolatát, ha ki lenne elégitve szenvedélye… Ily gondolatok először felláziták szívvéremet; de midőn ezt lecsillapithatám, helyette egy nyomasztó, merev fájdalom nehezedék lelkemre és a bizalom helyét foglalá el benne, mely most száműzve onnan. S ha örökre, úgy a szerelemnek is veszni kell belőle… Oh, de ha ekkor az ő élete sem lenne oly szép, minőnek ezt az én viszontszerelmem képes lett volna varázsolni; ha nem lenne, ki őt úgy tudná szeretni, mint én, mitől félek,mert mégis boldognak kivánnám őt tudni; félek, mert ha közeledni fognak lelkéhez, elégeti szivöket a szenvedély, mely egész valóját öröktüzként lángoltatja, és ekkor elhamvadni vagy boldogságát elemészteni lesz kénytelen. De forró lelkem nyújthatott volna tápot érzelmeinek, míg viszont azt talált benne, s igy nem enyészthetnének el oly hamar a kéj perczei, melyek után sóvár szívvel mindketten vágyódunk. Oh, ha még nem lenne késő, szivemből kitépni emlékét! – Mert épen olyk inzó ez, mint lehet a vaknak, ha szemei csak pillanatra láthatták a szép világot, melyről annyi dicső képeket alkotott magának, melyeknek láthatása legfőbb vágya volt, de azt elérve, egy percz mulva ismét rémteljes sötétség fogá körül, a látott fényes kép helyett. Nem jobb lett volna-e, ha ismeretlen marad előtte e boldogság, minek emléke most, mert tudja, hogy annak élvezése neki lehetetlen, megkeseriteni fogja a gyér örömöket is, melyek talán az ő sorsában is találhatók lennének! -⁵

1847.

(Erdőd, február 3.)⁶ Még ennyire nem támadta meg a világ lelkem minden érzeményeit, rút árnya nem sötétité el ennyire annak minden világosságát, mi föltárta benne az életkedv oly sokszor majdnem elölt virágát. De büszke öntudattal emelkedhetem e gyáva világ kiméletlenségei fölé, mely – met nem érti szivem érzelmeit – azért fürkészi azt boszús kiváncsisággal, és gázolja megvetve annak legszentebb helyeit. Hadd legyen! erősnek szoktattam lelkemet, és most sem fogom magam eltiportatni. – Oh, de e hideg büszkeségért valódi boldogságomat kell adnom, föláldoznom szivem lángérzeményeit, magasztos önalkotta világomat, s azt most álomképnek nevezni; végre a fagylaló rideg felébredésnél még a vágyat is utána elnyomni! – Most kiváncsian várom a jövőt, várom, mit küld benne a sors még reám; szenvedtem már sokat, de ezentúl sem fogok könyezve összeroskadni hatalma alatt, hanem küzdeni minden szeszélye ellen.

(Erdőd, február 8.)⁷ Mi oly magasztos, mint földünk szerelme a nap iránt? és ez élőképe az én szerelmemnek. Jól tudja ő nap kedvesének hűtlenségét, mikor ez őt elhagyja, de mégis szereti őt, mert lelkévé vált szerelme. Nézd,m int borul el bánatában, ha nem láthatja őt, elsötétül a féltés rémes fájdalmában, ha az elvált tőle; de mint örül, ha az reggel ismét visszajő, fájdalomkönyűi, melyeket kedvese távolléte miatt sírt, egyszerre az öröm ragyogó harmatává lesznek, míg azt a nap forró csókjai föl nem száritják; s ekkor oly epedve tárja elébe legszebb virágait, nem bánva, ha azok égető sugarai és a boldogság özöne alatt elhervadnak is; hisz csak kedvese számára növeli őket, növeli könyeivel is, csakhogy szerelmesének örömét szaporithassa.

Oh lásd, így szeretlek én, mint lelkem mennyországát; szeretlek, mint földi üdvösségem teremtőjét. Ha téged nem birhatnálak: elsötétülne életem, de kinos éjjelét nem vigasztalnák csillagok; a fájdalom széttépné szivemet, és szabadulásérti könyörgésem az átok visszapattanó szavai lennének. – Most tudod, mennyire szeretlek, tudod mennyire birod szivem, lelkem minden érzeményit. De hátha talán elveszti becsét szerelmem már most előtted, mert tettszomjú lelkednek nem kell érte küzdeni… Oh irgalom! mondd, hogy még jobban szeretsz! Küzdj és tégy ezentúl egy szent czélért: a hon javáért! Most küzdhetsz bátran, mert tudod, ha pillanatokra megtörhetnék ifjú erődet, lesz már most, ki lelkednek új erőt, új életet adhat; s ha sikere nem lenne fáradságodnak, van rokonkebel, hova fájdalmadat temetheted; van lény, kinek nincs saját fájdalma, csak ha te szenvedsz, nincs öröme, csak a te boldogságod fölött; ki egy világ szenvedését birja el addig, míg téged bir!

(Nagy-Károly, martius 2.)⁸ Ismét életemnek egy hatalmas átka nyomá le érzéseimet: a csüggedés, kimerültség. Bármire gondoljak, mindent oly leverő szinben látok, nem vagyok képes jelenemben vagy jövőmben egy reményt, egy csillagot találni, mi egy kis életkedvet szerezne: oly hideg, holt vagyok, hogy vérem mintegy megzsibbadva érezem. Lelkem is oly levert, elégedetlen, mintha elvesztette volna már türelmét, el forró vágyát egy rokonlélek föltalálására. Mártius 2. – Egykor azt gondoltam, hogy e nap reám fogja árasztani a legboldogabb viszontlátás minden üdvét, örömét; de csalódtam! E nap is csak úgy folyt le, mint a többi, enmagamat ámitva és hitetve. Nem fog ő eljönni, nem fogom őt látni, tán – soká; nem mondhatom: soha, mert ez lehetetlen, de tán igen soká, midőn már részünkről minden veszve lesz, mikor egy élet fog bennünket elválasztani. Tán akkor már nyugodt leszek és megadom magam ez életnek, melyben mindig egyedül, egy lelkettépő, soha ki nem elégitett vágygyal kell állanom S ez örök szomjú élet engem elemészt, elkárhoztat, míg nem lesz számomra szabadulás. Mit ér nekem, ha mindennel birok is, mit csak adhat a szerencse, ha a szerelem boldogságát nem élvezhetem; mit használna nekem egy világ birtoka, ha e lángoló szenvedély, mi szivemben lakik, nem talál tárgyat, melylyel egyesüljön, mely kielégithesse. – Önkénytelenül kell a szerelem hatalmának rajtam uralkodni, nem pedig nekem erővel kikönyörgenem ismeretségét. – Nem érezhetek úgy szerelmet; csak magamat csalom, hogy az érzék mi csikland, mi kissé elfoglal, ama mennyet alkotható, dicső érzelem.

(Erdőd, martius 27.)⁹ Ha eljön ő, sokat kell szenvednem, de örömmel! Mert akkor aztán tisztában leszünk egymással; s ha látni fogom, hogy becsül; hogy mennyire lehet nyugodt: talán ha övé nem lehetek is, boldogithatok mást, mert öntudatom nyugodt és szemrehányás nélküli lesz. De hátha még meglehet!... Így is lehet végetlen fájdalom életem; mert ha minden szerelmem mellett sem lehetnék képes őt tartósan boldogitani, őt, ki joggal birná az élet minden örömét? Sőt talán mikor hozzám lenne kötve élete, ő látná, hogy csalódott bennem, s ekkor találna egy lényt, ki képesebb lenne megfelelni magasztos ideáljának, ki tartósabb boldogságot teremthetne számára, s midőn ő utána nyujtná ki kezét, én válaszként állanék közte és vágyai között? Ha csak egy szemrehányó kínos sóhaját hallanám, megtörnék lelkem… Dicső volna, ha ekkor akaratom szerint meghalhatnék; de a szív nem szakad meg, míg csak egy erecske van benne, mely szenvedni bir. – Oh, ha én volnék az élet, örökre enyém lennél; cserébe minden boldogságomat, gyönyöreimet birnád!

(Erdőd, április 5.)¹⁰ Már lehetetlen, hogy soká igy tarthasson! E megfeszitett idegek elpattannak, ha valami változás nem történik, vagy jóra vagy rosszra. Nem tűrhetem tovább!... Mindenremény, béketűrés elhagy. Kedélyem oly izgatott, lelkem ingerültsége oly fokon áll, hogy kell lépést tennem, előre vagy vissza, különben e merev egyformaság elkábít, és szédülve kell a kétségbeesés alattam tátongó örvényébe merülnöm. Soha sem hittem volna, hogy valaha ily rettentő helyzetben legyek! Alig eszmélhetek világosan, oly kin szakgatja lelkemet, hogy elkábulok őrült eszméitől és feledek mindent, mi szerelmem körén kívül esik, minden köteléket, határt s még nyomorultabbá teszen magamat. Ez a szenvedély hatalma!... Jól tudom, hogy ily szenvedély pokollá teheti az ember életét, s én mégsem menekülhetek!... S ha mégis csalódás és nem való az, miért én annyit szenvedek… ugy Istenem, hagyj megőrülnöm, mert csak ez szabadithat. Ha látnom kellene, hogy csak képzetem csaljátéka az üdv, melynek elérhetéseért én e kimeritő harczot küzdöm, akkor… ha meg nem őrülök, elvesztem lelkem üdvösségét, és nem lehetek többé tiéd. Istenem!... Oh, ha már most sem szeretsz, ember! számadásod nehéz, rettentő lesz egykor. – És mégis leimádkoznám a mennyet számodra, ki a szenvedély egy alig képzelt hatalmával lelkembe ennyi harczot, ennyi kínt teremtél. Ha tudtad volna, hogy lángszavaid ily irgalom nélkül fogják lelkemet égetni, míg fölemészthetik nyugalmát, minden boldogságát: megkíméltél volna e fájdalomtengertől. Hisz nem vétettem ellened; miért tettél volna úgy, mint tettél, csupán pajzán, könnyelmű időtöltésből? Pedig ezt akarják velem elhitetni, és ezeknél még sokkal rosszabbakat, de nem! én nem hihetek e hideg, kiszámított szavaknak.

(Erdőd, április 26.) Tegnapelőtt kaptam tőle levelet.¹¹ Megmutatám atyámnak. Természetesen nem szabad rá felelnem, mert elvesztem különben szeretetét, mi nélkül pedig nem élhetek boldogan. Hanem följegyzem, mit feleltem volna, s ha egyszer eljön ő, megmutatom neki, ha még…

„Ha egyetlen kockára bizzuk egész életünk boldogságát, s e koczka veszt: mi marad akkor? Ha ön szerelme a koczka, mire üdvösségemet tölteszem, s ha egykor látnom kellene, hogy csak álom, csak képzelet volt az ön szerelme: mi lesz ekkor sajátom? Semmi, mi örömet terem. Mit nyerhetnék kárpótlásúl? Gúnyt, megvetést vagy lefölebb szánakozást együgyűségem miatt, még azoktól is, kik mióta élek, szeretnek; még szülőim sem mondanának egyebet, csak hogy magam szerzém boldogtalanságomat, mert ők ezt jövendölik nekem most mindig, ha életemet az önéhez kapcsolnám. Gondolja meg az Istenre és mindenre, mi szent ön előtt, kérem gondolja meg jól: ismer-e ön engem annyira, miszerint meg lehessen győződve, hogy szerelmem s birásom önt mindenek felett boldogithatják? De jól megértsen ön, én tartós boldogságot értek, nem rövid kéjmámort, mi elszéditi a lelket, hogy észrevétlenül és biztosan ássa meg boldogságunk sírját. Kielégitheti-e ön forró lelkének vágyait egyetlen nő, habár leglángolóbb, szerelme? A megszokás és folytonos akadályok nélküli birás nem untatná-e meg önnel a nőt, ki hogy boldogithassa önt, mindenét elhagyá, s kinek életüdvet csak ön szerezhet? Ezek oly kérdések, melyekre nem esküdhetik meg senki, mert a jövő sokszor a leghihetetlenebb dolgot is lehetővé teszi; de esküdjék meg ön, hogy szerelme most szent és tiszta minden egyéb érdektől s hogy hiszi, miként életével egyhatárú szerelme. Akkor, ha ezt megteszi ön, akkor nincs akadály, nincs gát, mely öntől elszakíthasson, akkor jobban nem szerethetem ugyan, mint most,m ert ez lehetetlen, de imádni fogom és boldogitani önt lelkem egész hatalmával és szenvedélyével!

Ha nem teszi ezt, úgy ön nem szeret; tehát elfeled könnyen és boldog lesz. Könnyen el fogja feledni a lyányt, ki hideg okoskodással űzé el élvezetlenül a perczet, mely gyönyört, kéjt teremtett volna. hisz „más-már elfeledett” ön, mint versében mondja. Mikor ezt olvastam, önkénytelenül jutott eszembe a kérdés: hát feledhetjük-e azt, kit mindenkinél jobban szeretünk, csak pillanatra is? És a felelet kínt hozott rám… mert szeretlek véghetetlenül, jobban, mint mindent e világon! Ha el nem jösz is most, ha kerülni fogsz is, mi azért találkozni fogunk még, tán sokára, de egyszer mégis. A mi elválásunk hosszú, de örök nem lehet. Már most kezedben jövőm, ha szép lesz az, neked köszönöm, ha fájdalmat adsz bérül, könyörögni fogok, hogy te boldog lehess, s ha e kérelmem meghallgattatik, én sem leszek boldogtalan.

Mikor együtt voltunk, elmondhattam volna önnek mindent őszintén, nyiltan felelhettem volna kérdésére, de nem tehetém ezt egy titkos hatalmas erő miatt, mely visszatartott, kínos sejtelemmel töltvén el lelkemet. Szabadulni akartam sokszor, küzdöttem; de ilyenkor mindig átölelt jégkarjaival, magához szoritotta forró lelkemet, s hideg leheletével elfojtotta szavaimat, s ilyenkor látott ön szótlanul, mint szobrot állani, látszólag részvétlenül; pedig végetlen kint okozott a harcz bennem, s én féltem még tekinteni is önre, nehogy egy szikrája fájdalmamnak átszökeljen az ön szivébe s habár egy századrészét is ismerje annak, mi engem majd őrültté tett. Meglehet, hogyha ismét összejövünk, ujra megkisért e rém, hogy szétzúzza boldogságomat; de már most lesz erőm legyőzni őt, s kibontakoznom a sötét fátyolból, mely öntől elválaszt. Merész kézzel fogom meg a kormányt, mely sorsom hajóját vezeti, s ha le fogják a viharok győzni erőmet, elmerülök a bánat tengerébe, hová engem megszámlálhatatlanok követnek, míg ember élni fog, miként megszámlálhatlanok előzének meg, mióta csak teremtve van ember. De én álmodtam szép bájos szigetről, szépről, mint csak lehet a boldogság lakhelye, s melyen egy pillanat eltörölné száz hosszú év fájdalmát. Öntől függ, megismerjem-e valóságban is e varázs-szigetet, vagy csak álom maradjon az, bár odadnék érte mindent, mit birtam; öntől függ, hogy az teljesedjék be, mit a világ ez összeköttetésből jósol, minek neve: kárhozat, szülője: csalódás.

(Erdőd, május 11.)¹² Azt beszélik, hogy itt lesz ő, hogy e napokban megérkezik. Már három napja, hogy ezt mondják, s még sincs itt! Én nem is hiszek nekik, mesének tartom az egészet.

(Erdőd, junius 2.) Május 16. érkezett meg ő, s ekkor rövid öröm után következtek oly napok,melyeket nem feledhetnék,bármily hosszú lenne is életem. Annyit szenvedtem tizenegy nap alatt, mennyit még soha. De május 27. kezdődött a boldogság, mely ismét jóvá tenné egy élet keserüségét. E napon együtt voltunk, e nap óta vagyok Petőfi jegyese!...¹³

Ma levelet kaptam Sándoromtól és szabad neki felelnem. Nem hiába állt sárga rózsa asztalomon, midőn e levelet kaptam, mert ennek olvasása után az irigység föltámadt bennem, pedig erről az érzésről eddig semmit sem tudtam. Nem is lehet csodálni, hogy is ne? Azt írja, hogy keztyűmet, melyet neki adtam, minden reggel és este csókolja; s én irigy ne legyek, ily pazarlás föl ne ingereljen! De jól van, én is így teszek; nekem megvannak az ő levelei s én ezekre pazarlom azt, mit ő neki még nem adtam.

(Erdőd, junius 11.) Tegnap irtam neki. Sok bohóságot fecsegtem össze-vissza, szinte félek, hogy megúnja, míg végig olvassa, pedig ettől az Isten mentsen meg! De úgy szeretem kedvesemet, hogy még a gondolatot is szeretem, melyet vele közölhetek.

(Erdőd, junius 12.) Tegnap ismét kaptam Sándoromtól levelet, melyben többek közt azt mondja, hogy ő már most csak nekem kiván tetszeni, a többivel, az egész világgal nem gondol. Nálam ez máskép van, én nem igy érezek. Én csak mióta te szeretsz, kivánok tündökölni, vágynám a legjelesebb lenni a világon, vágynám istennő lenni, csakhogy te mondhatnád az embereknek: „e hölgy, kit ti csodáltok, kit ti imádtok, e hölgy enyém, én birom e hölgy örök szerelmét!...” Csak most örülnék, ha dicsérne mindenki, mert én ismeretem a kéjt, mit érzünk, ha azt halljuk dicsértetni, kit lángolón szeretünk s kinek viszonszerelmét birjuk… s én e kéjt szeretném veled megismertetni. Oh, ha tudnád, mit érzek én, mikor téged dicsérnek, mikor gondolhatom, hogy e férfi, kit magasztalnak, kihez mint felsőbb lényhez tekintenek, ki szavaival századok multán is föllelkesítheti nemzetét, e dicső szép lélek engem szeret és boldogságát egyedül tőlem várja! – Oly szép is a lelked, szerelmem ifja, mint maga a boldogság, mely után vágytam, mely után örökös kívánság űzött, mióta csak eszmélek. Oh, csak most tudnám kifejezni, mit érzek, csak most tudnám leírni e boldogságot, mely lelkemben lakik, és az fényével elborítja, mintha sötét éjszakán egyszerre Isten angyalai szállnának alá a földre, és tartanának hosszú, ünnepélyes menetet, mialatt fényességök fölvilágit mindent, mintha száz nap ragyogna, és énekelnek oly szépen, oly szelid lágy éneket, hogy még a teremtő is kedvtelve hallgatja ez égi gyönyörtől reszkető hangokat. Mily öröm remegteti lelkemet! Szinte leborulok e boldogság özöne alatt. Istenem, Istenem! milyen a szerelem!...

Átváltoztatja előttünk a világot, megrendíti életünket, hogy az többé soha olyan nem lehet, mint azelőtt. Míg Sándorom szeret, nem panaszkodhatnám a világ ellen, habár száz hosszú életet kellene átélnem; nem panaszkodhatnám, mert ő lett már most az én világom, kedves egyetlen világa lelkemnek, mindenható gyönyörüsége életemnek! De ellenben csak változhatlan forró szerelem elégithet ki engem; ha hűlni látnám érzelmét irántam, széttépné a csalódás vad fájdalma lelkemet s azontúl, mint gyönge virág, ha kegyetlen szeszélyében elsodorja a förgeteg, igy lennék én is lelketlen játéka a szenvedélyességnek,m it a természettől nyertem, s min egyedül csak állandó forró szerelem uralkodhatik, uralkodhatik zsarnokként, de ezenkivül minden hatalmat megvet és leromból; s mi ellenáll, azt vagy vak indulattal tiporja le, vagy önéltét zúzza rajta szét. – Most mégis úgy félek az élettől; sokkal boldogabb lehetek és vagyok, semhogy ennek árát meg ne kelljen adnom. – Azt mondják, nincs ember, ki keserű csalódásokkal ne fizetné a jót,mit ritka növényként életében talál, s ha ez áll, úgy nekem is át kell e csalódáson mennem… Csalódjam inkább mindenben a világon, csak egyedül Sándorom szerelmében ne! mindent eltürök békével, megadással, csak ez egy tenne őrültté, tenne esztelen lázadóvá. És éppen, mivel mindenem ettől függ, mert a boldogságnak minden szálát e szerelemhez kötöttem: tán éppen ezt fogja a sors tőlem elszakasztani; tán éppen ezt fogja a sors tőlem elszakasztani; tán éppen ezt fogja az Isten elvenni tőlem, hogy ennek elvesztével szerezzek érdemet egy jövő élet boldogságára. Mily fényes képeket láttam e sorok kezdetén, és most!... De éppen azoknak ragyogása vakitotta el szerelmemet s azért lett most oly sötét minden!...

(Erdőd, julius 4.) Mult héten egy különös álmom volt; leirom, mert meglehet, hogy egykor életem képére ismerek benne; minthogy reményeink könnyen csalnak, tehát nem lehetetlen. Álmodtam, hogy egy nagy hegyre mentünk fel Sándorral, de együtt, bár mindig akartuk, soha nem mehettünk: majd ő volt messze tőlem előre, s én kértem, hogy várjon meg… Ő megállt, s mikor már közel voltam hozzá, hirtelen egy titkos erő oly sebességgel vont fölfelé, hogy mellette elrohanva,csak messze tőle állhattam meg; ekkor ismét ő kért, hogy várjam meg, s szintoly gyorsan tünt el mellettem. Igy mentünk soká, űztük egymást elérhetés nélkül, s midőn végre közel voltam a tetőhöz, ama láthatlan hatalom kétszeres erővel vont magával, míg végre fenn a legmagasabb bércztetőn megállva, hallottam Sándor kérő szavait, amint kiáltott utánam a szerelem legepedőbb hangján: „várj meg engem, édes kedves Juliskám, csak míg egy égő csókkal olvasztom lelkemet a tiédhez, oh, csak addig várj, azután nincs hatalom, mely elválaszszon bennünket!” Én mozdulatlan álltam és láttam, mily sóvárgó vágygyal tekintett föl hozzám, önkénytelenül nyujtottam feléje karjaimat, és egyszerre mellettem volt, remegve borult vállamra, szorosan ölelt magához és egy lángoló, lelketégető csókot éreztem. Soká álltunk igy; századok, mint pillanatok, repültek e fölöttünk, míg végre a szerelem istenitő gyönyörével szivemben föltekintettem s egy bájos völgyben láttam magunkat, hol mind a ketten virágokat szedtünk. Én minden virágot átadtam Sándoromnak s ő koszorút kötött belőlök. Mikor készen volt, fejemre tette azt, megállt előttem és egy hosszú, mély tekintetet vetett rám, oly szenvedélyest, mely tőle mindig lelkemet reszketteti meg. Mintha nem birtam volna el a boldogságot, mely fölmagasitá egész valómat, lehajtám fejemet. Midőn fölnéztem, távozni láttam őt, lassú csendes léptekkel, melyeknek úgy tetszett, mintha mindegyike egy világot tolt volna közénk; egyszerre hervadni kezdett fejemen a koszorú s a lankadó virágok homlokomra és arczomra hajoltak le… Oly távol volt végre, hogy alig láthatám, mintha köd szállt volna le előttem, s ekkor égetni kezdtek a virágok; a hova hajoltak, egy-egy égő sebet éreztem, égett homlokom, arczom és egy fehér rózsa, mely szivem fölé hajolt, ott is a legnagyobb fájdalmat okozá. Ekkor végkép eltűnt a láthatár szélén, s én semmit sem éreztem, megsemmisülve, föloszolva voltak, csak szemeim tarták meg életöket s látták őt visszarohanni és felvenni a koszorút, mely hervadt virágaival a földön hevert. Fejére tette e koszorút, mely hirtelen föléledt és sugárkoronát képezve ragyogott fején. Igy állt ott, mint az ókor félistene, büszkén, dicsőn; csak arcza volt halovány, mit a holdnak legsápadtabb fénye. Oh, ha képzelem e sápadt arczot, borzadás út el, szeretnék hozzá repülni és az élet pírját rá csókolni, szeretném lelkemet átadni neki, letemet, boldogságomat, csakhogy ő ne szenvedjen!¹⁴

(Koltó, szeptember 22.) Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát. Annyira külömböznek ezek attól, miket leánykoromban éreztem, hogy úgy tetszik előttem, mintha két egészen új érzelem volna ez, milyenről azelőtt nem is hallottam. Leánykori bánataimra fátyolt vetett előbb-utóbb a remény, hogy sorsom majd megváltozik tán, hogy lehet oly jövőm, mely helyrehozza amit szenvedtem, s ily gondolatok után festettem magamnak képeket, melyeknek minden oldala fény volt, s ide menekültem és lassanként elhagytam bánatomat, míg e képen merengtem. Ha pedig örömem volt, eszembe jutott, mily bizonytalan a leány sorsa, és a kétség elűzte azt tőlem, hogy nem szállhatott szivem fenekére. A boldogság csak mint könnyű pillangó repkedett körülem, melyet elkaphatott magával a virágok sóhajából támadt esti szellő is,vagy tarka szárnyain ringatta lelkemet, honnan az minden pillanatban lebukhatott, mert nem volt, ami föntarthatta volna. – Nem igy van, mióta hatérképen két élet áll előttem, jóban-roszban; ezóta értem tökéletesen, mi az. boldognak lenni! Csak ezóta foghatom föl az élet legszebb, legistenibb oldalát. Én szeretek, s mikor látom, hogy szerelmemmel boldogithatom férjemet, nem jut eszembe aggódni a jövőn, bizonyosnak hiszem egész életünk boldogságát. Isten előtt tett esküm bonthatlan biztositékul tetszik előttem, hogy gyönyöreim a végtelenségbe nyúlhatnak és a jelen fényességével vonom be a mérhetlen hosszuságú jövőt, míg az úgy ragyog a többi életek között, mint csillag az éj sötétében. Nem féltem azt, hogy homály borithatja el, míg férjemnek mosolyát, nyájas tekintetét láthatom. És ilyen most bánatom is; szintoly határtalan, mint örömöm, szintoly sötét, dúló, mint fénylő, éltető boldogságom.

(Koltó, szeptember 23.) Hová lettél, tarka ezerszinű világom? Eltüntél hál’ Istennek, örökre eltüntél,nem hagyva egyebet nálam, mint emlékedet, melyen mindig mosódik el egy-egy sötét folt, mig végre nem marad meg belőle, csak ami édes, ami jó volt. A fájó kinos perczek úgy tünnek föl előttem, mint sirhalmok, melyeken virágok sarjadzanak, hogy később viruljanak ott és elföldjék zöld leveleikkel és piros virágaikkal a helyet, hol a kiszenvedett élet nyugszik.Ezen elenyészett tarka világ, míg benne éltem s ő bennem, szüntelen fölverte nyugalmamat és fölgyujtá fejemben a gondolatokat, hogy azok, mint pattogó szikrák égették nem egyszer agyvelőmet. Mint multra, jól esik rá visszagondolnom, de ha jelenem is olyan volna, megölne, széttépné szivemet. Habár egyhangú volt is ez élet, de egyhangusága zajos és lelket kimeritő volt, zajosabb, semhogy kábulás nélkül tovább kiállhattam volna. Több sötét holló szállt el multam egén… Mint viditó, nyájasan éneklő madár; csak utóljára szállt fölém a fülemile, és dalolt oly édeset, oly kínosat a szerelemről, hogy szokatlan éneke felröpíté lelkemet magához, s míg az bámulva hallgatta saját érzelmeit hangoztatni, észrevétlenül közelgett a vész reá és csattogó madarára… Dúlt a vihar fölöttük, hogy elválaszsza úket, hogy többé soha ne találkozzanak. Fülmilém látásomtól nyert erőt a viharban is legyőzhetlenül hangoztatni énekét, s nekem viszont éneke adott erőt ellenállhatni, midőn meg akarták őt fosztani látásomtól. Végre elzúgott a vihar, s mi ketten, én és a fülemile elszálltunk és örökre egymáséi lettünk; ekkor elmaradtak tőlem a soha ki nem elégitett vágy rémei s helyökbe jött az édes nyugalom. Nem esengek a mult után, nem sóvárgok szebb jövő felé… jelenem elég, hogy egész elfoglalja lelkemet, nem hagyva ott helyet tartós emlékezetnek vagy többet igérő reménynek.

(Koltó, octóber 3.) Borult fénytelen arczczal tekint le az ég, haragos zúgó szél ütötte föl táborát közte és a föld között és kergeti indulatosan a könnyező felhőket, mintha a napot akarná kiküzdeni tőlök, melyet barna szárnyaikkal úgy elfödtek, hogy az csak ritkán és csak egyes sugaraival nézhet le közölök. Végképen eltávozott a nyár, s helyette itt az ősz titokteljes lényével, melyből nem tudhatni: diadalt vagy sajnálatot érez-e lépéseinek pusztitó hatalmán, - Az előttem fekvő tájat nézem, mint hal ki rajta lassan-lassan fű és virág, fa és bokor; alig észrevehetőleg bágyadnak és sárgulnak el végre a levelek, mintegy fájlalva, hogy el kell hagyniok a fát, bokrot vagy virágot, melyen születtek s melytől most örök bucsút vesznek. Olyat érezek, mintha életemnek egy igen szép, de régen-régen visszahozhatlanul elvesztett öröméről gondolkodnám, melynek édességét és keserüségét egyformán az utolsó cseppig kiittam már, és többé se jót, se rosszat nem várhatok belőle. A bérczek, mint szerelem nélküli jegyesek, néznek erre sötéten, komoran; fejeiken a hókoszorú, melylyel őket eljegyzé már a közelgő tél magának. A köd részvéttel boritja legsötétebb fátyolába bánatos arczaikat, a fák is sajnálva takarják be őket lehulló sárga leveleikkel, mintegy ótalmul a tél hideg ölelései ellen.

(Koltó, octóber 5.) Mint utolsó föllobbanása a leégett gyertyának, mielőtt végkép elaludnék, mint utolsó csilláma az életnek a haldokló szemében, mielőtt azt örökre behunyná: olyan e szép derült őszi reggel. Mintha az eltávozott éj minden csillagát a földre ejtette volna, úgy ragyog az egész mező, úgy csillog, mint százezer gyémánttal behintett szőnyeg, míg a nap leküldi sugarait, hogy felvigyék neki e kis cseppeket, melyeket a levelek és virágok sirtak örömökben, midőn őt oly hosszú távollét után ismét föl látták jőni egész pompájában. Vagy mint boldog szeretők játszanak együtt a harmat és a napsugár, míg végre egyesülvén lényeik, fölszáll sugár kedvesével a boldog harmat. Semmi kellemetlen különváló zaj nem háborgatja a vidéket, csak távolról hallatszik egy tompa, elnyomott, egyhangú zuhogás, mi se meg nem szünik, se meg nem élénkül. Néha száll föl egy-egy kis madár, vigan csevegve, vigan dalolva örömében a szép nap fölött, míg csendesen e dal is elhangzik, elhal a tiszta kék magasban. A fák és a virágok mozdulatlanul állnak, mintha méla figyelemmel tekintenének a távolba, várva kedveiket, hallgatva minden neszre, mely azoknak jöttét jelentheti. Egyszerre oly élénk örömmel kezdenek mozogni a fák levelei, pajkosan tánczolnak és simulnak egymáshoz, lágy suttogás hallik köztök… megérkezett, akit vártak. A virágok is elkezdik hajtogatni kis ábrándos fejeiket, nyájasan integetnek egymásak, majd jobbra vagy balra, majd lehajtják alázattal kelyheiket, vagy büszke örömmel vetik hátra és állnak egyenesen, míg a jövő pillanatban újra kezdenek mozogni, integetni… A kaczér, könnyü szellők jöttek látogatni hü kedveseiket, kik epedve várták őket, hogy mielőtt elhervadnak és édes csókkal válhassanak el életöktől és kedveseiktől.

(Koltó, octóber 17.) Milyen kár volt kitalálni, hogy tulajdonképen mi az a csillagfutás! – gondolom – valahányszor azt látok. Akárki födözte föl, nagy kegyetlenséget követett el, mikor azt másokkal közölte; mert ha tudományával elrabolt magától egy élvezetet, legalább hagyta volna meg azt másoknak, hadd bámulnák örömet szerző tudatlanságukban és értelmeznék szóról-szóra azt a szép csillagfutást. Azonban csak rá jött volna elébb-utóbb más, ha egy elhallgatott volna is vele. Ejh, zárta volna ez a más is magába fölfedezését, hadd maradt volna meg nekem és sok ilyen magamfélének ez a gyönyörünk, kik bizony még véteknek tartottuk volna ilyen levegő gyuladásban keresni az előttünk oly nagyszerű és rejtelmes jelenetnek az okát, míg fájdalom! fölvilágositották a mi elménket is és széttiporták költői eszméinket. Azelőtt, ha szép tiszta nyári éjszakán fölnéztem az égre és bámultam hosszan a csillagok számtalan ezreit: elkezdtem vágyni föl hozzájuk, és úgy tetszett, mintha közelebb-közelebb látnám őket ragyogni, mintha emelkedném fölfelé a magasba, és mindinkább fénylettek és vontak magukhoz sugaraikkal. Ilyenkor, ha hirtelen sebes fényesség futott le előttem: én mintha vele együtt estem volna le, összerázkódtam és mint a villám czikkázott valami rajtam keresztül. Úgy tetszett, hogy épen az a csillag esett le, melyet néztem, melynek legtöbb vonzó hatalma volt előttem, melybe épen szállni akartam. – Futtában, úgy hittem, nemcsak az eget, hanem a lelkemet is áthasitotta és önkénytelenül kaptam szivemhez, mert olyan metsző fájdalmat éreztem ott, mintha éles kés esett volna rá. Szegény csillag! gondoltam ilyenkor, nem volt boldog, azért inkább lemondott az örökkévalóságról, inkább akart sötét semmiségbe enyészve nyugalmat keresni, mint fájdalmát fényes ragyogásba burkolva, szenvedni. Ilyen és még tudj’ Isten hány szebbnél-szebb gondolatom támadt, valahányszor csillagfutást láttam. Egyszer szerencsétlenségemre lelkesedett őszinteséggel mindezeket elbeszéltem egy okos embernek, ki szánakozva tudatlanságom fölött, és mert több esze volt, mint szíve: fölvilágositott felőle, mi az, mit én úgy szeretek és csodálok. Nem köszöntem meg neki, de nem is köszönöm soha. Láthatok már most egész sereg csillagesést, se jót, se rosszat nem érezek mellette; tán csak haragszom, ha eszembe jut, hogy semmivé lett az én bálványozott csodám és a szép gondolatok még futnak tőlem, nem hogy meglátogatnak. Most már hidegebben néznek le rám a csillagok és nem vonzanak föl magokhoz sugaraikka, mert én is másképen tekintek föl hozzájok, mióta tudom, hogy tán örök idő óta s örök időkig mindig ott ragyognak és tán még boldogtalanságukban is inkább ott ragyognak és tán még boldogtalanságukban is inkább ott fönn fénylenek a magasban, hogysem leszállnának s eltemetnék bújokat magokkal együtt! – Ha minden tudomány ennyi költészetet ront le, mint nálam ez, úgy sajnálom a tudósokat, kik mindenről lefosztva az ékességet, egész életökben úgy áll a világ minden szépsége előttök, mint egy meztelen váz, melynek csontjainak és belsejének alkotását vizsgálják. Szegények! ők az egész világot fölkutathatják, míg egy kis elragadó szépet találnak benne: míg én tudatlanságom mellett egyet fordulva is látok annyi szépet, hogy szivem lelkem röpös a bámuló gyönyörtől. Hát még mikor nem tudtam, mi az a csillagfutás!

NAPLÓTÖREDÉK

(Erdőd, 1846-67.)

Te ismersz, kedves barátném, tudod, mily kéj volt nekem azelőtt is a legfellengősb terveket s a legelérhetetlenebb fellegvárakat teremteni. Jól tudám, hogy ez mind lehetlenség,mégis mintegy mohósággal üzém tova képzeletem e csodaszülötteit; ez nekem oly jól esett, oly nélkülözhetlenné vált. Méltán róják meg a higadt ész emberei e hasztalanábrándozást, mert, tudom, én is annyira bele bonyolódtam ez álmodozásba, hogy a való szinte idegen lett előttem, s bár istenem annyi jóban részeltetett, nem tudám azt eléggé élvezni a kába képzelődés miatt. Az ég látja, keveset igénylek, keveset várok az élettől, és sokszor elgondolom, mily boldog lenne tán más az én helyzetemben,s mi sokat birok boldogságomra, mit annyian nélkülöznek, mi után annyian vágynak koromban. Ezt én sokszor szememre hányom, s megkisértem másképen gondolkodni és érezni; néha-néha sikerül is rövid időre, mintha minden anyagi jólétet úgy bensőképen is éreznék, és nem volnának álmaim, melyek szebbek és kielégitőbbek lelkem előtt, de ez erőltetett helyzet, s mint örülhet a vándor, ha - bár szebb és boldogabb országokból – szegény, de saját hazájába ér hosszú távollét után: úgy örülök én is, ha ujra túlcsapongó gondolatimnak engedem át magamat. De most még ez sem elégithet ki egészen, mert mintha fájna valami keblemben, s az szét akarna repedni, oly  éles kint érezek ott. Ilyenkor térden könyörgenék Istenhez valamiért, de nem találok szavakat ezt kifejezni, s ez nekem még inkább fáj. És lásd, édes barátném, e nyomasztó érzés körében keres föl, s ekkor forró könnyeket tudnék sirni s avvali tusakodás szinte égeti, emészti keblemet.

**

Nem érti senki, mások szivének életét és történetét, csak a külső, felületes életet látják s mily keményen itélnek fölöttünk; pedig ha sokszor tudnák, mily küzdés van bennünk, midőn előttük vigadni látszunk! s hogy a szív talán épen akkor tartja legszebb lakója kétségbeesett temetését, midőn az ajkak mosolyogva viszonozzák az üres, puszta bókokat. De ha tudnák sem könnyeznének velünk, noha az ő életök is igy folyt le, míg szivök benn oly hideg, oly kiméletlen lett!

Pedig a szív élete az, mi a külső meghatározza. Nézzük a leányt, ki – úgynevezett – világbaléptekor, jó volt, mint Isten angyala, szelid és kegyes, mint ezek tiszta, illetetlen, mint bércztetőre esett hó. De ő szeretni kezd, szeretni igazán és lángolón; ábrándozva csügg egész valója az ifjun, ki szerelmét felkölté, s azt tán csak időtöltésből vagy más mellékes érdekekből éleszti, míg ráunván, könnyelmüen elhagyja őt,m időn képe és a szerelem oly erős gyökeret vert a szegény leány szivében, hogy azokat, midőn szent szerelmének kijátszását látja, vérezve kell kiszakitania belőle, mert szive nem szakadhat meg, inkább összehuzódik, elzsibbad, s mint a jég oly hideg, de nem oly olvadható lesz. Mi csoda, ha, midőn látja, hogy belső tiszta boldogsága tán örökre elenyészet, erővel dönti magát a világ zajába, s mohón és kapkodva kutat föl és élvez minden gyönyört, mit csak helyzetében a világ képes adni, s könnyelmüen hallgatja a csapodár ifjakat szerelmet regélni, s mohósággal fogadja esküjöket; jól tudja azoknak hamisságát, mégis örül, ha legkisebb érdeket érez irántok, mert hisz pillanatra ez is ád neki elszóródást; s nem fél kinos csalódástól mert érzi, hogy szeretni csak egyszer lehet, csak egyet oly igazán és lélekből, hogy elvesztését nem pótolhatja semmi a világon; s ha az ifjú szavai forróbbak és szemeiből mélyebb szerelem lángol, rövid ideig elámithatja önmagát, viszonérzésről álmodva, de ekkor csakhamar eszébe jut első szerencsétlen szerelme, s az ifjú, kinek szintigy vélt örök szerelmet olvashatni lelkéből, s ekkor szive feljajdul, s még inkább összehuzódik, és életét még keserűbb, olthatlan fájdalom kiséri, míg azt fölemésztheti. A világ csodálkozva kárhoztatja a leányt, ki rövid napok előtt oly szende és ártatlan volt, és most kaczér, könnyelmüen vig és szabad, kárhoztatja őt, mert nem ismeri a kínokat, melyek belsejében szétdulták csöndes boldogságát; nem akarja átlátni, hogy szórakozása által csak kábulást keres,mely elföldje multjának emlékeit, melyek vérbetükkel vannak szivére irva, melyek még sarjadásában elölik örömeit. De csak szánhatjuk ezért a világot, mert míg hideg érzésnélküli biráló lett, tán minden egyese hasonló égő fájdalmat szenvedett és küzdött keresztül.

**

Vannak pillanatok az életben, mikor oly megfoghatatlan csüggedés fogja körül az embert és fűzi össze belső világát, hol nem talál egy reményt, mely kecsegtetné, s multjára is keserüséggel gondol, mert a bánat, mit abban talál, csak azt sejti vele, hogy szinte ily jövő vár reá, s ha boldog pillanatit veszi számba, azt érezi, mily rövidek és ki nem elégitők voltak azok, és csüggedése azt sugja, hogy jövőjében még ilyeneket sem fog találni. Látja, mennyi küzdés, mennyi kin, míg egy vágya kielégittetik, s aztán mily rövid a kéj, mit nyert, mert többnyire akkor nyerheté azt el, mikor lelke a sok küzdésben elfáradt, elannyira, hogy nem képes azt többé egész erejéből élvezhetni, mi előbb oly boldogságot teremtett volna számára. A világnak csak egy percze teszi az ember néha annyira elátkozott életét; csak egy rövid futó pillanat a roppant mindenség öröktől létező életéhez képest, és mégis mennyi fájdalmat, mennyi keservet foglalhat az magában, és képzelt üdveket, melyeknek elérése csak ujabb kinok kutfejévé válhatik.

**

Nem kell-e minden csepp édesért egy tengert keserüséget innom?... De ha már ennek igy kell lenni, tehát hadd ihatnám ki az élvpohár egész tartalmát egyszerre, hogy aztán, mikor a bú foglalná el özönével lelkemet, legalább gondolhatnék a multra, midőn élveznem és tudnám, mi a tökéletes boldogság. Sötét van lelkemben, oly sötét, hogy ha jövőmbe tekintek, egy napra volna szükségem, mely ott a tárgyakat megvilágositsa; mit ér hát a hold, mit a – bár számtalan – csillagok? Fényök világ helyett, csak árnyakat mutatna; s tán rémes árnyékot a szerény illatos kis virág fölött is, mely ott véletlenül fakadna.

**

Mint harmat, mely a virág kelyhéből fölszárad a forró nap hevétől, szintugy tünnek el csöndes tiszta örömeink éltünk tavasza után, midőn a nyár égető szenvedélyei, vagy a zord tél fagyos hidege őket örökre semmivé teszi.

Talán nem egyéb a szél megrepedt szivek végsohajánál?... ha figyelemmel hallgatom, mikor tompa zugása a fák között elhangzik, oly kimondhatatlan keserv száll lelkemre, mint titkos rokonszenv hasonlelkek zajló panaszai iránt. Vagy talán a sok csalfa szerelmi sohaj visszhangja, melynek mérges fuvallata más sokaknak boldogságát, hitét kapta el visszahozhatlanul.

**

Nem olyan-e a leány, mint egy viruló rózsatő, melyre minden mellette elmenő jogot tart, hogy, ha neki megtetszik, magának virágaiból szakithasson; s igy az minél járottabb vidéken van, minél pompásabb, annál előbb megfosztják nyugalomvirágaitól, s aztán pusztán és elhagyatva marad, mint bármely közönséges rut gyom. S mégis mily sokszor elégületlenek vagyunk, ha a sors egy csöndes észrevétlen helyet rendel számunkra, hol nem csodálják ugyan tündöklésünket, de nem is kell félnünk, hogy durva kezek könnyelmű gondatlansággal tépjék le boldogságunk virágait. Az igaz, néha érezik a rózsa töviseit, ha az megvérzi őket, de fájdalmok csak ujabb dulásra ösztönzi őket, mert férfiak a teremtés urai, s mi volna tőlük megtiltva?... Övék az élv, miénk a szenvedés…

**

Vannak zeneművek, melyeknek eljátszása vagy hallása, mint titkos tündérkéz vezeti vissza emlékemet életemnek egy-egy elmult örömére vagy fájdalmára, és varázstükörként tünteti föl multamnak kiváló szakait, vagy egyes pillanatait. Most kedvencz darabom egy Etude Chopintől; a hangok benne ugy folynak, simulnak egymásután, mint egy kis patak csillogó habjai, a vidám nyugalom azon egyhanguságával, mely a fáradt, pihenni vágyó léleknek uj erőt, uj életet ád; de ha soká, folytonosan merengünk el rajta, szintoly kábultságba és kimerültségbe sülyeszti az embert, mint a világ legnagyobb zaja. Ha e darabot játszom, pár évvel ezelőtt Bikszádon töltött napjaim jutnak eszembe, mikor órákig ültem a kis patak – a Túr – mellett, és hallgattam, mint merengett el lassú morajjal a multakban,  majd van zúgással akarva elhagyni a tán megunt jelent, egy szebbnek képzelt jövő elé szökdicsélt. Annyira értém a patakot, mikor alacsony, virágos partjain – melyek őt gyöngéd szerelmes karjaiként ölelték át – ültem, s ő lelkemnek még addig nem ismert szózatával beszélgetett. E szózat, mint egy távol levő boldogság sejtése, még soká tartott,m időn a Túr bájos csevegését a világnak kellemetlenebb szilaj lármája rég elhangoztatá mögöttem, de végre, mikor sikertelenül vártam e sejtelem valósultát, mint álom, mint bizonytalan ködkép egészen elenyészett. ha ez Etudet játszom mindig oly végtelen vágyat érezek, e vidéket még egyszer láthatni. Mily ismerősként beszélgetnénk e kis folyammal! elmondanám neki, mennyi örömem, mennyi bánatom volt, mióta elváltunk.

**

Most elemben vagyok! Az idő zord, mint a valóság; csak egy van benne, mi álmaimnak visszhangja, lelkemnek barátja, s ez: a szél. Oly rokonhangon beszéli saját változatos életét; beszéli, ismét mennyi tört léleknek  fájdalomsohaját kapá el fuvalmai közé… Oh, mint szeretnék a szél karjain egy világot beutazni! Szibéria jéghideg szivével, a sivatag pusztatenger forró leheletével üzném játékom, míg elfáradva, kedves hazámban pihennék meg. Mily panaszolva regél első ifjuságáról, mikor mint lágy szellő szintázta magát a szerelmes rózsa lángkeblén, míg sorsától üzetve kell most neki vad fájdalommal a földet bejárni, míg kétségbe esve tán a tengerben keres menedéket. Elgondolom, ha a szél, mely most e várat látogatá meg, tán előbb egy égbe nyuló bércz büszke fejét ölelé körül, vagy a világtenger hullámaival üzé szilaj játékát, és kegyetlen szeszélyében emberélteket sodrott ajándékul a sovár hullámok közé, most itt van és látja, hogy szivemben is zug a fájdalom, miként ő, és ujra elhagy, hogy egykor ismét megszerezhesse a viszontlátás kinos örömét.

**

A nő, ki nem ismeri a szerelmet, méltán kérdheti a végzettől: miért teremtél engem? A nő élete csak szerelem által lehet becses; csak szerelem adhatja meg ő neki azon dicső kört, melyben élnie boldogság öröm. Az érzéketlen élete kárhozat; szintugy, mint kinek kebelében az érzelem szelid jóltevő sugarai helyett, annak túlsága által előidézett vad láng él: ilyennek nem lehet valódi boldogsága. Küzdjön ő bár e szenvedélyessége ellen, veszteni fog, és lelkét az egymást üző indulatok mámora fogja rövid és tökéletlen örömekkel kábitani, míg végre kimerülve és elkeseredve látja, hogy sebesebben tüntek az érzelem árjai lelkén keresztül, semhogy azoknak mélyéről gyöngyöket halászhatott volna; és fájdalommal tapasztalja, hogy szilaj rohamaikkal észrevétleül szaggatták föl lelkének nyugalmát. Nincs jobb az egyszerü, csöndes kedélynél, nem tépi össze önszívét, míg mást boldogit; szenvedély nélkül, de állhatatosabban karolja szivének választottját magához. nem ismeri az élet gyönyörmámorát, de annak kárhozatát sem.

ÁBRÁND (1847.)

Mindinkább távoztak az emberek eredeti ártatlan erkölcseiktől, tiszta romlatlanságukat elfásultsággal cserélék föl és elbizottságukban kihivák eddig csak áldó isteneik haragját, mely nem is késik soké és hatalmának egész sulyával nehezedik reájok.

Mind elhagyák az istenségek a büntetendő földet, melynek halandó lakosai saját kezeikkel tépték el egyszerü zavartalan boldogságuk lánczát, melynek szemeit nem voltak képesek többé összeforrasztani.

Azelőtt a legparányibb falevélig mindent isteni szellemek őriztek és ékesitette; mint égen a csillagok, úgy laktak ők mindenhol, mindenben és minden fölött, hogy éden legyen a föld és rajta az emberek élete gyönyör. De most egymásután pusztulnak ki a berkek, hegyek, völgyek, erdők és tengerek, egymásután hagyták őket oda az istenségek és szálltak fel égi lakhelyeikre; velök együtt ment a föld költészete is. A tenger nektárja sósvizzé változott, mert elveszté a szellemeket, melyek benne laktak és illatos hullámaikból ringatva tánczoltak és idézték föl vagy csendesitették le a vészt, csábitó énekeikkel. Az embereket, kik ott találták sirjokat, nem várták többé aranyhajú tündérek, nem vitték őket karjaikban átlátszó kristálypalotákban, hol kéj és szerelem közt tölték napjaikat; mindezek eltüntek és helyettök nem maradt egyéb, mint éhes prédát váró tengeri szörnyek, jéghideg pikkelyű halak és kigyók, vagy a tenger iszapos, mocsaras feneke. – Hegyek és völgyek elveszték tündéreiket és velök szépségöket; kopár puszták tüntek fel, hol elébb csodaszépségű virágok, csillogó tavak fürösztötték a nap sugarait. Kopasz kősziklák meredtek viruló berkek helyett az ég felé, hova azon lakosai távoztak, kik őket oltalmazták a vihar ellen, kik titokteljes pompával ékesiték és ős regék székhelyévé szentelék föl. Magas felhőktől csókolt bérczekről letüntek az isteneknek szentelt lakok, tüzes haraggal nyilt meg a hegy kebele és elsülyeszté kifürkészhetlen rejtekébe királyi székét az isteneknek és megsemmisité annak még nyomát is, nehogy az emberek vakmerő kezekkel illethessék utósó szikráját ama fénynek, mely földre hozta az eget és istenekkel köté össze az embereket. A virágok elveszték ragyogó szineiket, kilehelték illatkelyheiket és eltörpülve, illat nélkül halványan folytaták életöket; hisz nem fakadtak többé istenek nyomain, nem hervadhattak többé az ő fejeiken, oltáraikon, mint előbb.

Csak egy szellem nem engedelmeskedett a főhatalom mennydörgő szózatának; ő szebbnek találta a kipusztult földet, mint a számára rendelt fényes égi lakot. Nem követte társait, nem hagyhatta el a földet, mert ő az isteni szellem, fenségének állhatatosságával szeretett, egy porban született és oda visszatérő halandót. Ő nem vette észre, mint veszti el szépségét a föld, mint hidegül a nap, halványulnak a csillagok és hervadnak a virágok. Mind ezek most is olyan szinben tüntek föl előtte,mert most is olyan szinben tüntek föl előtte, mert most is olyan szinben tüntek föl előtte, mert most is olyan szinben tüntek föl előtte, mert most is oly forrón szeretett, mint mikor szépségben, boldogságban egyaránt gazdagon először vonzá őt a föld magához. Halandóságért esdett, hogy örökre egyesülhessen szerettével, ha már tiltva volt tőle avval halhatatlanságát megoszthatni. Kérelme nem teljesittetett, helyette „Légy átkozott! – szólt az istenek kara -, sujtson kába szerelmed a föld porához, légy kinzó kisérője azoknak, kik maguk köré vonták hozzánk hasonló szellemedet, légy tántorithatlan hűséggel társuk,m ig csak az utósó ember ki nem vesz a föld szinéről. Száműzve maradj az égből örökre és ne legyen nyugtod a földön soha. Ismerjen meg minden ember; de ne legyen állandó maradásod egynél sem. Akinek szivébe szállsz, az tépje szivét és körmeivel ássa ki önvérét, hogy: tőled szabadulhasson; kit átölelsz érezze a pokol kínját és áldozza föl lelkét, életét, hogy tőled szabadulhasson; kinek fejére hajtod homlokod, gyujtsa őrült kétségbeesés agyvelejét és zúza szét azt, átkozva téged és magát: hogy tőled szabadulhasson. Fényes és fehér gyémántokkal behintett fekete szárnyad röpitsen minden ember fel és ha könnyitni akarsz terheden, nehéz égő sugarú gyémántaidat lerázod, kire azok hullanak, égessék szemeiket lelköknek véres könnyei, melyek megkövülve szálljanak ismét gyémántként szárnyaidra és nehezitsék röptödet. Ne maradj ismeretlen senki előtt, ne kerülhessen ki senki! Végre az emberek nyelvén legyen a te neved: „fájdalom!”

Fájdalomnak hivják az emberek ama szellemet, mely ha sziveinkbe költözik, elűzi belőle a nyugalmat; s ha boldogságot vesztenek, ő foglalja el annak helyét. Egyaránt kivánná megsemmisiteni mindenki és imádkozik, hogy vele többé soha ne találkozzék. Én is ismerlek, oh, elátkozott szelleme a fájdalomnak; engemet is meglátogattál, álam is kerestél könyört és reményeddel, hogy szeretni foglak, jöttél hozzám; e remény, mely ezer és ezer évek óta egyetlen kincsed, nálam is csalt, mert én is éreztem közellétednek minden kínját és bár szántalak, de szabadulni kivántam tőled. Láttalak fölém repülni, éjsötét szárnyaiddal, láttam hullni róla a ragyogó gyémántokat és éreztem arczomra folyni kinos könnyeimet. Felfogtam szellemed óriási iszonyait és megkisérték minden módon, hogy elüzhesselek. De ki ugy megért téged, ki szellemedet ugy látja, mint én, az nem válhat el tőled egészen; panaszaid, melyekkel lelkemet átkulcsolád, nem hangozhattak el egészen; emléked, int szellemednek egy része nálam maradt és homályával elboritja lelkemet. Mikor meglátogattál, mikor szivemben laktál, fölverték szárnyaid szomorú csattogásával álmaimból és helyettök elregélted ama szavakat, melyektől elátkozva bujdosol, keresve menedéket mindenütt, de nem találva azt sehol. Fájdalom a te neved és a fájdalomtól retteg és futni vágyna mindenki, őt kikerülni; mert hol ő van, ott nincs öröm, nincs boldogság. Most is szivemben csengenek ama szavak, melylyel téged űznek; följegyezted azokat nálam, hogy ezentúl bármerre menj, élő emléked nálam maradjon; és magad is visszaszállsz hozzám, rám nyomod kínteli csókodat és megsimogatod nyugvó lelkemet, mire föl-fölzajong az ismét és hullámain fölveti a te nevedet: fájdalom!...

**

Hát te mivagy tulajdonkép, te óhajtott, esdekelt vendég, te ezer alakú tünemény, kit örömnek nevezünk? Másképen jelensz te meg a gyermeknek, másképen az agg hanyatló napjaiban. Gyermekkoromban az volt az örömöm, ha elfoghatám a tarka pillangót, melynek birására kis szivem egész hevével vágytam; vagy ha kis füge madárkát, vagy piros bábot hoztak s én azokat ajkaimhoz nyomva, kitörő kedvemben tánczoltam velök föl és alá; ez volt akkor az öröm! Később hiába kerestem őt ezen alakok alatt s én bánatos, szomorú lettem, mert nem vettem észre, hogy más kort értem el, nem tudtam, hogy e kornak örömét hol találhatom föl. Azt gondoltam, örökre elvesztettem őt előlem és bár nem voltam boldogtalan, de szivemet kipótolhatatlan űr kinozta és nyugtalan sóvárgás kényszeritett elfutott örömeimet keresnem. Meg-megkaptam később, de ködképe szüntelen eloszlott, amint szivemhez szoritottam; és ujra feltűnt… ujra csalt maga után… Majd mint fényes napvilágot, mely virágillatot és madáréneket teremt – majd meg mint tündöklő csillagtengert -, halvány holdsugarat, - felhőtlen kék eget láttalak; és kéjittasan felkiáltottam: ez az öröm! De ez sem tartott soká! Belekalandoztam képzetemmel már eget, földet és ismét öröm nélkül, ismét egyedül álltam. Belévetettem magam a szórakozások csillámló tengerébe, de csolnakom rajta czél helyett örvény elé ragadtatott. Fölkerestem a dicsőség égig nyuló oszlopát; reményeim, mint eleven zöld repkénykarok fonódtak körüle és futottak föl legmagasabb pontjáig, de csakhamar fonnyadtan, száraz levelekkel foszlottak le róla, mert ott sem volt az, mit kerestem. Sok vágy, sok csalódás után elértem a díjt fáradtlan küzdéseimért: sorsom megáldott boldog szerelemmel, ez állandó örömek egyetlen, kifogyhatlan forrásával. Mind magába rejti azt, mit ember élvezett és legtitkosabb álmaiban sejtett; minden alakban feltünik benne az öröm, minden szineken keresztül játszik, mint a szivárvány. Mint szellőtől elkapott virágillat borit el, mint oltár lángjából lepattant szikra gyujt áldásként és fölmelegiti szivünknek az évek és a világ érintései alatt elhidegülő dobbanásait.

Nem sovárog-e örömet élvezni mindenki, nem azért küzdenek-e az emberek, hogy föltalálhassák és megszerezhessék a módokat, mik által ők sajátukká tehessék? Nem fáradnak-e éjjel-nappal, hogy fáradságuk díján magoknak örömet vehessenek? Ki jólét, ki fény vagy pompa, ki hir vagy rang által akarja őt magához lánczolni; és hány van köztük, ki nem csalódik?... Hányan hagyják eltiporni szerelmöket, mert ennek sirhalmán keresztül kincshalomhoz juthatnak, mely mindent megszerezhet nekik, benső örömen és boldogságon kívül, mit épen reméltek. Hányan vetik el önkényt, könnyelmüen szerelmöket, mert azt fényes állásukkal, magas rangjukkal össze nem egyeztethetik! És mégis mernek panaszkodni, ha az öröm ölelései helyett, kétségbeesés szoritja össze szivöket!... Pedig nem vált-e már annyira szokássá az ily tett, hogy törvénynek tekintik, hogy kinek szerelme és anyagi hasznok közt kell választani, amazt mellőzve, ez utóbbi után nyujtsa ki kezét. ha valaki bátor e kőbálványként imádott törvény ellen cselekedni, mint csodás kivételt tekintik, kinek példáját nem merik, nincs erejök követni, mert mélyen alatta vonnak, hol a gyávaság mint zsarnok nyomja le őket lánczaival.

És ezért van oly kevés valódi öröm; azért festik annyian arczokra, míg szivök pusztaságában egy szinére sem találhatnak. Föl tehát a szerelem  mennyországába! Ha szerelmünk tiszta, fölröpit szárnyaival a magasságba, hova nem juthat föl a nyerészkedő sereg istentelen zaja; honnan nincs hatalom lerántani bennünket, ha állandóak vagyunk, mert ez biztos védünk a lebukhatás ellen. S ha egyszer itt állunk, ha szenvedélyünk győzedelmeskedve hatolt keresztül a próbák tisztitó tüzén: ekkor szomjunk csillapitására megleljük azon forrást, melynek tiszta, átlátszó csepjei örömkönnyek. Miként mi a virágokat egy koszorúnak, úgy fűzi össze a szerelem örömeinket: boldogságnak.

HALHATATLANSÁG (1848.)

Nem törpül oly szánandó nyomoruvá az emberi ész, mint mikor saját erejéből akarja kifürkészni a lélek halhatatlanságát és a jövő élet minőségét. A kebel legszentebbjében kell lenni érzésnek, mely egyedül mondhatja meg, hogy van élet a siron túl; de ha a hangot elnémitjuk, vagy nem akarjuk hallani – mert büszkébbek vagyunk arra, mi fejünk által tudunk, mint mire a sziv tanit -, akkor hiába folyamodunk az észhez, nem ad ő nyugtató felvilágositást, nincs az ő hatalmában nyugalmat, békét és megelégedést nyujthatni; sőt ha makacsul ragaszkodunk hozzá, fut előlünk, hogy vakmerő kérdéseinktől menekülhessen és akkor elhagy, vagy sötét zavart tömkelegbe vezet, melybe ha tévedünk, előbb találhatunk föl bármit, mint boldogitó bizonyságot. Ebben tévelygünk aztán, míg élünk, várva és rettegva a halált, mely megadja a világosságot, miután hasztalan vágyunk és fáradunk az életbe. Én hiszem s hogy nyugodt lehessek, szentül hinnem kell azt, hogy nem enyészetet, hanem uj életet cserélünk föl a mostani helyett; hogy nem vagyunk vak eszközei a természetnek, mely csak azért terem, mert túláradó erejéből ösztönöztetve teremtenie kell s ha végre áthurczolt egy, sokszor oly kinzó, oly fárasztóéleten, akkor aztán nyugalmat ad, melynek neve: enyészet; és talán ezt is azért, hogy uj teremtményeinek helyet csináljunk; vagy mert szüksége van porunkra, hogy férgeit táplálhassa, vagy hogy kifogyott erejét vele újra táplálja. És ezért kellene nekünk egy-egy életet átviselnünk, azért tűrni, szenvedni, hogy aztán örökre elenyészszünk, szintugy, mintha örömek között gyönyörtől, boldogságtól kisérve futjuk át rövid napjainkat, melyek ellenben a szerencsétlennek egy-egy örökké-valóságig nyulnak?... Ez nem lehet! Van halhatatlan lélek a testben, van el nem mulható lélek, mely úgy költözik át a földről a másik szebb világba, mint átutazik az ember vadon erdőkön, meredek kősziklákon, eléri utjának czélját, hol egyesülve kedveseivel, kipihenve karjai között, beszéli el nekik a veszélyeket, melyeken át, melyeket legyőzve jutott csak hozzájuk. De hogy milyen e más világ? azt szinte oly hiába kérdezi a keresztyén megváltójától, mint a mohammedán prófétájától; mindegyik úgy felel, mint azt a tőle kérdezők állapotja és kedélye várja. De azt, hogy van más élet, mondja mindegyik: az ó-kor leghomályosabb hajnaláig visszatekintve mindig látjuk a népeket hinni egy más világot, melynek nem létezését, csak minőségét tagadják a különböző fajok s éghajlatok lakosai, kiföstve azt mindegyik maga fogalma és vágya szerint. És ez bizonyitja leginkább, hogy van egy a testnél nemesebb részünk, mit mi léleknek nevezünk, mely Istentől származik, hova bármily hüvely alatt sem változtatható őshiténél fogva visszavágy és vissza fog szállani. Csak egyesek, kik nem tudják fékentartani szilaj képződéseiket és nem birják más, az emberek és emberiség javát előmozditható kérdések megfejtésére forditani elméjöket, fordulnak önmaguk ellen, tépik ki sziveik meggyőződését, mindegyik maga fogalma és vágya szerint. És ez bizonyitja leginkább, hogy van egy a testnél nemesebb részünk, mit mi léleknek nevezünk, mely Istentől származik, hova bármily hüvely alatt sem változtatható őshiténél fogva visszavágy és vissza fog szállani. Csak egyesek, kik nem tudják fékentartani szilaj képződéseiket és nem birják más, az emberek és emberiség javát előmozditható kérdések megfejtésére forditani elméjöket, fordulnak önmaguk ellen, tépi ki sziveik meggyőződését, hogy bonczolhassák azt s ha avatlan, istentelen kezeikkel meggyilkolták, szánó  mosolylyal ajkaikon, fagyos kétségbeeséssel szivökben kiáltják a mellettök haladóknak, harsány diadalképen: ti szegények! minden mit tesztek, mit hisztek, csalódás, nincs semmi, amit kerestek, nincs… semmi!... semmi!...

Mi vigasztalja hát azt, ki kedvesét elveszti? mi a nőt, ki a férjét eltemeti?kivel egybeolvadnak hitte saját életét, kiért saját boldogságát, mindenét oly örömest feláldozta volna, mert több volt az előtte magában, mint a mindenség nélküle. Mi vigasztalja az anyát, ha sirba teszi gyermekét? a gyermeket, ki életének egy része, mert ő adá néki az életet, kihez jövőjének minden perczét köté. Mit tegyen, ha elgondolja, hogy az ott fog fekünni, lenn a sir hideg éjszakájában, egyedül; undok kigyók és férgek martaléka, ki azelőtt édes anyja meleg karjain aludt és ott ébredt föl; kit még a légnek durvább leheletétől is megóvott az édes anyai aggalom. Mit tegyen, ha elgondolja, mi lesz a kis gömbölyű karokból, melyek az előtt oly édesen kulcsolódtak öntudatlan szerelemmel nyaka körül, vagy simultak el arcza fölött? – mi a vidám, nevető szemekből, melyekbe, ha tekintett, föltalálta az élet minden boldogságát? – mi a kis piros szájból mely oly lágyan tapadt csókoló ajkaihoz? Mit tegyen, ha azt kell hinnie, hogy mind e drága, szent szépségnek csak azért kelle születnie, hogy a föld férgeinek legyen eledele, mik rövid idő alatt, tán mielőtt az enyészet hozzá merne nyulni a gyöngéd tagokhoz, szájaikkal fölemésztik azokat? Tán vigasztalja magát a gondolattal, hogy a természet változhatlan törvénye úgy parancsolja azt  hogy azon változtathatni nem lehet? Szép és megnyugtató vigasztalás!! Nem lázithatná-e föl az embert e hatalom, nem törölhetne-e ki kebeléből mindent, mi ott tűrni és lemondani birná őt? Ti, kik nem tagadjátok, hogy van Isten, miért tagadjátok, hogy halhatatlan lelket és ennek számára egy szebb, jobb életet teremtett? Ha igy lenne, úgy nem imádni való isten, de átkozni való ördög teremtette volna az embert, hogy legyenek öntudatos lények, kikkel vad szeszélye és kénye szerint játszhassék. Sokszor od’adnók életünket kedveseinkért vagy más embertársainkért, föláldoznánk értök mindent, hogy boldoggá tehessük őket vagy bánatjokat enyhithessük. Mi teheti ezt velünk? Legmagasztosabb, legdicsőbb birtoka az emberi kebelnek: a szeretet; s igy van-e szebb, mint az Istent úgy képzelni, mint a legtöbb, a legtökéletesebb szeretet, kinek egyedüli czélja minket egykori érdemeink szerint boldogitani, Nem legtermészetesebb, legvilágosabb okoskodás-e az, mely fölülmulja egyenes következtetéseivel a sok hamis tanokat, melyeket alkotnak az emberek, hogy magokat szerencsétlenekké tegyék; habár azt hiszik is, hogy a világ és mindenek fölött egyedül ő birtokukban van a kulcs, mely fölnyitotta előttük a jövőt, hol találtak: semmit… Én hiszem, hogy isten a szeretet, kitől jövünk és kihez egykor visszamegyünk, ha szivünkben őt mint szentséget megőriztük. És úgy ő, a szeretet, teremthetne-e embert, hogy aztán elhagyja veszni, visszaesni a semmiségbe, honnan őt előhitta? Még is vannak, kik ezt el nem ismerve, mások hitét is ledöntik hitetlenségökkel.

Míg fiatal vagyok, míg minden pillanat uj-uj életet csepegtet belém, addig ha nem ejt is kétségbe e hit, fölszólal, hogy ha másért nem, daczból is ellentálljak kisértő befolyásának és élvekbe fojtsam e rémeket,melyeket szült s melyek lerázhatlanul ragaszkodnak eszméletemhez. De majd agg leszek, ha fejem sötét fürtjei megőszültek, ha szivem melegitő tüze kialudt s én, miként sebesen futva elhagytak éveim, oly lassan vánszorogva távozom az élettől, nem birva egyebet belőle, mint puszta emlékeimet! Mit tennék akkor, midőn minden pillanatban közelebb érezném a megsemmisülés sötét jövőjét? Kétségbeesve ragaszkodnám mégis inkább az élethez, ha nem várhatnék is tőle semmit, mi örömet nyujthatna; szebbnek találnám a napot, habár gyönge elhomályosult szemeim nem birnák is el ragyogó fényét, mint amaz örök sötétséget lenn a sirban, csak egy órai fájdalom is iszonyúbb lenne, mint a mennyit két életboldogságért elszenvednék.

Ti, kik magokat elüztétek lelkeitekből a boldogitó hitet a jövő élet felől, hagyjátok azt meg másoknak; ha ölni akartok, öljetek inkább életet, mintsem ezt kimélve, örökre elöljétek belőle a nyugalmat.

Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez (1849.)

Hazám hölgyei! Testvéreim!

Rövid idő mulva egy szabad haza boldog gyermekei, vagy egy meggyilkolt hon szerencsétlen árvái leszünk. És ha a közelgő elhatározó perczben megóv bennünket a magyarok Istene az elcsüggedéstől, azt ezereknek örömrivalgása fogja követni, amellett tudatja a világgal, hogy közös egyetértéssel harczoló  népünknek sikerült szabadságát kivivnia. Drága árt kell bár adnunk, vért és életet áldozunk érette, de ha végre győzünk, győzelmünk nagyszerüsége sokkal felül fogja mulni szenvedéseink nagyságát. Igen, mi nők is, kik ha nem is harczolhatunk a csatatéren, annál többet tehetünk saját körünkben, mi is szilárd lélekkel tudunk most nélkülözni mindent minek feláldozásával a közös erőt szaporithatjuk; családunkat, vagyonunkat tudjuk önként hozzátenni a nagy árhoz, melyet hazánknak szabadsága kiván.

Elég sokáig maradtunk érzéketlenek hazánk szenvedései iránt; elég sokáig mellőztük honleányi kötelességeinket, most már kétszeresen kell lerónunk tartozásunkat: bünhődnünk az elveszett multért s méltókká tenni magunkat a jövőre.

Nyujtsunk segédkezet lelkes honfiainknak, kik megvetve a halált, békével türve minden nélkülözéseket, őseinkhez méltólag: lelkükben véres boszuval szabadságunk ellenei iránt s kezükben öldöklő fegyverrel léptek ki a sikra, megszerezni honunknak a szabadságot, mi neki szükségesebb, mint nekünk a lég, hogy élhessünk, s a virágnak a napsugár, hogy virágozhassék.

S e nagy czél kivivására szükség van mindnyájunkra, mindazon áldozatokra, melyekre képesek vagyunk! S ezt nem szabad most egy pillanatig sem felednünk, lelkiismeretesen kell teljesitenünk a legcsekélyebb részletig, mert csak igy teremthetjük össze a megkivánt egészet. Ha valaha, úgy bizonynyal most van azon kor, midőn női lelkek s női kezek használhatnak hazánknak. S nem dicső eszme-e ez? használhatni hazánknak, a szép, a dicső Magyarországnak!

Ti sokan, kik már elvesztettétek mindenteket, kik nem birtok egyébbel szenvedésteknél, ti özvegyek és árvák, még ti is áldozhattok hazánknak: áldozzátok föl tétlen kétségbeesésteket, szüntessétek meg keserű könnyeiteket, szünjetek meg lelketrázó panaszaitokkal, nehogy visszarettentsetek másokat, kiknek majd nem leend erejük megvívni az áldozatot, mely tőlük is kivántatik, mert keserveitekbe önön jövőjüket vélik látni. Ne tegyétek ily kárhozatossá elhunyt kedveseitek emlékezetét! Sőt szenteljétek meg emlékeiket az által, hogy szeressétek az ügyet, melyet ők mindenek felett szerettek, hogy szerezzetek ez ügynek, melyet ők éltükkel védelmeztek, minél több bajnokot.

Hiszen ti nemcsak magatok gyászoljátok felejthetetlen kedveseiteket, mi mindnyájan, az egész haza, mindazokért, kik e szabadságharczban elestek, minden egyesért, a tietekkel egyesitjük imánkat és könnyeinket, de egyszersmind átkot is mondunk gyilkosaikra. Igen! T is mondjatok átkot és esküdjetek boszut, álljatok boszut a szabadság ellenségein, mert ezek voltak annyi dicső honfinak, siratott tieiteknek gyilkosa. Mennyire csak hatáskörötök terjed, mindenfelé buzditsatok, lelkesitsetek, hogy minden egyes ember halála száz uj harczost teremtsen, hogy minden egyes embereinkért százankint lakoljanak elleneink. Ez, ez hozzátok, meggyilkolt honfiak özvegyeihez és árváihoz méltó bánat és boszú! hozzátok, a büszke Magyarország büszke leányaihoz!

Elesett kedveseitek szelleme egyesüljön lelketekkel, tartson föl szenvedéstekben és erősitsen meg benneteket, hogy hazátokhoz méltóan viselhessétek fájdalmaitokat s ösztönözzön veszteségteket iszonyuan, de méltóan megboszulni. E boszura áldását adja a magyarok Istene és biztosit sikerülése elől.

Mi lenne belőlünk, mi gyermekeinkből, ha ha hazánkat veszni hagynónk!? Mily irtóztató sorsunk lenne, ha mint idegen elveszett árva gyermekek bujdosnánk idegen országban! Vagy, ha rabszolgákként kellene fejünket ellenségeink – majdan kényuraink – előtt meghajtani, kik fejünkre és gyermekeink fejére tennék lábaikat, hogy porig alázzanak bennünket s arczulcsapnák azoknak maradékit, kiknek előbb apját, rokonait meggyilkolták. Hiszen hazánkban csak enmagunkat szeretjük, hazánk sorsa a mienk s mieinké!

Nemünk nem használ karjával, testi erejével hazájának, de annál többet használhat befolyása és lelkesitése által. Mi hathatunk kedvesünk, férjünk vagy gyermekeink által, ha őket buzditjuk, ha kétszeres szerelemmel vagyunk övék, miután hazájuk iránti kötelességüket hiven teljesiték. Szóljon a leány igy kedveséhez:

„Mutasd meg irántam való szerelmedet hazád iránt való szeretet által. Menj és szolgálj karddal a hazának, szenteld most magadat egészen az ő ügyének, a szabadság istenének és csak akkor, ha ennek eleget tettél, térj vissza hozzám, tied leend díjul szivem, tied egész életem!”

A nő pedig szóljon igy férjéhez:

„A hazának szüksége van reád, szeresd hazádat most jobban feleségednél, hagy el most őt, mondj le a családos élet édes örömeiről, míg a haza szenved, míg ez véres könnyeket hullat, mert meg akarják őt szabadságától fosztani s ha segitetted kivivni az ő szabadságát, akkor jöjj epedő szivemre, jöjj forró karjaimba, ölelésem akkor gyönyörteljesebb, szerelmem üdvözitőbb leend.” S az anya, a boldog anya, ki most egy erőteljes ifjat nevezhet fiának, szóljon igy hozzá:

„Menj most, menj szeretett gyermekem, anyád áldása száll reád, ha intését, ha forró könyörgését meghallgatod: hazádban engem oltalmazz, küzdj a hazáért, mintha érettem küzdenél, érettem, ki neked az életet adtam, ki szivem alatt hordoztalak, ki enéletemmel, szivem vérével tápláltalak. Menj én édes gyermekem, anyád szelleme, szerető lelke lesz veled; menj segits megmenteni a hazát, boldoggá tenni anyádat, mert ő nem örülhet, nem ismerheti a nyugalmat addig, míg a haza nem örül, míg a haza nem szabad. Ha azok közt léssz, kik a hazának megváltásában részt vesznek, nemcsak anyai szeretettel,de honleányi büszkeséggel foglak szivemhez ölelni és fiamnak nevezhetni; de ha szavamat nem követed, akkor többé sem hazád, mert ezt meg nem érdemelted, sem anyád, mert ez nem ismer el fiának.”

Igen, testvéreim! A hon megmentése legyen most a czél, mit szerelmünk megnyerésére vagy megtartására kedveseinknek kitűzünk; csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé.

De még ezenkivül más teendőink is vannak: ápolni a megsebesitett, a beteg hazafiakat, ruházni a szegényebbeket s azoknak családját segiteni, kik a hazát védelmezvén egyetlen keresetmódjukat, melyből övéiket tartották, voltak kénytelenek elhagyni. Ne engedjük őket honszeretetüknek áldozatul esni. Ily nép, mint a magyar köznép, megérdemli, hogy tehetségünk szerint könnyitsük állását, midőn a közös szabadságért küzd. Ha eddig durva és tudatlan maradt népünk, annak nem ő maga, hanem elnyomói, szabadságunk ellenségei voltak okozói; s e nép minden durvaságában és tudatlanságában is nagy és hatalmas volt, mert hosszú századokon át megbirta őrizni romlatlan lelkében a hon és szabadság szeretetét, mitől őt ellenségei nem tudták megfosztani, bár erre minden ördögi mesterséget felhasználtak.

Elég világos példa erre, hogy a szabadságnak első szikrája is mindjárt felvilágosodottabbá tevé népünket; miről meggyőződhetünk, ha elgondoljuk, hogy előbb a magyar csak kétségbeesésből csapott föl katonának, most pedig némely kis faluban nem maradt más honn, csak az örege és apraja. S ezek azok, akikre most gondot kell viselni, ezeket segiteni, mert sem az öreg, sem a gyermek nem végezheti kellőleg a mezei s egyéb munkát, minek következtében aztán a szegénysorsuak inséget szenvednek, hogy honszeretetüket az övéiknek nyomoruságával, tán éhhalálával kell megfizetniök, mintha bünt követnének el s ennek következtében csoda lenne-e, ha ellankadnának, mielőtt a nagy munkát bevégezték volna? ha elkeserednének, mielőtt fáradtságuknak gyümölcsét, az aranyszabadságot élvezhették volna? Ezeket szinte segithetjük, ezekre szinte kiterjeszthetjük gondoskodásunkat. Némileg enyhithetnők a bajt az által, hogy minden helységben, minden városban alakulnának női társulatok, melyek czéljokul, a harczban levő szegénysorsuaknak családjait segiteni tüznék ki. Nem adakozhatnánk-e erre a legnagyobb, legtisztább örömmel? nem válnék-e e körül tett fáradtságunk valóságos gyönyörré, ha a könnyebbségre, az inség enyhitésére gondolunk, melyet ez által eszközölhetnénk!

J e g y z e t e k

  

I. A költeményekhez

A költészethez: Először Zilahy K. Hölgyek Lantjában 1865-be jelent meg. Újból közli Szana Tamás: Petőfiné, Szendrey Júlia című könyvében 1891-ben. Kutatásaim közben sem lapban, sem könyvben másutt, mint itt nem találkoztam e költeménnyel. Ha itt is látott volna először napvilágot, lehetetlen, hogy akkor írta volna, hiszen 1860-dik évtől kezdve költeményeinek roppant sötét a hangulata. 1862-ből pedig egyetlenegy költeménye sincs. 63-64-65. évekből is csak egy-egy, s azok is mennyire lemondók. A többi költemények közé beosztani nem tudván, miután még hozzávetőleg sem lehet megállapítani keletkezési idejét, a költemények legelejére tettem.

Tizenhatodik Lajos: Valószínű, hogy a történelem lapozgatása közben íródott s férjének, Horváth Árpádnak ajánlva (1820-1894), ki életében egyetemi tanár, később az egyetemi könyvtár őre, ritka szorgalmú és nagy tudományú férfi volt. Kutatásaim közben e verset sehol se találtam. Valószínűleg Szana közli először, minden kommentár nélkül, mint általában a többi költeményeket is. Ezt is a költemények elébe tettem.

Willmershez: Willmers Rudolf dán születésű, a császári udvarban élő, az akkor idők egyik kiváló zongoraművésze, ki Hunnia című symphoniájáról is nevezetes, mely 1861-ben adatott először Pesten, az országgyűlés megnyitásának ünnepén; ez által fejezte ki a nagy művész nemzetünk iránt érzett meleg rokonszenvét, aminek következményeként Willmerst, cs. és kir. kamara művész létére is, az udvari intrikusok következetesen kizárták az udvari hangversenyekből. Csak a 60-as évek végén kerülhetett ismét az udvar elé, ahol aztán a legkedveltebb zenészek közé tartozott. Ezt a verset Sz. J., ki maga is értett a zongorához, még 1856. március 24-én írta, amikor Willmert először járt Budapesten. S amikor a művész 1869-ben újból ellátogatott hozzánk a Magyarország és a nagyvilág 10-ik számában a cím alatti dátummal, alkalmasnak találta a költőnő e magasztaló, poétikus versét – honnét, honnét nem – leközölni.

De kijutott nekem: Először a Fővárosi Lapokban, 1868. II. 216. sz., a költőnő hagyományából a cím alatti dátummal. Másodszor Magyar Szalon 1890. harmadszor Szana Tamás, Petőfiné Szendrey Júlia című könyvében 1891. Budapest, Grill-féle kiadás.

Ne higyj nekem: Először Nővilág 1863. 7. sz., a cím alatti dátummal. Másodszor Zilahy Károly, Hölgyek Lantja című 1865-ben megjelent könyvében. Harmadszor Faylné, Hentaller Mariska az 1889-ben kiadott Magyar írónőkről című könyvében. – Itt jegyezzük meg, hogy a rövidség okáért, ahol ezentúl csak Zilahy, Faylné s Szana nevét írjuk, mindenütt a könyvük értendő.

Három rózsabimbó: Három gyermeke: Zoltán (szül. 1848. december 15., megh. 1870. november 5.) Petőfi Sándortól, Attila (1851. szeptember t., - meghalt a 70-es évek elején), Árpád (1855-1894) morphium áldozata lett, fia Tibor, Ilona nagynénjénél Machek Gusztáv őrnagy feleségénél itt él Budapesten. E két utóbbi Horváth Árpád gyermeke.

Először Napkelet 1857. 38. sz., szeptember 27. Újból közli: Farkas Albert, Nemzeti Hárfa 1862-ben megjelent könyvében, továbbá Zilahy és Szana.

Fiatal leánynak: Ifjabb testvérének szól, ki később Gyulai Pál nejévé lőn, meghalt 1866-ban. – Először Napkelet 1857. 43. sz. november 1. Újból közli Farkas, Zilahy, Magyar Szalon 1890-ben és Szana.

Őszszel: Napkelet 1857. 47. sz., november 29. Újból: Farkas, Zilahy, Magyar Szalon és Szana.

Zoltán fiamnak: Napkelet 1858. 3. sz., január 17. Újból Farkas és Szana.

A „Virrasztók”-hoz: Nővilág 1858. 14. szám. Megírására az alkalmat Vajda Jánosnak a Szépirodalmi Közlönyben (1857. 23. sz.) megjelent következő verse szolgáltatta:

A VIRRASZTÓK

(Emlékük egy barátomnak, kivel Erdélyben sok halottat virrasztottam)

Itt a nagy halott előttünk,

Kiteritve, mereven;

A hideg, a hosszú éjben,

Csillagoltó sötétségben,

Mi vagyunk még éberen.

A sirásban elfáradt már

Valamennyi jó rokon;

Talán mi se volnánk ébren,

Hanem, mert a torban, éhen

Rágódunk a csontokon.

A csontokon sem rágódnánk,

De hát – ez a kenyerünk;

Nem maradt ránk dús örökség,

Fizet minket a nemzetség,

Ha sirunk, énekelünk.

Már maholnap ez se kell majd;

- „Elég volt a gyász, a dal!

Ami megholt, föl nem támad,

Haszontalan minden bánat,

Haj rá étel, hajital!”

Ilyen szelet hallunk is már;

Ki legtöbbet örökölt,

Annak van a legjobb kedve,

Ott van a holt eltemetve,

És eladva az a föld.

Hol pihennek a nagy ősök,

Kik szerezték vérükön,

Azt is, amin ők mulatnak –

Idegenek jól aratnak

Vértől ázott térükön.

Ők alusnak szépen, mélyen;

Ébren már csak mi vagyunk,

Ők alusznak s nem álmodnak,

Mi, virrasztunk ébren, haj! csak

Ébren is mi  álmodunk.

Álmodunk mi hihetetlent,

El se merjük mondani,

A holt szeme félig nyitva,

Hátha mg nem volna halva

S lehetne még valami?!...

A nagy tenger éjszakában

Ki-ki nézünk olykoron;

Mert nem tudjuk, hány az óra,

Hallgatunk a kakasszóra,

Merengünk egy csillagon.

Jó reménynyel, vak reménynyel

Hogy ha megvirradna már!

De a hajnal csak nem pirkad,

S a mit látunk, az se csillag –

Bolygó fény, vagy fénybogár!

- És csak oly csöndes ne volna!

De ez ugy fojt, ugy ijeszt!

Dalunk is már egyre fáradt,

Alig ad még bátorságot –

Égen, földön semmi neszt!

Pilláink is csuklanak már,

S ha az álom elnyomott,

S mi is alszunk, boldog Isten!

Akkor aztán késő minden,

Mozdulhat a tetszhalott!...

Sz. J. verse persze nem közelíti meg Vajda költeményét s inkább indokolni akarja a halott alvó és mulató rokonainak cselekedeteit. Újból közli Ferenczy Zoltán, Petőfi-Muzeum 1890., Magyar Szalon és Szana.

Kis fiam: Szilágyi István és P. Szathmári Károly által 1860-ban kiadott Szigeti-Albumban; újból közli : Farkas, Zilahy (Attila fiam címen) és Szana T. (hasonlóan).

Bölcső mellett: Ilona, egyetlen leánya születésével, úgy látszik egy időre a teljes nyugalom költözik lelkébe. Ez a leánya Machek Gusztáv honvédőrnagynak felesége s itt él Budapesten. E munka kiadása is az ő szíves beleegyezésével történt. Először Napkelet 1860. 41. sz. okt. 7. Újból közli: Zilahy és Szana.

Kezd már tombolni: Emilia által 1861-iki évre szerkesztett Magyar nők évkönyvében; újból közli: Zilahy, Magyar Szalon és Szana.

A beteg leány: Először u. o.; másodszor Faylné.

Magyar gyermekek éneke: Először u. o.

Öregségem: Anyák hetilapja 1861. 1. számában (ápr. 6.) látott napvilágot, de az 1861-iki versek sötét hangulatába sehogy se illik bele, valószínűbb, hogy e költemény előbb íródott.

Hajnal-e, alkony-e: Fővárosi lapok 1868. 282. sz., a kötőnő hagyományából az évszám megjelölésével együtt; újból közli Magyar Szalon, Szana.

Az emlékezet: Családi kör 1861. 7. sz., újból Farkas, Zilahy, Hory Béla a Petőfi-Muzeum 1889. évf.-ban, Magyar Szalon és Szana.

Sejtelem: Családi kör 1861. 17. sz. Zilahy és Szana.

Keserü kin és gyötrelem: Emilia által 1862-dik évre szerkesztett Magyar nők évkönyvében; újból közli Zilahy és Szana.

Sötét óra: Először u. o. Közli még: Zilahy, Faylné, Magyar Szalon, Szana.

El messze innen: Először u. o. Közli még Zilahy és Szana.

Bucsu az ifjuságtól: Gyulai P. által 1863-ban szerkesztett Részvét könyvé-ben; Zilahy, Szana.

Halottak estéjén 1864-ben: Divat szépirodalmi része, 1868. 25. sz., a költőnő hagyományából.

Népdal: Nefelejts 1868. 39. sz., szintén a költőnő hagyományából. Közli még Magyar Szalon, Szana.

Az est: Magyarország és a Nagyvilág 1868. 39. sz. Szerkesztői megjegyzés: A korán elhunyt költőnő utolsó költeménye. Meghalt 1868. szeptember 8. évfordulóján Petőfivel való megismerkedésének s menyegzőjének.

II. A Napló és naplófélékhez

A Napló: Először: az Életképek 1847. II. félév, 18. sz. (okt. 31.) s a 19. számban (nov. 7.) lát napvilágot. Másodszor: Magyarország és a Nagyvilág 1868. 38. sz-ban. Harmadízben Magyar könyvtár 49. sz-ban Jókai előszavával. Negyedízben: Róna Béla: Petőfi és Juliskája című könyvében, Bpesten 1894., s végül Havas A.: Petőfi vegyes művei-nek III. kötetéhez csatolt Függelékben, ahol a naplónak életrajzi szempontból való becséről Alexander Bernátnak az Ungarische Revue 1891-ben megjelent érdekes fejtegetése is olvasható.

1) Szendrey Júlia 1828. dec. 29-én, Keszthelyen született, tehát a 18-dik évbe jár, amikor megkezdi a Napló feljegyzéseit. Petőfi 1846. szept. 8-án ismerkedett meg Nagykárolyban, ahol aznap, a főispáni helytartó beiktatása alkalmából, a Szarvas-fogadó termében táncvigalom tartatott s akivel, az ismeretség első napjaiban bizalmas barátnőjénél – minthogy több napig ott maradt vendégségben – Térey Marinál, T. Gábor, nagykárolyi uradalmi felügyelő leányánál találkozott. T. Mari később is be volt avatva Petőfi és Júlia viszonyába s jóakarón előmozdította egyesülésüket. Petőfi, a hazatért Júliát szept. 19-én barátaival Erdődön felkeresi. Júlia, erről a látogatásról referálván, szept. 22-én így ír barátnőjének: „… szombaton délben jöttek: Petőfi, Pap Endre és Riskó és elmentek délután 6 órakor. Ez a fő. Hogy jól mulattam, azt nevetséges volna még ide írnom; arról úgyis bizonyos vagy, hogy egy szóval, azaz hárommal: kedélyesen, erélyesen, szívélyesen. Hanem – figyelmet kérek! Furcsán érzem magamat – az a Petőfi gonosz egy fiú – oly szenvedélyesen tud az emberre nézni, hogy vigyázzon a baloldalára, különben annak úgyis tüzes lakosa fellázad ellene és azt a száraz, hosszú, ily eseteknél tehetetlen házőrt úgy kiveti onnan, hogy idő kell hozzá, míg ismét részt vehet az uralkodásban. Ezt nekem előbb senki sem mondta, tehát úgy egy kicsit majd elkéstem a vigyázással. – (Most veszem észre, hogy még nem mondtam meg, hogy a házúr alatt az észt értem.) Restaurációra P. ismét Károlyba lesz. Ha tudnád, hogy örülök erre az időre4 Igazán, ha nem ismerném magam jobban, azt hinném, hogy sze-s vagyok! de így avval vigasztalom magam, hogy majd elmúlik. De mégis borzadok tőle, ha elgondolom, hogy a lehetőség határain túl nincs, hogy komoly, tartós érzelem váljék belőle – jaj – költő! tán büntetésül? Miért? fogod kérdezni. Ha elbeszélném, azt mondhatnám végül: én arról nem tehetek… De elég a bohóságból ennyi.” Ez a napló előzménye.

2) Még a megyében időző Petőfi okt. 10-én búcsúzni jön Erdődre. Ekkor eshetett köztük szó a szerelemről. A napló e részlete elárul egyet-mást a beszélgetés tartalmáról.

3) Júlia valószínűleg magától Petőfitől értesülvén erdődi első látogatásakor arról, hogy okt. 22-én ismét Nagykárolyban lesz (lásd: az ¹) jegyzetben közölt T. Marihoz írt levelét), tehát úgy intézé a dolgot,hogy anyjával ugyanakkor látogasson el barátnőjéhez. A tavaszi találkozás bizonyos, hogy nem csak a napló ötlete, hanem megbeszélt megállapodás volt. (A költő Nagykárolyban írt „Nem csoda, ha ujra élek…” című versében azt írja:

Elmegyek, de nem örökre!

Majd, ha friss virágokat

Hint a tavasz fürteidre,

Dalnokod meglátogat.

Vagy Pesten íródott „Mi van innen távol” című versében:

Várod-e ugy, mint én a napot,

Mely kettőnket összehoz megint?

Én hiszem, hogy e szép kor felé

Szép szemed gyakran tekint.

4) A dec. 2-iki feljegyzés mutatja, hogy a sokat tépelődő lélek végre elhatározásra jutott, annál lehangolóbb hatással van reá az a hír, amit P.-ről hallott. Petőfi ugyanis Debrecenben létekor, közvetlen azután, hogy Júliával Nagykárolyban ismételten találkozott, valamelyik barátjától azt hallotta, hogy J. máshoz szándékozik férjhez menni. Szószegést szószegéssel akart fizetni; hirtelen elhatározással, akkor Debrecenben játszó még fiatal színésznőt: Prielle Kornéliát akarja feleségül venni, csakhamar azonban felhagy e dacból keletkezett tervvel. Pestre megy, Júliának levelet ír, tisztázza magát, Júlia ekkor, hihetőleg T. Mari által elküldte neki naplójegyzeteinek talán a levélformájú okt. 21-iki részét. Erről hallotta, hogy P. ismerőseinek mutogatja.

5) December 6-ika és február 3-ika között a következő dolgok történnek: A szülők tudomást szereznek leányuk a költő közti viszonyról, abból a hírből, amely arról szólt, hogy P. leányuknak nála levő sorait mutogatja ismerőseinek. Az apa most megfogadtatja leányával, hogy sem titokban,sem nyíltan többé P.-nek levelet nem ír s hogy minden körülmények közt vár egy évig, magába pedig feltette, hogy a várakozás éve alatt okvetlenül férjhez adja máshoz. Júliának ekkori lelki állapotát jellemző, a naplót mintegy kiegészítő, barátnőjéhez 1847. január 12-én kelt a következő levele: „… De most, édes Marim, komolyan meggyónom lelkem keletkező haját: félek, hogy könnyelműség fogja követni a lelki harcot, mely bennem most oly kíméletlenül dúl; mert lelkemnek máris oly könnyelmű gondolatai vannak sokszor, hogy aztán, mikor eszmélek, irtózom a gondolattól: ha alkalmam lehetne ily könnyelműnek lennem, nemcsak képzetben, de tettben. Csalatkozol, marim, ha azt hiszed, hogy fájdalmamat a világ okozza. Oh nem! én ezt most is oly szépnek látom, mint azelőtt; de egy ember kíméletlensége oka ennek; egy ember, kit végtelenül tudnék szeretni, ha ez érzéssel még teljes eszmélete előtt vissza nem lét volna! – Na, de semmi! Farsang van, majd lesznek víg bálok, és én ekkor végképp minden rosszat elfeledek s lesz azután dicső életöröm, tán még szerelem is! mi kellene több? Úgy örülök e tarka színű terveimnek, hogy csak úgy pezsg a vérem bele és szívem is oly vígan és forróan ver. Furcsa volna, ha csupa gyönyörűség képzetétől elégne! – akkor volna jó, lennék boldog, szív nélkül! Ha a világ egykor óriássá növekedett fájdalmában önszívét enné meg, azt is vígan nevethetném, mert nekem nem volna, mit aztán tőlem is kívánhatnának.”

6) Valami Jezerniczky által – ki annak a hírnek hozója, hogy P. mutogatja J. írását – hamarosan egész Szatmár-megye tudomást szerez Sz. J. és P. S. közti viszonyról, amit aztán, hogyan kommentálnak, kiolvasható a február 3-iki feljegyzésből.

7)  A költő semmit sem tudván J. lelkében történt változásból, egyre zengi gyönyörű szerelmi dalait, amik fel ébresztik újra J. reményeit is. Innen a napló e részének derültebb hangja.

8) A megszakadt viszonyt Júlia meg is újítja. 1847. február első napjaiban Sass K.-nak (uradalmi írnok Erdődőn P. és J. viszonyában a postillon d’amour szerepét játszotta) Petőfihez írott levelének végére „Reszket a bokor” c. jan. 16-án az Életképekben megjelent versének a következő utolsó soraira:

Hogyha már nem szeretsz,

Az isten áldjon meg,

De  ha még szeretsz, úgy

Ezerszer áldjon meg!

mintegy válaszképpen e sokat jelentő két szót írja: „1000-szer – Júlia.” Sass K. azt is megírja P.-nek, hogy Júlia március 2-6-ika közt Nagykárolyban lesz, legyen ő is ott. De P. nem mehetvén el, Júlia töprengéseinek zsilipjét újból felnyitotta.

9) Sass K. értesíti P.-t Júliának abbeli csalódásáról, hogy március elején hiába várta, ki erre válaszul hozzá címezve Júliának levelet küld, felkérvén őt, hogy a „legirtózatosabb titokban” adja át s igazolja út Júlia előtt, hogy naplójának nála levő sorairól senkinek sem beszélt. Júlia nyugodtabb hangulatát tükrözi vissza a napló e része.

10) Petőfi választ nem kapván levelére, úgy hiszi, hogy nem talált viszontszerelemre. Feledni akar, mikor azt hallja, hogy Júlia örökösen bálozik, egy osztrák tiszttel jegyben is jár Mi volt nekem a szerelem című költeményében könnyelműen énekli:

Mi most nekem

A szerelem!

Rózsafán kis madárfészek,

Melyből vigan fütyörészek

S ha feldulja a fergeteg

Odább szállok, mást épitek.

A költő csapodársága felől szárnyaló híreket ez az Életképek ápr. 3. sz.-ban megjelent vers igazolni látszott, ami nagy küzdelmet idéz fel J. lelkébe. A legkínosabb kétségek közt hánykódik.

11) Ennek a levélnek előzménye van. Petőfi hallván J. állítólagos eljegyzéséről, kész lemondani róla s emlékül éppen megjelent költemény kötetét küldte el T. Marihoz, kérve, hogy szolgáltassa azt J. kezeihez, nevében igen-igen boldog házaséletet kívánjon Júliának. Ugyanekkor Sass K.-hoz is írt, hogy figyelmeztesse Júliát Nagykárolyban levő kötetére. Júlia elsápadva olvassa Petőfi sorait, de felújulnak reményei is. Sass által valószínűleg szemrehányó izenetet küld a költőnek, akinek válaszát roppant nyugtalan kedéllyel, a legnagyobb türelmetlenségek közt várja; közbe ír T. Marihoz a könyvért. Lelkiállapotát ez a levél (ápr.24.) nagyon híven adja vissza:

„Éppen most tudtam meg Sasstól, hogy P-i munkáinak, nem tudom hány kötete Károlyban, a s talán éppen nálad van. Légy oly jó és küldd el nékem minél előbb. Úgy várom, mint elkárhozott lelkek várhatják éjfélöket, ez minden boldogságom, mit még e tárgyban remélhetek; küldd, küldd kedves jó Marim!

Tehát pár nap múltán teljesedve lesz egyetlen reményem, mely lelkemből fakad s aztán puszta, puszta lesz ott minden; nem bírok e szerelemből egyebet; csak puszta emléket; mi oly számtalan örömet és bánatot teremtett előbb, most egy hideg emlékké kell hogy váljon, mint minden életünkben, mi kéjt és örömet nyújthat lelkünknek. De nem is érdemlek tán egyebet!... Én örömömben napokig tudnék hálát adni Istennek, de bánatomban nem bírok, nem tudok imádkozni! - - -

Pedig ki istentől nem remél, ki őhozzá sem könyörög bensőleg irgalomért, hogy akarhat az még köszönni valót nyerni? Oh, én boldogtalan leszek teljes életemben, én nem várok egyebet!...

U. i. Megbocsáss e csúf firkáért, de oly izgatott vagyok, hogy alig tudok ülni, csak szaladnék mindig végetlen világra.” Az üzenetre a költő Sass K. útján levélben válaszol, melyben mellékli „Kit feledni vágytam” című gyönyörű versét, mely szerelmének összes fázisait felöleli, keletkezésétől ez ideig. Érdemes e verset, a naplórész előtt külön elolvasni, hogy szembetűnjék Júlia válaszának jelentőséget. E részlet a naplónak legszebb sorai.

12) T. Mari a kötetet elküldi s felajánlja szolgálatát a költő s Júlia közti félreértések elsimitására, de egyenlőre nem tudja mit tegyen. Júlia május 1-én kelt levele erről szól: „Miért kérdezed még tőlem, miért, oh Marim, hogy mit tegyél. Te, ki legjobban tudod, mennyire szeretem őtet, elgondolhatod, hogy őt láthatni legnagyobb boldogságom volna. Őt, ki lelkemnek minden gondolatját, minden érzelmét, mi ott fakad, bírja, kedves, egyetlen világomat! Ha csak egy rövidke óráig is bírhatnám őt, csak egy percig a képét, melyben Isten minden gyönyöremet teremté, ha csak láthatom, hogy öröm még neki láthatásom, tán imádnám azt az embert is, ki által ezt megnyerhetném. Hatalmadba adok mindent tenni, mit csak jónak látsz, csak azt tedd, hogy láthassam őt; oh Marim, ha ezt kieszközölheted! Látod, nem egyedül a szenvedély kielégítéseért vágyom erre, de ha egyszer láthatnám: vagy rá veszem, hogy valami biztos állást szerezzen magának s ekkor minden ellenszegülés nélkül övé lehetek, vagy ha több neki korlátnélküli szabadsága, mint szerelmem – mitől félek -, akkor válni fogunk örökre, s talán még nyugodt lehetek s ha kívánják szüleim, boldogíthatok mást, ki sorsát enyémhez köti. – Aztán ha ő most úgy tenne, mint mondja s csupa visszatorlásból, hogy sértsen, hogy megmutassa a világnak, mily keveset gondol velem, ha szerelem nélkül venne el egy paraszt leányt, egy nőt, ki lelkének fönségét nem érthetné, nem sejthetné: mi lenne belőle, egy szerencsétlen egész életén át s ennek oka én!! Megérdemelném, hogy sújtson az ég haragja, hogy ne tudtam, mi a boldogság. – Mióta ismét lehetőnek hiszem őt láthatni, mióta felélesztéd bennem újra a remény sugarát, azóta lángként nyargalja az öröm valómat át s egy égető láz magasztalja fel majdnem kialudt életkedvemet.

Végre lerázhatám magamról az örökös okoskodás jégpáncélját, mit rám erőltetének; éppen a legnagyobb igazgatás, midőn úgy bele akartak kovácsolni, hogy soha többé ki nem igazodhatok belőle, éppen a legnagyobb igazgatás ronta el mindent, mit eddig összetépni erőm nem volt, s most szabadon lélegzem. –Hisz csak nem akarják, hogy elmenjen az eszem, s hogy mi több, ne legyek boldog sem ezen, sem a más világon!

ha mint Sándorom neje leszek boldogtalan, mi csak tőle függ, - lesz erőm tűrni mindent, mit rám küld az ég és kivívni magamnak a jövő üdvösségét, de ha elszakasztanak tőle, ha még nem is láthatom, úgy veszve, veszve lesz minden számomra!

Mindig az idővel biztatnak, hogy ez meghozandja, mit Isten számomra rendelt, de elég volt fél év és 6 hó, én nem várhatom tovább összetett kezekkel az idő ajándékát.

Nem! nem lehet tovább! s Marim, édes angyalom, segíts rajtam, ne hagyj elveszni, mint a többiek. – Isten veled! csókol ezerszer forrón szerető

Júliád.

U. i. Ha lehet, ne halaszd, mi üdvömet hozza meg! ne halaszd sokára az írást.

Ha mi érthetetlent látsz írásomban, légy oly jó és nézd át; nem tudok mindent úgy rendbe szedni most, mint kellene, gondolatomat se.

J.

Íme, ez a levél leplezetlenül mutatja Júlia nagy, szenvedélyes szerelmét a költő személye iránt, akihez T. Mari május 5-én megírja is ezt. Petőfi erre levélben megkéri Szendrey Ignáctól leánya kezét, ki azt válaszolja: nem ismeri P.-t, leánya még igen fiatal s várjon egy évig, akkor határozottabb választ adhat. A költő erre személyesen megy Erdődre s már hírlik a jövetele.

13) Az apa mindent elkövetett, az ifjak találkozásának meggátlására. Ha P. a várba ment, kizárta leányát a szobából s ezer csellel hiúsítá meg a találkozást, heves jeleneteket idézvén fel. A szerelmesek találtak módot a kertben való találkozásra. Petőfi a leányt szökésre is felszólította, aki erre azonban nem volt hajlandó. Végre is időnyerés végett az apa a végső felelet megadására egy heti határidőt tűzött ki, mialatt a költő Nagybányán szórakozik, de már 25-én, tehát a hét letelte előtt Erdődön van; 26-án beállít az apához s újból megkéri leánya kezét. Az apa, ki a letelt napok alatt sikertelenül kísértett meg mindent Júlia lebeszélésére, végső elkeseredésében kijelenti: ám történjék úgy, ahogy ők akarják, de leányát kiházasítani nem fogja s így válasszon közte és P. között – s a leány P.-t választá. Erre a szülők is egyenlőre engedtek. Az eljegyzés nem ekkor történt. Az esküvőt szeptember 8-ára tűzte ki,kikötötték a szülők, hogy P. ez idő alatt Erdődre ki nem jön, Júliával találkozni nem fog, ellenben levelezhet.

14) P. a tilalom ellenére többször kirándul Erdődre, ahol persze nem szívesen látott vendég. Érezvén ezt, augusztus 5-én biztonság okáért eljegyzi Júliát, mire a csalódott apa azt mondja: „Csináljanak, amit akarnak!” - és sem magam, sem neje nem voltak jelen az eljegyzéskor. Az esküvő szeptember 8-án volt, korán reggel, azon nap évfordulóján, melyen a költő először ismerkedett meg Júliával Nagykárolyban. Petőfi egészen feketébe öltözve, sodronyművű ezüstgombos moire attilát viselt; Júlia fehér selyemruhában, keblén tearózsával, fején menyasszonyi fátyollal és myrtus koszorúval mondta el az esküt, melynél az egyik tanú Sass K., a másik tanú szintén egy jelentéktelen egyén volt. A családból csak az anyja és Mariska nővére voltak jelen; a lelkésznek tisztán és érthetően válaszoltak, de meghatott, szenvedő arccal, - mondják a tanúk. A szülők hidegek és zárkózottak maradtak az elinduláskor is, mely az esküvő után nemsokára történt. A komor apa, áldás nélkül bocsájtotta őket útnak, anyagi segítség nélkül, azt sem kérdezvén, hová mennek, mit fognak tenni, miből élnek meg? Midőn a költő már felszállóban volt a négyes kocsifogatra, hogy Koltóra utazzanak, hosszasan várta, hogy az apa hozzá is fog pár szót szólni, de az rá sem nézett, amire P. szokott modorában felkacagott és elhajtatott. A mézesheteket Teleky grófnál töltötték, szeptember 9-től október 20-ig.

Terey M. is nemsokára férjhez megy. 1857-benhal meg. Férje: Kovács Eduárd Sz. Júliának hozzá intézett leveleit, hozzá csatolva T. Marinak Petőfihez intézett egyetlen levelét is 1890-ben Szatmárról beküldte a Petőfi-társaságnak. Mai napig is megvannak ott.

E megjegyzéseknél Havas: Petőfi munkáihoz írt jegyzeteket s Ferenczy: Petőfi életrajza című könyvének ide vonatkozó részeit használtam fel.

Naplótöredék: Először a Győri Hazánk 1847. október 31-én jelenik meg (120. szám), egy napon azzal, amidőn a Napló-t az Életképek közölni kezdi. Petőfi Koltóról maga küldte el. Térey Marihoz van intézve. Júlia küzdelmeit tárja fel a sorok között ez is. E küzdelem közben érezteti a költő vélt, híresztelt álhatatlansága miatti keserűségét, csalódásait, az 1846/47. év telén magára erőszakolt vidámságot, feledni akarást. Bárha egészen általánosságban szól, átcsillámlik a burkolt, ábrándos kifejezések nagyon is csillogó, és keresett szálakból szőtt fátyla alul a komolyabb valóság. Így kiegészítője az előbbinek. – Másodszor a Divat szépirodalmi részének 1868. 25-iki száma; harmadszor Ferenczy Zoltán: Petőfi-Muzeum 1894. 1-2. sz., negyedszer Havas Adolf említett Petőfi-kiadása közli.

Ábránd: Életképek 1847. II. félév 23. sz., dec. 5-én, Az „Ungar” című budapesti német lap a következő héten Dux ügyes fordításában szintén közli.

Halhatatlanság: Életképek 1848. I. félév

, I-ső számában, január 2-dikán. Érdekes, hogy szerzőjének éppen a túlvilág édene ötlött szemébe akkor, amikor Petőfi szerelme által a földi paradicsom mézét élvezé. Egyébként lehet, hogy ez leánykori dolgozata.

Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez: Először az 1849-ben Debrecenben megjelent Közlöny (hivatalos lap) 74. számában, április 8-án, 270. oldalon. Másodszor Hentaller Lajos közli az Ország-Világ 1891. évf. 13. számában. Hentaller u. o. azt is mondja, hogy kutatni kezdett s reá jött, miszerint Sz. J. ezt 1848. december 15-ike és 1849. február 20-ika közti időszakban írhatta, tehát Zoltán fia születése után és azelőtt, mielőtt Arany Jánosné kíséretében Nagyszalontára kiment volna.

Forrás: Petőfiné Szendrey Júlia költeményei és naplói – Petőfi-Könyvtár VII. füzet 1909.